Egy igazi futár Füreden

Volt futárigazolványom is. Ma is ez az egyik kapcsolattartási lehetőség a kormány és a külképviselet között – ősi módszer, de még mindig a legmegbízhatóbb. A futár tevékenységét védik és tiszteletben tartják, ha egyéb okmányai rendben vannak, akkor valósággal átsuhan országhatárokon. A diplomáciai poggyászt nem szabad sem felnyitni, sem visszatartani, az igazolvánnyal rendelkező futár személye is sérthetetlen.

Én persze csak eseti futár voltam, Helsinkiből szabadságra utazva egy kisebb, gondosan lepecsételt csomagot hoztam Budapestre.

– A biztonság kedvéért csináltam igazolványt neked – mondta Timi, a titkárnőnk, bár a diplomáciai rendszám önmagában is védelmet nyújt. – Csak egy útra szól, le kell adnod, ha hazaértél.

A kétezer kilométer – Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia – simán ment, sem határok, sem vámellenőrök nincsenek, ma ilyen Európa. A csomagot leadtam a Bem rakparton, az igazolványt azonban az autóban felejtettem. Aztán egy alkalommal Balatonfürednél, egy egyszerű közúti ellenőrzéskor kiesett a tárcámból.

– Hoppá! – emelte fel az egyik rendőr a földről, és átadta felettesének, egy őrmesternek. – Hát ez meg micsoda?

– Futárigazolvány – mondtam –, de már lejárt.

A rendőr, talán szakaszvezető, nagy szemekkel nézett rám.

– Vannak még futárok?

– Mi van ráírva? – hajolt közelebb az őrmester.

– „Teljes védelemben és támogatásban kell részesíteni”. Ezt írja.

– Nincs jelentősége, már lejárt – ismételtem. Megint úgy néztek rám, mintha mesefilmből léptem volna eléjük.

– És mit csinál egy futár? – az őrmester görcsösen szorongatta az igazolványt, még egyszer elolvasta a szöveget. Ha ezt részletezem, gondoltam, akkor Mari hiába várja a kínai gyorsbüféből a csomagtartóban gőzölgő vacsorát. A füllentés viszont gyerekkorom óta sokszor kihúzott nehéz helyzetekből.

– Pontosan ez a lényege. A dolog titkos.

– Titkos? – nézett az őrmester, és egy lépést hátrált.

– Gyakorlatilag államtitok – most már átéltem a helyzetet.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte a szakaszvezető.

– Semmi. Ha futár, akkor útjára engedjük. Kér esetleg védelmet vagy támogatást? Biztosítsuk az útját?

– Nem, erre igazán semmi szükség – hárítottam el, és barátságosan megveregettem a vállukat. Visszaadták a forgalmi engedélyt, a jogosítványt és a személyit. Előírásszerűen tisztelegtek, kezet fogtunk. Beszálltam, a visszapillantó tükörben láttam, hogy hosszan néznek utánam.

A kínai még nem hűlt ki, időben érkeztem, Marinak el sem meséltem a találkozást, biztos azt hitte volna, hogy fantáziálok. Néhány nappal később aztán a füredi utcán láttam a szakaszvezetőt, kézenfogva a feleségével és a kisfiával.

Amikor észrevett, lehajolt a gyerekhez, és a fülébe súgott valamit. Titok ide vagy oda, éreztem: már ő is tudja, hogy a bácsi egy igazi futár.