Heti abszurd: Nemzeti Megafon

Publikálás dátuma
2019.09.29. 09:00

Fotó: Youtube / Mérce
Megafonnal a kézben nem kell félni az embernek a sok belvárosi okoskodó PhD-s libsitől, hogyaszongya választási program meg városfejlesztési izék. Csak belebeszélünk és máris mindenki csak minket hall és végre mi is csak a saját hangunkat hallhatjuk.
Én mint a Kárpát Medencei Összmagyar Házmesterszövetség elnöke ezennel ünnepélyesen kijelentem: a kerék feltalálása óta az emberiség legnagyobb találmánya a megafon! Ami az erényes amerikai hazafi kezében az AR–15-ös félautomata, orosz rendőrnél a kaucsuk gumibot vagy brazil farmer kezében a benzinespalack és a gyufa, az nekünk, Turulban született Szittya Kereszténykonzervatív Mélymagyaroknak a Nemzeti Megafon. Azzal küzdünk a liberális véleményterrorral szemben. Elszánt haraggal szívünkben, mint Németh Szilárd, ha vegetáriánus étlapot lát. Már megálmodtam a dizánját vagy mijét: nemzeti trikolórra lesz festve – narancs-fehér-zöld –, kalocsai mintákkal díszítve, rajta felirat: Isten – Haza – Orbán. Jobbról balra olvasva, hogy a migránsok is megértsék, hogy ki itt az úr. Megafonnal a kézben nem kell félni az embernek a sok belvárosi okoskodó PhD-s libsitől, hogyaszongya választási program meg városfejlesztési izék. Csak belebeszélünk és máris mindenki csak minket hall és végre mi is csak a saját hangunkat hallhatjuk. Tisztára, mint egy zsebben hordozható köztévés stáb. Csak azoknál lényegesen olcsóbb. Oda is van rá írva apró betűvel, hogy „Made in China”. A Birminghamben mosogató kisunokám majd megrendeli a neten. Plusz kell hozzá két másfél voltos góliátelem, az van az itteni sarki kínainál is. Kár, hogy ott nem fogadnak el Erzsébet-utalványt. A múltkor próbáltam azzal fizetni, de csak nézett azzal a sunyi ferde szemével és azt hadoválta, hogy „nem kér szórólap”. Sebaj, már feljelentettem őket a kerületi Fidelitasnál, ha végleg győzünk, mehetnek a Galagonya utcából, vár rájuk a migránspátyolgató Németország. Ahol a másik kisunokám dolgozik éppen. Szóval a megafon a szegény ember FTC-s verőlegénycsapata. Csak megnyom egy gombot, és hopp, győzedelmesen jöhet ki bármilyen politikai vitából. Mint minap Tarlós Főpolgármester Úr (nagybetűvel!). Milyen könnyedén leüvöltötte a fejét annak a fogyatékos kis libsi nyikhajnak, muhaha! A nevét nem tudom, nem mondták be a köztévében, nem is kell, a lényeg, hogy olyan liberális szociológusfeje volt, hogy rögvest le kellett mennem a sarokra két kisfröccsért, hogy lenyugodjak. Aztán épp ott voltak a fiúk, lett belőle öt is. Meg két tüske. De legalább visszafele menet már kinéztem a lakótelepen, a Főpolgármester Úr felállítandó lovas szobrának a helyét. A játszótér közepén, hogy mindenki jól láthassa. Ahogy lóhátról visszafelé megafonozva kiüvölti a Kárpát-medencéből a migránspátyolgató meleglobbistákat. Akik egyre csak vitázni akarnak vele, dacára, hogy a hózentrógerjáig sem érnek fel. Még szerencse, hogy pont erre járt Scarlett Johansson, aki ugyan külföldi, ám szőke, kék szemű, és Hollywoodból is jobban átlátja a budapesti önkormányzat helyzetét, mint az áskálódó ellenzék. Így szerinte Tarlós városvezetési képességei elismerésre méltóak. A „Bosszúállók” forgatása alatt, két beállítás között áttanulmányozta a magyar főváros vízhálózatának a helyzetét, a római-parti gátat is remek ötletnek tartotta, elvégre odahaza New Yorkban is látott ilyent, igaz, az az óceáni hullámfogó, de a többi stimmel, ahogy szerinte a főváros adósságállománya ütemes növekedésével, az e-jegyrendszer bedőlésével és a levajazottnak tűnő patkányirtótenderrel sem volt olyan nagy baj, jó lesz Duna-partra felhőkarcoló, a bécsi Duna-partra meg a CEU. Na, erre most bejött az asszony, hogy szerinte ez így kamu, Johansson nyilván ugyanazt a panelszöveget adja elő mindenütt és mindenkinek, ahol forgat, amúgy meg éljen itt pár évet és utána visszatérhetünk ugyanerre. Na, most ezen megint felhúztam magam, le kell mennem a sarokra kisfröccsért. Sebaj, jöjjön csak meg az a megafon Kínából, nemsokára itthon sem lesz több vita. És az asszony a lakótelep másik végéről is hallani fogja, ha jövök haza a meccsről és teheti be a pacalmaradékot a mikróba.
Témák
Heti abszurd

Szoba kiadó, de nem akárkinek

Publikálás dátuma
2019.09.28. 19:28

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Alig fél évtized alatt a duplájára emelkedtek az albérletárak. A helyzet drámai, a növekvő ingatlanárak miatt egyre kevesebbeknek futja megtakarításra, vagyis marad a méregdrága bérlés. Akinek pénze van, ingatlanba fektet, a kérdés csak az: miért nem teszi ezt az állam is?
Miközben az illiberális – gazdasági értelemben pedig definitíve neoliberális – kormányzás haszonélvezőinek mind a politikában, mind pedig a civil szektorban látványosan bővül az élettere, addig az alsóbb, leszakadó rétegeké veszedelmesen szűkül. Az Orbán-kabinet továbbra is a tehetőseket és a nagyokat, a multicégeket segíti, ami a lakhatás piacán különösen a fővárosban drámai változásokat hozott. A budapesti albérletárak például már nem nagyon tudnak hova drágulni, ezért berobbant a piacra egy régi-új termék: a szoba. Néhány éve akár Gellért-hegyi garzont is meg lehetett csípni havi 70 ezer forintért, ma ennyiért adnak 10-20 négyzetmétert, és aligha a budai hegyekben. A fővárosi szobarekorderért e pillanatban rezsivel együtt 171 ezer forintot kérnek, amiért már majdhogynem egy alsó kategóriás hotellakás is megcélozható. Ez a piac, érvelnek a Facebook-albérleti csoportok epés hozzászólásokkal darabokra szedett kiadói. A kereső pedig fizet, és a pénzéért egyre kisebbet, egyre messzebb, egyre lelakottabbat kap. A főbérlők pedig elszálltak, akárcsak az albérlők méltányos lakhatásba vetett hite: a nem dohányzó, kisállatnak még fényképével sem rendelkező dolgozó egyetemista lánynak szinte csak a szeme színét nem írják elő a nem ritkán háromhavi kaució és az egyéves szerződés mellé. Az állam mindeközben nem tesz semmit.  „Negyvenhat évesen eszemben sincs másokkal együtt lakni, és hát a gyerekeimet sem tudnám hol altatni, ha nálam vannak. Egy ideig Surányból jártam be Pestre, most Pomázról teszem ugyanezt, és ha ezt fel kellene adnom, inkább kimennék külföldre dolgozni” – meséli Gábor, aki 70 ezres baráti áron találta a kis agglomerációs garzont. Napi kétórás utazást vállal, és mivel megtakarításai nincsenek, nem tudja, miként léphetné át a saját árnyékát. 

Állampapírforma

Balogh László, az Ingatlan.com vezető gazdasági szakértője szerint az átlagosan 300 ezer forint körüli fővárosi átlagfizetés mellett elmondható, hogy a bérlők a jövedelmüknek akár a 60 százalékát is lakhatásra költik, ami a megtakarítás lehetőségét elszívva, bezárja őket az albérleti piacba. Az elmúlt öt évben a duplájára emelkedtek a budapesti albérletárak, a dinamikus árnövekedés tendenciája, ha nem is ekkora mértékben és nem is mindenütt, de a megyeszékhelyekre is jellemző. Az okok között a lakások árának a drágulása említhető első helyen, ami mindig a gazdaság állapotának az egyik fokmérője. A gazdaságteljesítmény okozta reálbér-növekedés is húzza az árakat, hiszen a bérlők többet tudnak fizetni, és ezt nem hagyhatja figyelmen kívül a kínálat. Jelentős a hatása annak is, hogy az alternatív befektetési lehetőségek beszűkültek, és a lakáskiadók itt akár 8-9 százalékos befektetésarányos megtérüléssel is számolhattak. Ez messze túl van a kötvénypiac által ígért hozamokkal, nem beszélve a bankbetétek erősen mérsékelt, inflációval is számolva szinte jelentéktelen nyereségrátájáról. Akik vá­sárlóként időben beléptek a lakás­piacra, az árak drágulásával akár 20-30 százalékos hozamot is bezsebelhettek, mondja a szakértő. Mindez annak ellenére igaz, hogy a lakásbérletpiacon még mindig a kínálat az erősebb, aminek elvileg árcsökkentőként kellene hatnia. A látszólagos ellentmondást részben – és jellemzően a főváros belső kerületeiben – a rövid távú lakáskiadás térnyerése magyarázza. Ez az üzleti modell kövér szeletet hasított ki az albérleti piac kínálati oldaláról: az ingatlanoknak ezt a nem jelentéktelen részét turisztikai célok szolgálatába állították. Az Ingatlan.com korábbi elemzése szerint például az V. kerületben 2010-ben még csak hétezer forinttal voltak drágábbak a kiadó Airbnb-lakások a fővárosi átlagnál, hat évvel később pedig már 26 ezer forinttal. Amíg Nyugat-Magyarországon 100-120 ezer, Kelet-Magyarországon 70-80 ezer forint a havi átlagos albérletár, addig Budapesten átlagosan 160 ezer forintot kell fizetni egy kétszobás ingatlanért. Az árnövekedés még mindig tart, egy év alatt nyolc százalékot híztak a leperkált összegek, miközben a lakásárak 15-20 százalékkal drágultak az azonos időszakban. Balogh László szerint egyébként lassulás érzékelhető, egyre kevésbé jó befektetés az ingatlan, a hozam 5-6 százalékra mérséklődött: a prémium államkötvények már-már beérték a korábban vadul vágtázó ingatlanbefektetési hozamokat. Az albérletár-növekedés mindeközben szembe találta magát a keresleti oldal fizetőképességének a korlátaival is, ami a belépési küszöbnél, a gyengébben kereső alsóbb rétegeknél jellemző. Ez az úgynevezett üvegplafon havi 60-70 ezer forintnál található, átlagosan ennyit képesek fizetni a kevésbé rózsás jövedelmi helyzetűek: a küszöb egyébként 10-20 ezer forinttal ugrott meg az elmúlt időszakban. Ez szembeötlő, de érthető drágulás, hiszen mindig a legkisebb lakások a legkeresettebbek. A piac az árnövekedés mellett a lakhatási termékkínálat újrafogalmazásával válaszolt: lakás helyett ma már jellemzően csak szobát adnak ki 60-70 ezer forintért. Az internetes oldal találatainak nyitóképén megjelent a CSAK SZOBA felirat, előre is jelezve és megspórolva a csalódást, hogy az adott lakás nem önálló ingatlan. Találtunk egy Szoba, szoba, szoba!!! (Nem lakás!) jelzésű hirdetést is. Míg korábban a közösködésre kivétel nélkül az egyetemisták voltak kaphatók, addig ma megjelent a lakásokat szobánként, egymás számára idegen bérlők kereslete. A vezető gazdasági szakértő a piac korlátlan önszabályozásáról azt mondja, az állam és az önkormányzatok is rendelkeznek lehetőségekkel a verseny kereteinek a kijelölésére, de a viszonyokat jelentősen befolyásoló intézkedések idáig még nem történtek. Ettől függetlenül a piac közelít valamiféle egyensúlyi állapothoz, amikor a számottevő áremelkedést már nem indokolhatja sem a kínalati oldal befektetőinek hozamvárakozása, sem a kereslet növekedése. 

Rendkívül fájdalmasan

Győri Péter közgazdász, szociálpolitikus, a fővárosi lakásgazdálkodás, lakáspolitika szakértője keményebb szavakkal fogalmaz, amikor az állami beavatkozás hiányáról kérdezem. „A tényleges és valóságos kormányzás hiányának tekintem, ami jelenleg Magyarországon történik. Az Orbán-kormány rendre beavatkozik ott, ahol nem kellene, és nem avatkozik be ott, ahol kellene” – mondja a szakértő, aki szerint a gazdaság és az emberek védelmében is szükség volna a cselekvésre a tényeket mellőző látványpolitizálás helyett. „Nem intézkedés, nem egy lépés hiányzik, mert az nem vezet sehová, hanem átgondolt, jól megkomponált, több évre szóló csomag, amely értelmesen és összehangoltan ad választ a gazdasági folyamatokra.” Győri Péter szerint a kormány ingatlanpiacot is meghatározó gazdaságpolitikája egészségtelen és veszélyes. Egészségtelen, mert állami beavatkozás nélkül az ingatlanpiacba menekült egy irgalmatlan mennyiségű tőke, ami hiányzik a kis- és közepes vállalkozások szektorából, és kockázatos, mert ez az ingatlanpiac egyik pillanatról a másikra össze is zuhanhat. A ma még a legjobb befektetésnek tűnő, túlárazott lakásokról könnyen kiderülhet, hogy vannak ennél jobb üzletek is. Ha egy mélyülő válság visszaveti a turizmust, ha a bérkiáramlás mérséklődik, és mindezzel az elérhető hozamok már nem lesznek annyira kecsegtetőek, mint az értékpapírpiac különféle termékei, akkor tömeges eladási igény jelenhet meg, a kínálattúlsúly rohamosan fogja leárazni a lakásokat, és ezzel befektetések nullázódhatnak le varázs­ütésre. A lakáspiaci szakértő, szociálpolitikus szerint nem véletlen, hogy a világ élhetőbb részein az állam, az önkormányzat megtalálja a beavatkozás lehetőségét. A sokat emlegetett Berlinben például, ahol a hírekkel szemben nem a lakbérárakat fagyasztották be, hanem csak a rövid távú lakáskiadás díjait. Ezeknek a hozamoknak a maximálásával azonban nyilvánvalóan a hosszú távú albérleti piac nyereségét is korlátozták. Brit és német nyelvterületen is jellemző a beavatkozás. Az elszabadult magánlakbérek piacán történetileg az látszik, hogy a hagyományok sokszor felülírják a közgazdasági racionalitást. Ezek a tradíciók az első világháború utáni időszakba nyúlnak vissza. A politikai és társadalmi okokra visszavezethető lakbérstopnak kialakult egyfajta kultúrája, amikor jellemzően régi és új lakbérek is lehetnek. A régi bérlőket védi a jogszabály, de egyúttal lehetővé teszi, hogy a fizetőképes kereslet egy magasabb színvonalon találjon lakhatást. Magyarországra is a kötött lakbérek voltak jellemzőek a rendszerváltozás előtt, amikor a magántulajdonnak még elhanyagolható volt a szerepe. „Ezen a ponton rendkívül fájdalmasan keresztüllépett az állam egy neofita, iskolázatlan döntéssel, lényegében minden szabály nélkül, így mára a be nem avatkozás mélységei tárultak föl” – mondja Győri Péter. A mintegy 700 ezres bérlakás­állomány privatizációja évek alatt a töredékére csökkentette a lehetőségeket, és odavezetett, hogy ma példátlan módon teljesen szabályozatlan a köztulajdoni bérlakások árazása. Míg a fejlett országokban létezik a méltányos lakbéremelés fogalma, addig nálunk gyakorlatilag nem köti semmilyen paragrafus a településeket.

Milliméter-pontosság

Győri Péter szerint nincs lakás­hiány Magyarországon, országosan félmillió – ebből a fővárosban mintegy 100 ezer – ingatlan áll üresen. „Nem a lakások hiányoznak, hanem megfizethetőségi probléma van” – értékel a szakértő. Szerinte ez azért alakult így, mert az ingatlanok építésével elérhető hozamok az egekbe szöktek, így hatalmas, jelentős részben külföldi, orosz, kínai, nyugati tőke áramlott az ágazatba. Az új árszínvonalon nem versenyképes a magyar lakosság. Az áremelkedést kontingensekkel, kiszámíthatóan moderálhatta, lassíthatta volna az állam. „Egy normális országban a gazdaságpolitika irányítói leülnek egy asztalhoz, és milliméterpapíron állítják be a számokat. A megtakarításokra, a kamatokra, a hozamokra, az árszínvonalra is van hatásuk, de nálunk nem éltek ezzel az észszerű számítással. Így az ingatlanba áramlott a tőke, ami nemcsak hogy hiányzik a kkv-szektorból, de tömegek lakhatási lehetőségeit élezte ki a legvégsőkig.”

Neoliberális illiberalizmus

Habár az Orbán-kormány előszeretettel ostorozza a neoliberalizmust, sokak szerint nincs is nála ékesebb példa rá. Pogátsa Zoltán közgazdász szerint a beavatkozás nélküli piac állítólagos magasabb hatékonyságára hivatkozó rendszer Magyarországon látványosan a felső társadalmi osztályoknak kedvez – az alsóbb osztályok rovására. A tőketulajdonosokat, a két felső jövedelmi tizedet és a multinacionális vállalatokat támogatja, miközben az unió egyik legtőkebarátabb Munka törvénykönyvét vezette be.

Szerző

Lába kelt mesterművek nyomában

Publikálás dátuma
2019.09.28. 17:43

Fél évszázad után indult újra a nyomozás Caravaggio egyik leghíresebb festményének ügyében, pedig egy plébános már 18 évvel ezelőtt megnevezte, kinél lehet a festmény. Az itáliai mester egy másik műve gyakorlatilag a semmiből került elő néhány évvel ezelőtt. Az eltűnések és hirtelen felbukkanások nem ritkák a műkincspiacon, de több száz év távlatából már nehéz megmondani, hogy vajon eredeti művekről van-e szó.
Már 50 éve tartja izgalomban a művészet és a bűnügyek iránt érdeklődő közönséget Caravaggio Jézus születése Szent Ferenccel és Szent Lőrinccel című festményének elrablása, amelyet egyszerűen kivágtak a palermói imatermi keretéből. Még ennyi idő után is újabb és újabb részletek derülnek ki a bűntényről, bár ez részben a hatóságok ügyetlenkedésének a következménye. A héten a The Guardian hozott nyilvánosságra egy 2001-ben készült videofelvételt, amelyben a Rocco Benedetto nevű pap azt állítja, hogy a festmény – 1969-es elrablása után – a Cosa Nostra maffiaszervezet főnökei, Stefano Bontade és Gaetano Badalamenti birtokába került. A nyomozást a palermói ügyészség mégis csak tavaly kezdte újra, az olasz parlament maffiaellenes bizottságának jelentése alapján. Pedig Benedetto plébános, aki már annak idején is a palermói Szent Lőrinc-szentély imatermében szolgált (ahol azóta az eredeti mű legkisebb részletekig pontos másolata látható az oltár fölött), már egészen korán a maffiára gyanakodott, és ezt nem is késlekedett megosztani a hatóságokkal. A 2003-ban elhunyt pap a most kiszivárogtatott felvételen Massimo D’Anolfi dokumentumfilm-rendező kamerája előtt nyilatkozik, aki akkor egy ellopott műkincsekről szóló filmen dolgozott. Ezen Benedetto azt mondja, először az olajfestmény eltűnése után néhány héttel kapott levelet, amelyben a rablók azt írták: ha hajlandók tárgyalni a Caravaggio egyik főművének tartott festmény sorsáról, adjanak fel egy hirdetést a Giornale di Sicilia című napilapban. Ez lett volna a jelzés a Cosa Nostra számára, hogy a katolikus egyház nyitott valamilyen alkura. Benedetto továbbította az üzenetet a feljebbvalóinak, és az apróhirdetés meg is jelent a lapban. Két héttel később a pap újabb levelet kapott. „A levélhez mellékelve volt a festmény egy darabja, egy kis darab vászon, ami azt hivatott igazolni, hogy a Caravaggio tényleg náluk van” – meséli a felvételen a pap. Már ezen a ponton gyanús volt számára, hogy az ügy mögött a maffia állhat. Bevett módszer volt ez akkoriban a Cosa Nostránál, azzal az apró különbséggel, hogy az elrabolt embereknek általában egy ujját, fülét vágták le, hogy elküldhessék a családjuknak, akiktől váltságdíjat vártak. A pap ekkor is a feljebbvalójához fordult, aki viszont nem fáradt több hirdetés feladásával a Giornale di Siciliában. Ehelyett befújta a rendőrségénél Benedettót, mert arra gyanakodott, maga a pap szervezte meg a festmény elrablását. A hatóságok hónapokig nyomoztak Benedetto után, mire sikerült tisztáznia magát a vádak alól. A festmény nyomára viszont nem sikerült ráakadni.  

Erőt demonstráltak vele

Néhány évvel később, a ’70-es évek elején egy Palermóhoz közeli település papja jelentkezett telefonon Benedettónál. Cranini városka vallási vezetője hasonló cipőben járt, az ő templomából egy jóval kevésbé híres festményt loptak el. Neki azonban sikerült visszaszereznie a művet, mi­után megkeresték őt a helyi maffia emberei, akik két fotót mutattak: az egyiken tőlük ellopott kép szerepelt, a másikon a Caravaggio. Benedetto ismét a rendőrséghez fordult, de megint nem történt semmi. Mint ahogy a ’90-es években sem, amikor egy a maffiába beépült ügynök azt állította: a Jézus születése ott lóg a szicíliai maffia legbefolyásosabb vezetőinek megbeszélésein, jelképezve a hatalmukat, erejüket. A műkincsrablásokról szóló dokumentumfilm rendezője szerint a hatóságok évtizedek óta tudhattak arról, hogy a bűnszervezet vezetői a Caravaggióval hen­cegnek, ezért nem léptek soha Benedetto bejelentései után. Egészen tavalyig, amikor már szinte biztossá vált, hogy a remekmű Gaetano Badalamenti falán lógott évtizedekig. A most nyilvánosságra került videóban Benedetto már 18 évvel ezelőtt is azt mondta: biztos benne, hogy a Badalamenti családnál van a festmény, ez pedig még akkor is nagy bátorságra vall, ha a család feje akkor már jó ideje börtönben volt. Gaetano Badalamenti volt Szicília egyik legrettegettebb maffiafőnöke, aki 1,65 milliárd dollár értékben csempészett heroint az USA-ba. 1984-ben az amerikaiak letartóztatták és 45 év fegyházra ítélték, végül 2004-ben halt meg egy börtönkórházban. A jelenlegi nyomozás adatai szerint Caravaggio 1609-es, hat négyzetméteres remekműve a maffiózó halála után Svájcba kerülhetett, ahol darabokban adták el műkereskedőknek jó pénzért. Az olasz hatóságok most azt remélik, minél több darabját vissza tudják szerezni az FBI nyomozati listáján a világ tíz legkeresettebb műalkotásai között szereplő olajfestménynek.  

Eltűnnek, felbukkannak

Ahogy eltűnnek, úgy egyik pillanatról a másikra fel is bukkanhatnak mesterművek, akár Caravaggiók olyan helyen, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni őket. Így került elő egy nagy bizonyossággal az itáliai mesternek tulajdonított festmény 2014-ben egy dél-franciaországi, Toulouse környéki ház padlásáról. A bibliai tárgyú festmény – Judit lefejezi Holofernészt – akár 150 évig is rejtőzködhetett a tető alatt, míg egy csőtörés miatti reno­válás során meglepően jó állapotban előkerült. Bár a szakértők között vita volt abban, hogy a művet biztosan Caravaggio festette-e, végül arra jutottak, hogy „csaknem bizonyosan” így van. Ez a csaknem bizonyosság pedig elég volt, hogy valaki idén júniusban, még a kitűzött árverés előtt néhány nappal lecsapjon a képre. Az eladási ár nem nyilvános, szakértők szerint a vevő 100–150 millió eurót fizethetett a képért. De még az ellopott festmények is előkerülnek előbb vagy utóbb, jó esetben sértetlenül. 2000-ben három fegyveres zárás előtt néhány perccel egyszerűen leakasztott a falról két Renoir-festményt és egy Rembrandt-önarcképet Stockholmban, a svéd nemzeti múzeumban, majd motorcsónakba pattantak és eltűntek. A Rembrandt öt évvel később bukkant fel tökéletes állapotban egy koppenhágai hotelszobában, ahol négy férfit tartóztattak le. Renoir La Parisienne-­je ugyanabban az évben Los Angelesben tűnt fel, bár a részletek a mai napig nem ismertek, a festő másik ellopott művét pedig már egy évvel a rablás után megtalálták egy drogügyi nyomozás során. Edvard Munch A sikoly című művének legismertebb változatát (öt eredeti verziója van) az oslói Nemzeti Galériából kétszer is elrabolták, egyszer 1994-ben, majd tíz évvel később, 2004-ben. Mindkétszer sértetlenül került elő, a rablások valódi motiváció­jára azóta sem találtak magyarázatot – egyik esetben az alkalom szülhette a múzeumba létrán bejutó tolvajokat, a másikban egy rendőrgyilkosság nyomozásáról akarhatták elterelni a figyelmet. Mindenesetre egy dolog bebizonyosodott: egy ilyen híres művet nem éri meg ellopni, mert szinte lehetetlen jó pénzért megszabadulni tőle.

A legtöbbször ellopott

A Hubert és Jan van Eyck által festett genti szárnyas oltár a legtöbbször ellopott művészeti alkotás a történelemben. Hat évszázad során összesen tizenhárom bűntény fűződik hozzá, hatszor lopták el egyben vagy darabokban. Jelenleg minden darabja megvan, de az egyik már nem eredeti. Az igaz bírákat és Keresztelő Szent János képmását 1934. április 10-én lopták el a Saint Bavo-katedrálisból. Mint később kiderült, a tettes Arsène Goedertier tőzsdeügynök volt, akit annyira megihlettek Maurice Leblanc író történetei a gentleman bűnözőről, Arséne Lupinről, hogy gyakorlatilag lemásolta A kivájt tű című történetet. Váltságdíjat kért a két oltárképért, és kompromisszumkészsége jeléül Ke­resz­telő Szent János képmását visszaküldte. Az alkudozás viszont úgy elhúzódott az egyházzal, hogy Goedertier előbb meghalt, mint hogy egyezségre jutottak volna. A halálos ágyán sem árulta el, hol van a másik oltárkép, csak egy rejtélyes üzenetet hagyott hátra, mely szerint „olyan helyen van, ahonnan sem én, sem más nem viheti el anélkül, hogy a közönség figyelmét fel ne keltené”. A festmény állítólag sok évig lógott egy belga vidéki templom keresztje mellett, de ma már senki nem tudja, hol lehet.

Rablás, ami mégsem az

1976. december 12-én a német származású performanszművész Ulay hosszas tervezés után ellopta a berlini Neue Nationalgalerie-ből Carl Spitzweg német biedermeier festő Szegény költő című festményét. A nem különösebben kiemelkedő, már-már karikatúraszerű műalkotás jelentőségét az adja, hogy állítólag ez volt Adolf Hitler kedvenc festménye. A jól megtervezett akcióról tájékoztatta az újságokat is, amelyek a rablás idején kapták meg a levelét, melyben részletesen beszámol a lépéseiről. Ulay ráérősen besétált a múzeumba, kicsit társalgott a teremőrrel, majd egyszerűen leakasztotta a festményt és elfutott. Autóba pattant, a főként bevándorlók és munkások lakta Kreuzbergbe hajtott, ahonnan felhívta a múzeum igazgatóját, elmondta a tartózkodási helyét és vállalta a felelősséget a rablásért. Majd bekopogott egy szegény bevándorló török család lakásába (akiknek szintén előre szólt, hogy valamire készül), és a performansz fináléjaként felakasztotta a falra a festményt. Később a rendőrség lezárta a környéket, és a múzeum igazgatója is megérkezett, majd együtt vitték vissza a múzeumba a festményt. A bíróság később 36 napi börtönre vagy 3600 márka pénzbüntetés megfizetésére ítélte Ulayt. A Szegény költőt 1989-ben újra ellopták, azóta sem került elő.

Szerző