Nemzeti és európai identitás

Manapság nagyon divatos, hogy a fő törésvonalat Európán belül azok között vizionáljuk, akik a föderáció, azaz az európai egység elmélyítésének a hívei, és akik a nemzetállam(ok) szuverenitásának védelmezői. Mindkét tábor adós a válaszokkal.

Az első tábor nem tud választ adni arra a kérdésre, milyen lehetne az egységes európai identitás, milyen értékekre, identitásokra épülhetne. Az Európai Szociális Modell, amelyre hivatkoznak, kissé álságos, annak fényében, hogy az 1990-es évek óta a neoliberális logika erősen erodálja a szociális biztonságot. Ennek estek áldozatul a szocialista, szociáldemokrata pártok, amelyek Tony Blairt követve – és a speciális nemzeti hagyományokkal nem számolva – a deregulációt, a piacok liberalizálását és az egységes nép helyett a részérdekek és a biopolitikai részidentitások (nem, gender, bőrszín, szexuális orientáció) reprezentálását választották. Skandinávia szociáldemokráciájáról gumilabdaként pattant le a blairi-giddensi-schröderi „harmadik út” javaslata. Nem véletlen, hogy a skandináv szociáldemokrácia máig jobb helyzetben van, mint a brit, a német vagy a közép-európai. A másik oldal viszont azzal nem tud mit kezdeni, hogyan lehetne a globális kihívásokra nemzet(állam)i válaszokat adni úgy, hogy közben azért a szuverenitás minél nagyobb része a kormányoknál maradjon.

A legfontosabb dolog azonban az, hogy egyik oldal sem kerülheti meg a nemzethez való viszony kérdését. Mi több, a nemzeti identitás kérdését. A baloldalnak is be kell látnia, hogy a nemzeti identitás sokkal régibb, mint maga a nemzet. Jóval a polgári nemzetállam kialakulása előtt már létezett egy olyan „puha” értékrendszer, amely révén az egy területen élő emberek identifikálták magukat. A nemzeti identitások hosszú évszázadok révén formálódtak részidentitásokból. A nemzettel kapcsolatban tehát eléggé lapos és nem teljesen igaz közhely, amit a baloldal vall, miszerint a nemzet mesterséges egység. Magának a nemzetállamnak a lényege, az állami adminisztráció és annak intézményrendszere (közoktatás, közegészségügy stb.) valóban modern képződmény. De az egyének és csoportok identitása már jóval a nemzetállam kialakulása előtt létrejött, és létezhetett a modern állami adminisztráció nélkül is. A nemzeti identitás ezért nem olyan dolog, amely mechanikusan helyettesíthető akár az emberiséggel, akár valami európai identitással.

Sajnálatos módon nem kerülhető meg a nemzeti identitások kialakításában a xenofóbia, azaz az idegenellenesség. Ha végignézzük az európai történelmet, láthatjuk, hogy a szomszédos népekhez és országokhoz mint referenciához való viszonyulás évszázadokra meghatározta, miként tekintettek magukra egyes népek. Természetesen nem maga a „nép”, hanem annak írástudói sokat tettek annak érdekében, hogy az előítéletesség tartósan rögzüljön, krónikarészletek, szólásmondások, népi mondások révén.

Hogy ez mennyire így van, arra vonatkozóan nézzük meg csak a skandináv népek példáját! Azért az övéket, mert sztereotip módon békésnek és pacifistának szeretjük látni ezeket az országokat. Valóban, ma azok, de ez is viszonylag új dolog, az elmúlt 80-90 év fejleménye. A XV. században készült svédországi Gotlandi ének így ír a szomszédos és akkor még a svédek ősellenségének számító dánokról: „Nyelvvel hízeleg az álnok/skorpió, de farka/szúrásra tartva./Ilyenek a dánok,/szavukat adva.” Ezzel szemben a svédek egyenes, becsületes jellemét emeli ki: „Amit a svéd megígér,/bízvást meg is tartja,/attól semmit el nem tér,/legyen gazdag vagy szegény,/ez a jó szokása.”

A XIX. századig a svéd és a dán nemzeti identitás és büszkeség egymással szemben fogalmazódott meg. Drámai módon, a dán és svéd identitás azért közeledett egymáshoz, és nemzetfelfogásuk azért békült meg, mert a dánokkal szemben megjelent egy új ellenség: a német. Innentől kezdve a svéd mint ellenség átértékelődött, hiszen egy aktuálisan veszélyesebb ellenség tűnt fel a színen. A Schleswig és Holstein tartományokat érintő német egység fenyegetésével és általában a német nemzeti identitással szemben a dán és svéd közös identitások összemosódtak és föloldódtak a skandináv egységgondolatban. A hitleri Harmadik Birodalom bukásával a német birodalmiság fenyegetése is köddé vált, viszont fölbukkant keletről egy másik ellenség: a Szovjetunió, amely törekedett a Balti-tenger fölötti hegemóniára. A Szovjetunióval szembeni közös ellenérzés megszilárdította a skandináv népek egységét és összefogását. Az elmúlt kétszáz év porosz-német és orosz-szovjet birodalmi törekvései kifejezetten ösztönzőleg hatottak a skandinavizmus eszméjére.

Ha Magyarországra alkalmazzuk a nemzeti identitást és annak referenciáját, akkor látható, hogy évszázadokon keresztül a „két pogány között, egy hazáért” gondolata befolyásolta a magyar nemzeti tudatot. Eszerint nyugatról a Habsburg (osztrák, német stb.) birodalmi törekvés és keletről, vagy pontosabban délkeletről az oszmán hódítás egyszerre jelentett fenyegetést a magyarság létére. Tudjuk a történettudomány alapján, hogy ez mennyire alaptalan feltételezés, hiszen a Habsburg Birodalom mégiscsak egy nyugatos államalakulat volt, amely – mégoly korlátozott formában is – lehetőséget jelentett a magyar államiság túlélésére. Ám azt is tudjuk, hogy érzelmekkel eléggé fölösleges, pontosabban kilátástalan vitatkozni. A Habsburg-ellenességet – amely olykor konvertálható volt Nyugat-ellenességgé – a protestáns-kuruc-függetlenségi hagyományhoz szokás kötni, és nem tagadható, hogy a XVI.-XVII. században ennek az álláspontnak is volt igazsága és relevanciája. Ám legkésőbb 1867 után ez elveszítette szükségességét és jogosultságát, hiszen a magyarság egysége és az önállóság megvalósult. A függetlenséget leszámítva minden valóra vált, amiről a magyar értelmiség nemzedékei álmodtak.

A Nyugat felőli, elsősorban a németség által jelentett fenyegetettség-érzület később is fönnmarad, és nyomokban ma is érzékelhető a közéletben. A keleti ellenség változott, hiszen az oszmánok helyét a XIX. század elején az Orosz Birodalom vette át. Ugyanaz következett be, amit a dán-svéd viszonyban láthattunk: egy ellenséget fölváltotta a nemzeti emlékezetben egy másik ellenség. Sőt, a dán-svéd viszonyhoz hasonlóan a magyar-török kapcsolat is barátira fordult, és a barátságnak itt is jót tett a közös ellenség. (Kevesen tudják, hogy az 1877-78-as orosz-török háború idején naiv függetlenség-pártiak, főleg erdélyiek, kacérkodtak az oroszok hátbatámadásának gondolatával, sőt Budapesten elterjedt a Kossuth-nóta új változata: „Abdul Kerim azt üzente/elfogyott a regimentje…”)

Összességében érzékelhető, hogy a nemzeti identitás sokszor váltogatja az ellenségképeket, és bizony a közös ellenség alkalmasabb az egységgondolatra, mint bármi más. Az európai identitáshoz például nagymértékben hozzájárult a két totalitárius diktatúra, a náci és a bolsevik-szovjet rendszer által jelentett kihívás és fenyegetettség. Amióta a Szovjetunió megszűnt, azóta az Egyesült Államok negligálja az európai egységet, sőt az USA inkább - gazdasági tekintetben - riválist lát az EU-ban. Következésképpen az amerikai biztonságpolitikának nem érdeke egy erős Európai Unió.

Ennek keretében kell értékelni a Brexitet is, amelyet nem véletlenül ösztönzött Donald Trump. A Brexit Nagy-Britannia „trianonizációjához” vezethet el. A skót függetlenségi mozgalom vagy a befagyott északír válság közismert, ám ennél van súlyosabb dolog is: hovatovább Gibraltár kérdése megmérgezheti az angol és spanyol kapcsolatot. Eddig a két állam szőnyeg alá söpörhette Gibraltár ügyét, hiszen a két ország egy „birodalom” része volt. Ám a Brexittel ez a befagyott válság is kiolvadhat. Jelenleg nem úgy tűnik, hogy az EU bármit képes lenne kezdeni a befagyott konfliktusokkal, és ezért naivitás az Európai Egyesült Államok koncepciója.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa