Az alvó unió hete

Azt állította Orbán Viktor (a Visegrádi 4-ek prágai találkozóján), hogy ha az EU nem aludt volna el, és már korábban felvette volna tagjai közé Észak-Macedóniát, Szerbiát és Montenegrót, akkor ma nem lenne sokmillió illegális migráns Nyugat-Európában.
Ezzel szemben a tény az, hogy így sincs sokmillió illegális migráns, csak (bár ez sem kevés) mintegy 600 ezer olyan ember, aki illegálisan tartózkodik az Európai Unió országaiban. Az igaz ugyan, hogy 2015 óta mintegy kétmillióan illegálisan lépték át az unió határait, de ők többségükben menekültek voltak, és jórészt meg is kapták a menedékjogot. Egyébként meg Görögországon és Magyarországon keresztül több százezer ember jutott el Németországba, amíg a törökök le nem állították a menekülthullámot. Bezzeg Macedónia meg Szerbia ellenállt volna? Ki hiszi ezt el? 
Azt is állította a miniszterelnök (ugyanerről ugyancsak Prágában), hogy „a balkáni útvonalat meg tudtuk volna védeni közösen”, ám a Görögország és Magyarország közötti teret „gazdátlanul hagyták”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ha nem hagyták volna „gazdátlanul”, és elzárták volna az utat a Görögországból Nyugat felé igyekvők előtt, akkor a Törökországból a görög szigetekre engedett sok százezer menekült Görögországban rekedt volna. Ez is egy megoldás persze, csak Görögországot áldozták volna fel a németek és svédek védelmében. Vagy Görögország nem az Európai Unió tagja? Na, ugye. 
Azt állította továbbá Orbán (de már a Kossuth rádióban), hogy Trócsányi László európai biztos-jelölttel szemben kritikusai csupán azt vethetik fel, hogy „rossz helyről jött, mert hát magyar”. Ezzel szemben a tény az, hogy ezt senki nem veti föl, már csak azért sem, mert az Európai Bizottságban mindenképpen helyet kell foglalnia egy magyarnak. Trócsányi személyét tehát azért kifogásolják sokan, mert a magyar kormány illiberális, a jogállamot lebontó politikájának egyik kulcspozíciót betöltő szereplője volt igazságügyi miniszterként. Úgyhogy Trócsányi tényleg rossz helyről jött: Orbán zsebéből. 
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (a kecskeméti tévének nyilatkozva), hogy „a kultúránkban és az oktatásban is olyan fejlesztések történnek, ami Magyarországon Szent István óta nem történt.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a királyok ugyan nem „fejlesztettek”, de azért a magyar történelemnek volt néhány nagy kulturális korszaka. Mátyás király alatt például a reneszánsz művészetek és a tudomány fejlődött kiugróan, és ha másról nem, a Corvinákról ez még Káslernek is eszébe juthat. De Mária Terézia alatt indult el a magyar közoktatás (Ratio Educationis, Kásler úr), mint ahogy a mostani kormány által sokszorosan mennybe menesztett Klebelsberg Kunó is kétségtelenül nagyot lendített a magyar oktatáson. Mindenesetre mérhetetlenül többet, mint Orbán, aki kormányzása kilencedik évében még mindig kevesebbet költ (a GDP arányában) közoktatásra, mint a Bajnai-kormány tette. A kultúráról most ne is beszéljünk. Legföljebb kultúrharcról: abban tényleg egyre nagyobbat alkotnak.
Szerző
Bolgár György

Erdőtűz és profitráta

Lángol az őserdő. Fogy az oxigén, nő a füst és a léghőmérséklet, pusztul a növényzet és rovarállomány. Hála a hírközlőknek, nem kell találgatni, hogy a lángok természetes úton vagy emberi közreműködéssel élénkítik-e a klímaváltozást.
Olyan ez, mint az Afrikából Európába tartó migráció jelensége. Az éhségövezetekben – ahol a helyben megtermelhető élelmiszerek mennyisége nem éri el az igényeket – ez biztosítja a megélhetést. A Földközi-tenger partjairól csempészhajókon az egzisztenciális biztonságba próbálnak eljutni a nélkülözők, az Amazonas-vidéken az esőerdők helyén termelhető szójaliszt vagy etanol a nyomorultak millióinak létalapja.
Az érdekelt tőke pedig folyamatosan srófolja az igényeket. S bár korábban az ipari, manapság a tudományos-technikai forradalom emelkedő termelékenysége a profitráta csökkenő tendenciája ellenére növeli a hasznot, a tőke nem éri be ennyivel. Nagyobb nyereséget hoz az intenzív bővítésnél az egyszerűbb, extenzív változatot alkalmazni: a kizsákmányolhatók számát korlátlanul emelni. Rákényszerült emberekkel operálnak a kiművelt munkaerő kiképzési költségeivel és mozgalmi öntudatával szemben.
A környezetvédők és az emberbarátok hosszú ideje tartó tiltakozására, akárcsak a tudományos tapasztalatok jelzéseire a döntéshozók a multitőke által korrumpált politikai elit segítségével fittyet hánynak. Már a XX. század végefelé nyilvánvalóvá vált, hogy a „fenntartható fejlődés” nem bír el sokmilliárdnyi népességet. A természeti forrásoknak korlátai vannak, mégis sikerült a születésszabályozás „megmondó embereinek” az ellenkezőjét elhitetni. Kína és India megpróbálta útját állni a negatív jelenségeknek, de ez az ideig-óráig tartó állapot ott sem véglegesíthető.
A születések száma, a megélhető életkor emelkedése kerítésekkel nem akadályozható meg. Az egész emberiség Holdra szállása pedig eléggé messze van! Kevesebb, de kiművelt emberfőre lenne szükség – ám ez az igény a másokat dolgoztató magántulajdonosi kizsákmányolás rendszerében elképzelhetetlen. Az azonnali nyereség vágya legyőzi a távlati gondolkodást. 
Mekkora tragédiára lenne szükség, hogy végre felébredjünk? A szerző építészmérnök

Egészségügyi csatatér

Magyarországon a reális és ideális egészségügyi ellátás között nagy a különbség. Ez a mindenkori politika sara. Alapvetően hiányzik annak megfogalmazása, hogy egyéni, közösségi, társadalmi szinten mikor mondjuk igazságosnak a szolgáltató rendszert. Az igazságos elosztású egészségügyi rendszer kritériuma, hogy a struktúra szakmailag, jogilag, erkölcsileg transzparens és rendezett legyen.
Az ideális rendszer legyen hatékony, mindenki által hozzáférhető. A fejlesztések mutassanak költségcsökkentést, miközben a szolgáltatások egy részét lehessen áttenni egy másik ellátórendszerre – ami magába foglalja az egynapos ellátásból kikerülő betegek, a rászoruló idősek szakszerű ápolását, a laikusok által nyújtott otthonápolás szakszerű segítését, a közösségi ápolást, benne a védőnők tevékenységét, valamint az intézményen kívüli pszichiátriai ellátás széles palettáját. A hatékony egészségpolitika feltétele az, hogy kimutatható legyen a beruházások megtérülése, beleértve a humán erőforrást is.
Csúcskórházról álmodjunk, vagy legalább napi három pelenkát adjunk a rászorulóknak a kórházban a mostani kettő helyett? Dönthető ágyat vagy ráfordított időt adjunk az onkológiai betegnek? Hova forduljon az, akinek idős szülei gondozásra vagy szakápolásra szorulnak? Nagyjából erről kellene beszélniük a döntéshozóknak. Az állampolgárnak ennyi lenne a kívánalma, sokszor nem több. Meg az, hogy átlássa, mi történik vele az egészségügyben. 
De amikor az egészségügy egy csatatér, akkor a hagyományos, etikus elosztási elvek nem érvényesülnek. A hibás egészségpolitikai döntések, a sok hazugság és a tájékoztatás hiánya miatt a társadalom azt érzékeli, hogy az ellátás egyre rosszabb és rosszabb. Egy ilyen rendszerben tarolnak a „piszkos kezek”. Így nevezi a szakirodalom azt a jelenséget, amikor a hatalom kényszerít valakit – jelen esetben a gyógyítót – erkölcstelenségre.
Ebben a rendszerben a döntések elsődleges kedvezményezettje nem a beteg. Nem az ő panasza, diagnózisa és sorsa az irányadó, hanem a politikai vagy személyes érdek, illetve az intézeti szintű „beteggyérítő” iránymutatás. A gyógyszerelés iránti elvárásnak vagy normának semmi köze a betegek gyógyulásához. Összefonódik az egyéni érdek és az intézeti beosztás. Azok, akik a beteg sorsáról döntenek, nemcsak az igazságosság etikai elvét sértik, hanem a páciens önrendelkezését is, amit minden etikai kódex tilt. A  társadalomra a jobb ellátás reményében a kormány rákényszeríti a magánellátást.
Az orvostársadalomban a hippokratészi esküt ma megelőzi az egyéni érdek: a jatt vagy az indokolatlan magánrendelés az „államiban”. A „nem ártani elv” megsértése elrendelt kormányfeladat, hiszen a kórházvezetők a rendszer hatékonyságát úgy kívánják növelni, hogy nincsenek tekintettel a betegek törvényes szükségleteire. Erre példa, hogy az amúgy honvédségi feladatot ellátó kórházhoz odacsapták egy hatalmas terület betegeit – bele is szakadt a sürgősségi. Máshol megkezdődött a beteggyérítés – lásd a betegek kálváriáját az Országos Onkológiai Intézetben, vagy hogy a SOTE Kútvölgyi úti részlegének átszervezési zűrzavara miatt senki nem tudja, hány osztály marad meg és az hova megy. Mintha csak a betegeik pályaudvaron otthagyott csomagok lennének, senki nem számol velük.
Eközben a humánerőforrás lepusztul, mert a hivatás alacsony presztízse, a rossz közérzet, a kollégák hiánya, a nehéz munkaterhelés, a stresszes körülmények, a megbecsülés hiánya és a társadalomlom hálátlansága ott tombol a mindennapjaikban. Az anyagi erőforrások drasztikus hiánya, a logikátlan bérrendezés, az emberi erőforrás ide-oda áramlása befolyásolja az ellátást, a képzést, a fejlesztést. Megjelenik az el nem végzett feladatok miatti túlmunka és kapkodás. 
A képzés, a kompetencia rendezetlensége elborzasztja a rendszerben lévőket. Belép egy képzetlenebb nemzedék, a műtőben nem ritkán tapasztalatlan orvosok állnak a külföldre távozók helyébe. Arról nem is szólva, hogy az ámokfutásban nincs útmutató az új belépőknek. Nincs, aki fogja a kezüket. Egyre alacsonyabb belépési standardok, elvárások vannak az ápolóképzésben, és megy a rezidensek csicskáztatása. 
Az egészségügyben a „vállalati kultúra” megszűnt. Az agyonhajszolt, érdekeit érvényesíteni nem tudó egészségügyi személyzet mára végtelenül kiszolgáltatott lett. Ez a személyzet aztán a beteg szükséges ellátását a körülmények miatt korlátozza, mert nincs más választása. „Jó lesz neki, így is”, ez az új szlogen. A magánellátás az állami munkahelyen demoralizál. A szociális ellátásban a közmunkások kiváltják a szakképzett ápolókat, az ápolásra szoruló öregek becsapódnak a klinikai ellátásba. Mert a szaktárca és a törvényhozás képtelen felismerni, mi a szakember által végzett gondozás, a gondoskodás, az ápolás és szakápolás, valamint a laikus által végzett ápolás közötti különbség. Pedig tudható: az érte való felelősségvállalás. 
Hát itt és most kellene egy nagy levegőt venni. A Magyar Orvosi Kamarának szeptember 21-én arról kell beszélnie, hogy válhatott egy erkölcstelen rendszer kiszolgálóivá. Át kell lépni egy vonalat, vagy minden maradjon így? Mert a magas fizetés kivívása után ebben a szétesett rendszerben már nem lehet jobban ellátni a betegeket. De a társadalomnak, a betegeknek is lenne mit tenni. Jól megfogalmazott érvekkel szót emelni önmagukért, véget vetni a fejük felett hozott döntéseknek. Azok mellé állni, akikben megbíznak a gyógyítás terén.
De amíg ez nem következik be, a jó erkölcs is azt követeli meg az egészségügyben dolgozóktól, hogy ne hagyják cserben azokat, akik rászorulnak a segítségükre. A szerző ápolásetikus