Legendás Pista bácsi

Minden családnak van Nagykönyve, amit nem írnak meg, csak beszélnek róla. Szabályok vannak benne, amiket főleg a gyerekekkel igyekeznek betartatni. Ne hallgasd hangosan a rádiót, ne telefonálj hosszan, mert apa is hívást vár – ha én telefonáltam, akkor apa mindig hívást várt –, este tízre legyél itthon, töröld ki rendesen a fenekedet, ne felejtsd otthon a rajztáblát. Első a tanulás. A gyerek ne kérdezzen olyasmit a szüleitől, ami nem tartozik rá.

A legfontosabb azonban, hogy mindig, mindennek az alapja az őszinteség.

Pedig sokszor hazudtunk, elsősorban a szüleinknek, többnyire a megúszások miatt és mert így volt egyszerűbb az élet. A rajztáblára könnyebb volt vigyázni – igazat mondani, mindig az a nehéz.

És a szüleink sem mondtak mindig igazat nekünk, mert nekik sem volt könnyű. Ők is hazudtak, még olcsó és ártatlan kis ügyekben is, ostoba kifogásokat találtak ki, ha éppenséggel nem akartak valamiről beszélni. Az életünk úgy telt, hogy hazugságok és igazságok között próbáltunk kiigazodni.

Pista bácsi volt a Nagykönyv egyik Legendás Alakja. Világutazó. Erőteljes, nagyhangú férfi, fiatalkorában úszóbajnok, a lakás vitrinjeiben érmek, serlegek, fényképek, arcán ugyanaz a diadalittas mosoly, ami később is jellemezte. A külkereskedelemben dolgozott, Renault gépkocsit vezetett, büszke volt arra, hogy soha nem száll villamosra. Elegáns öltönyöket, selyemnyakkendőt és márkás cipőket viselt, családi összejöveteleken hosszú történeteket mesélt külföldi kalandjairól, amelyeken ő nevetett először. Barátságosan hátba veregette apámat, nagypapát és a kövér Sándor bácsit is, na, mit szóltok, miközben Vera néni, a Mindig Csendes Feleség szorgalmasan hozta a süteményestálakat és a márkás italokat. Pista bácsit mindig dicsérni kellett, így volt megírva a Nagykönyvben.

– Festő is lehettem volna – mondta egyszer. Ezen is nagyot nevetett, nagypapa és Sándor bácsi is nevetett vele, akkor már dolgozott bennük a Hennessy. Az ilyen összejövetelek elmaradhatatlan része volt kislányuk, Fannika balettbemutatója a nappaliban. Széttoltuk a bútorokat, Pista bácsi feltett egy lemezt, Fannika pedig egy részletet adott elő a Diótörőből.

– Nagy művésznő lesz – tapsolt előre Pista bácsi. – Az én tehetségemet örökölte.

Aztán Pista bácsi egyszer csak eltűnt.

– Dél-Amerikába ment, üzleti útra – mondta anya, és hozzátette, hogy poros a csillár, ebből tudtam, hogy nem mond igazat.

– És Vera néni?

– Vidéken vannak. A te dolgod a tanulás, ne ezzel foglalkozzál – ez a mondat mindig lezárta a beszélgetést.

Pista bácsi dél-amerikai utazása sokáig tartott, nem írt sem levelet, sem képeslapot. Sok évvel később láttam őt újra egy külvárosi villamoson. Öreg volt, kopott és kedvetlen. Nem mentem oda hozzá.

– Börtönben volt. Sikkasztott – mondta anyám, amikor elmeséltem neki.

– Miért nem mondtátok meg? – kérdeztem, de én is tudtam a választ: mert így van megírva a Nagykönyvben.