Csepel;Fővárosi Negyed;

2019-09-15 12:34:00

Romos Csepel vezesd a harcot!

Egykor 40 ezer ember talált megélhetést Magyarország legnagyobb ipartelepén. Ma még negyedét sem éri el a létszám. Három évtized úgy telt el, hogy inkább ingatlanhasznosítók láttak benne fantáziát, mint azok a cégek, amelyek dacolva a folyamatosan lepusztuló környezettel, még piacképes termékek előállítására is képesek.

Kevés olyan városrésze van Budapestnek, mint Csepel, amelynek jelenét és jövőjét egyetlen ipartelep sorsa határozza meg. A sziget fővároshoz tartozó csúcsának - az M0-ás autópálya hídjától eltekintve - kizárólag Pesttel van közúti összeköttetése, ezért érthető okokból, ide is sorolják. A rendszerváltást követően jórészt pillanatnyi érdekektől vezéreltetve privatizálták az egykori Csepel Vas- és Fémművek területén lévő cégeket, ingatlanokat. Ennek nyomán valamennyi oldal elismeri, hogy a jelenlegi helyzetet egyetlen szóval lehet jellemezni: káosz.

Aligha véletlen, hogy 1892-ben Weiss Manfréd nagyiparos éppen ide, a csepeli pusztaságba telepítette - a korábban felrobbant helyett - a lőszergyárát, amelyet már annak az évtizednek a végéig önálló vas- és acélművel, kohóval, öntödével és hengerdével bővítettek. Az első világháború révén, a hadi-megrendeléseknek köszönhetően közel 30 ezresre növekedett a gyár dolgozóinak létszáma. Az akkor kialakult 200 hektáros gyártelep 216 egykori épületének nagy része, önálló cégként, mind a mai napig létezik. Két kilométeres Duna-partján kikötőt is kiépítettek. Az országos vasúthálózathoz kapcsolódó, egykor 60 kilométeres iparvágány-hálózata ma már csak nyomokban létezik. Gyártottak - és esetenként gyártanak mindmáig - itt szerszámgépet, csöveket, varrógépet, kályhát, tűzhelyet, kerékpárt és motorkerékpárt, sőt a termelés kapcsolódott a traktor-, az autó- és a repülőgépmotor-gyártáshoz is.

A rendszerváltásig egyetlen egységet képező vállalatcsoport azonban az 1990-es  években fokozatosan megszűnt, átalakult, felaprózódott és sok gyáregység csődbe is ment. A volt gyári főkaput mára csak funkció nélküli emlékeztetőként őrizték meg...

Bár a tulajdonviszonyok a már említett áttekinthetetlen káoszt idézik, megszámlálhatatlanul sok a gazdátlan, lerobbant épület, gyárcsarnok, a bezárt kapu, mégis néhányan az általuk használt ipari ingatlant felújították, kijavították a tetőket, de ezzel együtt páratlan értékű ipartörténeti jelentőségű épületek jellegzetes vonásait tüntették el, nehezen jóvátehető károkat okozva.

A helyi országgyűlési egyéni képviselői álmokat szövögető Németh Szilárd honvédelmi államtitkár, egykori polgármester még 2012-ben felkarolta a Weiss Manfrédról elnevezett fejlesztési tervet a gyártelep gazdaságos hasznosítására, rekonstrukciójára. A rezsibiztos két alkalommal is megbukott egyéni körzetében az országgyűlési lépviselői  választásokon, így a puszta ígérgetéseknél több nem történt az elképzelései szerint több 100 milliárd forintot megmozgató elképzelés megvalósítása érdekében, hacsak a helyi önkormányzat által létrehozott, kézzelfogható eredmény nélkül működő ad hoc bizottságot nem tekintjük annak. Pedig Németh Szilárd 2012-ben még újraiparosítást, a termelés beindítását és  5000 új munkahely megteremtését ígérte a szebb napokat látott ipartelepen. Ugyanakkor az indok valós alapokon nyugodott: a gyártelep rendezetlensége több évtizedes hátrányt jelent a kerület számára a többi városrész fejlődéséhez képest. Az igazsághoz tartozik, hogy a Weiss Manfréd Tervtől függetlenül, a nehézségek ellenére elvétve működnek itt korszerű üzemek is. Még az önkormányzat is támogatta egy logisztikai cég megtelepedését, bár ennek az újraiparosításhoz vajmi kevés köze van. Németh Szilárd eredeti javaslatáról - arról hogy vissza kell venni az egykor privatizált cégeket a jelenlegi tulajdonosaiktól - vagyis az újraállamosításról manapság már nem esik szó.

Napjainkban találkozhatunk itt a milliárdos nagyvállalatok mellett  egyszemélyes műhelyekkel, filmdíszletekkel, zenekari próbatermekkel, befizethetünk bunkertúrára vagy elmélyedhetünk a szabadulószoba titkaiban, ahol éppúgy lehet rendezvényt tartani, mint esküvőt vagy csapatépítő tréninget.

Arra a találós kérdésre, hogy mi a közös a csepeli gyártelep ingatlanjai és a Gellért Hotel között, a helyes válasz úgy hangzik, hogy mind a kettő kezelője, illetve tulajdonosa ugyanaz a cég. Mivel egy olyan amerikai-magyar társaságról van szó, amelynek tulajdonosa befektetéseinél ritkán téved, így hát bizakodjunk. Addig pedig legalább a belső utakat  érdemes lenne biztonságosan járhatóvá tenni, hiszen csak az itt dolgozók száma 7000 körül jár, hogy az üzleti forgalomról ne is beszéljünk. A biztonságos közlekedés, pedig még egy helyét kereső barnaövezeti területen is alapkövetelmény.