Tragédia

Amikor engem bevittek a kórterembe, a velem szemben lévő ágyon már ott feküdt egy ötven év körüli cigány férfi, aki mellett ott ült a felesége, és a kezét fogta. Őket néztem, miközben az ápolók rámkapcsoltak néhány műszert, s azt kérték, a megfigyelés alatt maradjak fekve, legfeljebb négy-öt óra az egész. Jó vicc, gondoltam, még szép, hogy fekve maradok, éppen annak örülök, hogy nem végleg. Mondom, a cigány házaspárt figyeltem, nem tudtam levenni róluk a szememet, nem értettem, hogy mi olyan különös rajtuk.

Eltelt vagy tíz perc, mire megértettem.

Folyamatosan egymás szemébe néztek, s nem szóltak.

Olyan figyelmesen és tűnődve nézték egymást, hogy kénytelen voltam figyelmesen és tűnődve nézni őket.

Aztán megszólalt végre a férfi, s a csöndben szinte kiáltásként zengett a hangja.

– Ne haragudjál rám.

Ezt mondta, de a nő mintha meg sem hallotta volna a férjét. Az megszólalt megint:

– Ne haragudjál rám, én ezt nem fogom végigcsinálni. Nagyon szeretlek, de nem megy.

A nő úgy ült, mint egy szobor, nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Sok időm nem maradt a tűnődésre, mert a férfi azt mondta:

– Nem akarok szenvedni. Ne haragudj. Meg akarok halni.

Meglepetésemben fölültem az ágyban, pedig fél órával azelőtt még úgy szúrt a hátam, hogy fájdalmat okozott minden lélegzetvétel. Zsibbadt a bal karom, nem kaptam levegőt, és fájt a hátam, a mentők infarktus gyanújával vittek be. De úgy tűnt, itt nem én leszek, aki meghal. Hanem ez a cigány férfi.

– Ha visszajön a doktor úr, megmondom neki, hogy nem vállalom a műtétet – mondta. – Sokat szenvedtem, elég volt. Meg akarok halni, ne haragudj.

Ekkor megmozdult a nő, elengedte a férje kezét, elővette a telefonját, és hívott egy számot. Közben a férjét nézte, le sem vette a szemét róla.

– Szia, Ricsike – mondta a telefonba –, azt akarom mondani, hogy ne gyere föl mégse… Hogyhogy miért… Azért ne, mert apátokkal megyünk haza… Hát azért, mert… Nem vállalja a műtétet, azt mondja, meg akar halni… Szia, Ricsike. Szia.

Letette a telefont, a férjére nézett, s azt kérdezte:

– Meggondoltad?

– Meg – mondta az, s láthatólag megkönnyebbült.

Én csak pislogtam velük szemben, s azt éreztem, hogy igazi tragédiát nézek egy igazi színházban. Soha nem voltam még ilyesminek tanúja. Nem gondoltam, hogy ilyesmi a valóságban létezik.

Ekkor megjelent az ágyuknál egy orvos. A beteg azt mondta neki:

– Megbeszéltük az asszonnyal, doktor úr. Ne műtsenek meg, nem maradok, haza szeretnék menni.

– Tudja, hogy ennek milyen következményei lesznek? – kérdezte az orvos.

– Tudom, doktor úr. Eleget szenvedtem. Elég volt.

– Visszajöhetek később, gondolkozzon még – javasolta az orvos, de a beteg a fejét rázta:

– Nem, nem. Döntöttem.

– Akkor hozom az aláírnivalót – mondta az orvos, és elment. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, s belépett egy cigány fiú.

– Ricsike, mondtam, hogy nem kellene… – kezdte a nő, de a fiú mintha meg se hallotta volna. Odament az apjához, és átölelte. Nem szóltak, hallgattak. Azt meg csak én láthattam, hogy az apja mosolygott.