„Nem vagyunk felkészülve egy válságra” – Interjú Chikán Attilával

Publikálás dátuma
2019.10.05. 07:40

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Nem optimista a makrogazdasági folyamatok megalapozottságát illetően Chikán Attila. Az első Orbán kormány egykori gazdasági minisztere, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora az úgynevezett „magyar modellről” úgy vélekedik, hogy a rövid távú sikerekért a kormány feláldozza a hosszú távú gazdasági és társadalmi érdekeket.
Egy olyan időszakban ülünk le beszélgetni, amikor Magyarország legfontosabb makrogazdasági adatai jónak mondhatók. Jogosan merül fel a kérdés: meddig tartható fenn ez a lendület, és kellően megalapozott-e, amikor szerte Európában a dekonjunktúra jelei mutatkoznak? Azt senki nem vitatja, hogy ezeknek a mutatóknak jó része elfogadható állapotban van. Az a kérdés, hogy ezt milyen eszközökkel és áron érjük el. Ebből a szempontból a mértékadó hazai közgazdászok nagy többsége nem optimista a kedvező folyamatok megalapozottságát és tartósságát illetően. Magam is ezen az állásponton vagyok. A kormányzati kommunikáció eltérő mutatókat használva szemben áll a véleményünkkel. A kormány 2010 óta mindig ügyelt arra. hogy a gazdasági sikeresség látszatát fenntartsa. Ez általában jellemző a kormányokra, most azonban különösen fontos ezt sugallni mind belpolitikai szempontból, mind pedig a külvilág számára is, hiszen ezzel az úgynevezett „magyar modell” eredményességét kívánják igazolni. Ennek azonban ára van, a rövid távú sikerekért a kormány feláldozza a hosszú távú gazdasági és társadalmi érdekeket. Igaz, lehet a sikerességet a szokásostól teljesen eltérő módon is értelmezni, de ehhez olyan új, következetes fogalmi és intézményi rendszert kellene felvázolni, amit én nem látok. Fontos, hogy a legnemesebb nemzeti célok sem valósíthatók meg a gazdaság alapvető működési szabályainak betartása nélkül. A kritikus észrevételeket persze lehet azzal elhárítani, hogy „a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk.” Vagyis azt, hogy hogyan alkalmazkodik a magyar gazdaság egy számára kedvezőtlen fordulathoz, azt majd eldöntik akkor, amikor ennek szükségessége bekövetkezik. Az tudvalévő azonban, hogy a gazdasági változások nem egyik napról a másikra következnek be, fokozatosan épülnek fel, s az alkalmazkodáshoz is időre van szükség.  Mi áll a „sikerek” mögött? A kormányzat által elkönyvelhető sikerek hátterében egyrészt a fogyasztás, a másrészt a beruházások elmúlt évekbeni serkentése áll. Mindkettőt ösztönzik az alacsony kamatok, az előbbieket emellett a gyors reálbérnövekedéssel, az utóbbit az állami beruházásokkal támogatták meg, de természetesen az uniós támogatásokról sem szabad megfeledkezni, amelyeket gyorsított ütemben használtak fel. S egészen a közelmúltig a külpiaci konjunktúrára is számítani lehetett, most meg már mutatkoznak gazdaságunkban a zavarjelek: a növekvő infláció, a külső egyensúly romlása, a termelékenység gondjai. Az innovációs ráfordítások nem növekedtek a szükséges mértékben, de még nagyobb fájdalom az oktatási és az egészségügyi rendszer leromlása. Bár ez közismert - de azért szinte kötelességszerű ezt újra és újra szóba hozni. Azokat az előnyöket, amelyeket ebben a konjunkturális időszakban lehetett szerezni, más országokban sokkal inkább felhasználták a gazdaság erősítésére, mint nálunk, például az államháztartás pozíciójának javítására Mi meg szépen elfogyasztottuk. Amihez jelentékeny mértékben hozzájárult a béreknek a korábbinál nagyobb ütemű emelkedése is. Azt is lehet mondani, hogy a kormány rákényszerült a munkaerőhiány orvoslására, a minimálbér jelentős mértékű emelésére. Ez igaz, de ugyanakkor arról a szigorú közgazdasági tételről sem szabad megfeledkezni, hogy a piacgazdaságban a béreknek csak olyan mértékben szabad növekedniük, mint a termelékenységnek, különben a munkaerő nem termeli ki a saját költségeit. Azt is mondhatjuk, hogy ilyenkor a versenyszféra "áldozatot vállal", és a saját profitja csökkentése árán emeli a béreket? Ez valóban így lehetne, ha nem lenne egyre növekvő infláció, de van, bár most még épp elfogadható határok közötti. A felpörgő beruházások ugyanakkor hozzájárulnak a fogyasztás növekedéséhez, előbb-utóbb belépnek a termelésbe is. De nem mindegy milyen hatékonysággal, csak megemlíteném a tervezett Paks 2 atomerőművet vagy a Budapest-Belgrád vasútvonalat, vagy a megvásárolt trieszti kikötő dokkot, ahol a megtérülési követelmények mintha nem játszanának szerepet. A hírhedt stadionépítésekről csak annyit, hogy a jövőben jelentős gondot okoz majd a költségvetés számára ezeknek a sportlétesítményeknek az üzemeltetése. Összességében elmondható: nem vagyunk felkészülve egy válságra. Nincsenek jól mozgósítható eszközeink az európai dekonjunktúra esetére sem a monetáris, sem a fiskális politikában. Ön az első Orbán-kormány időszakában állt a gazdasági tárca élén. Ha most lenne miniszter, akkor mit tenne? Ezzel a gondolattal nem szoktam eljátszani. A magyar egy kis nyitott gazdaság, számára a jövőt a nemzetközi piacokon való hatékony megjelenés jelenti, gazdaságpolitikai oldalról kiemelhetők ennek innovációs és szervezetfejlesztési feltételei. Másként viszonyulnék persze a külgazdasághoz, mint a jelenlegi vonalvezetés, de ez már nagyon mélyen a politikába hatoló kérdés. Mindenféleképpen a külső piacokra jutás, és az ottani megkapaszkodás felé terelném a gazdaságot, mégpedig úgy, hogy - elismerve a nagyok gazdasági jelenőségét - ez erőteljesen érintse a kkv-kat. Bár a rendszerváltás óta minden kormány kijelentette, hogy fejleszteni kellene ezeket, a szándék nem öltött sikeres konkrét formákat. El kell mondani bátorítólag, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium nemrég elkészült stratégiájában vannak ígéretes elemek. De talán még ennél is fontosabb, hogy bár nem közvetlen a gazdasági tárcák ügye, felkarolnám az egészségügy és az oktatás fejlesztését. Nem nehéz belátni, hogy ezeknek milyen jelentős gazdasági hatásai lehetnének. Másrészről rendkívül fontos lenne a korrupció csökkentése, ha erre lenne hatásom, akkor azt szívesen érvényesíteném. A korrupció nemcsak morális értelemben "csúnya" dolog, de mérhetetlen káros a gazdaságra, elveszi a piaci szereplők kedvét (és lehetőségét) a vállalkozástól. Ha az üzleti világ szereplői azt látják, hogy nem a tényleges teljesítmény a mérvadó a sikerben, hanem a politikai megfelelés, akkor a morális oldal gazdasági tényezővé válik. Az emberek méltán gondolják úgy, hogy jobb lenne olyan társadalomban élni, ahol működik az üzleti élet tisztasága. Mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja, miképpen látja a kutatóintézeti hálózat finanszírozásának ügyét az erőszakos átszervezést követően? Itt több tényező van, ami zavaró. Egyrészt ez az egész átalakítás úgy ment végbe, hogy nem volt egy olyan stratégiai cél vagy terv, amely ezt megalapozta volna, így valójában nem is volt mit megvitatni Csak deklarációkat hallottunk, hogy a kormányzat jobban tudja az innovációt és a kutatás-fejlesztést vezényelni, mint az Akadémia. Én azonban nem láttam olyan stratégiai elképzelést, amely ezt, akár kísérleti jelleggel is alátámasztotta volna. Az új rendszer szeptember 1-jén indult, egy hónap múltán természetesen még nem lehet semmilyen következtetést levonni a működést illetően. Azokkal értek egyet, akik szerint nem áll meg a tudományos kutatások eredménytelenségére való hivatkozás, viszont kétségkívül javítani kellett volna a kutatási eredmények gyakorlatba ültetésének feltételeit. Ennek azonban ez a brutális központosítás nem célszerű eszköze – ugyanakkor rontja az alapkutatások feltételeit. Egyáltalán nem véletlen, hogy amióta az MTA kutatóhálózatának átszervezése szóba került, számos tudós külföldre távozott. Nem, mintha ott fenékig tejfel lenne az élet, erről nincsen szó, de a nagyobb stabilabb kutatói szabadság alapvetően fontos. Vannak olyan vélemények is, hogy az akadémiai kutatóhálózati rendszer korszerűsítésre érett. Most nem ez történik? Egyetértek azon tudóstársaimmal, akik szerint is szükség volt az intézményi hálózat korszerűsítésére. A változtatások menedzsmentjének is megvannak azonban a szakmai és etikai szabályai. Ötven perces átfutási idővel véleményt mondatni azokkal, akiket ez az egész érint, ez lehetetlenség, elfogadhatatlan. A lényeg az, hogy véleményem szerint ezt nem így kellett volna csinálni. Persze abban is van igazság, hogy igen kétséges kimenetelű egy változást kifejezetten azokra bízni, akiket érint, de a két megoldás között van átmenet, amibe a puccszerű döntés semmiképpen sem fér bele. A versenyképességünk gyenge voltát felismerte a kormány, bár eddig sok érdemi lépés nem történt. Mind a jegybank, mind a Pénzügyminisztérium kiadta a kiadványait. Mint a terület szaktekintélye mi a véleménye ezekről? Mindenekelőtt jó, hogy ezek az anyagok megszülettek, mert ebből kiderül, hogy érdemben foglalkoznak vele. A jegybank dokumentuma egy 330 pontos problémaleltár. El lehet és kell gondolkodni rajta, de hiányzik belőle, hogy mit is kellene csinálni. Ehhez stratégiai fókuszok kellenének, ahová pénzt és energiát lenne szükséges összpontosítani. Erre az anyagra lehet ilyeneket építeni, de ez nincs kifejtve. A Pénzügyminisztériumé inkább technikai jellegű, konkrétabb javaslatokkal, ez a terv azonban nem áll össze, nincsenek meg az összekötő szálak az egyes javaslatok között, így jóindulattal is nehéz stratégiainak nevezni. Valójában szükség lenne egy olyan versenyképességi tanácsra, amely (a fejlett országok jelentős részének mintájára) összefogná a kormányzat, az üzleti élet, a tudomány, az érdekképviseletek képviselőit, s pártpolitikai szempontoktól minél inkább függetlenül képes lenne valóban komplexen és hosszú távon foglalkozni a versenyképesség fejlesztésével. Július 1-én fontos változások mentek végbe a Budapesti Corvinus Egyetemen, amelynek egyetemi tanára, és korábban rektora is volt. Magánegyetemmé alakult át, fenntartója a Maecenas Universitatis Corvini Alapítvány lesz. Hosszú távon működőképes ez az egyetemi finanszírozási forma? Az alapítvány úgy működik, hogy az állam átadott a birtokában lévő Richter és Mol részvényekből 10-10 százalékot, ez ehhez tartozó 2018. évi osztalékot, illetve az egyetem által használt ingatlanokat. Ez a privatizálás egy érdekes eset, ugyanis ahogy a kormány a BCE-vel kapcsolatban viselkedik az nem konform az egyéb területeken követett gyakorlatával. Amikor mindenütt centralizálnak, akkor van itt egy intézmény, ahol decentralizálnak. Őszintén szólva én nem látom az indítékot és sokan mások sem. A fogadtatása sem egyértelmű: sokan dolgoznak jó meggyőződéssel a sikerért, de megjelent egyik hetilapunkban méltatlan, személyre menő támadás is. Az, hogy egy alapítvány működtet egy egyetemet, a nyugati világban megszokott, egy általánosan elterjedt forma. Másutt persze ez a finanszírozás hosszú évek, évtizedek alatt, szerves fejlődéssel alakult ki. Ezzel szemben nálunk az állam egyik pillanatról a másikra döntött az új intézményi formáról, az MTA-hoz hasonlóan itt is az érintettek bevonása nélkül. Ezzel azonban, legalábbis az eddigi fejlemények alapján most azt remélem, vége a hasonlóságnak. Míg ugyanis az államosító MTA átalakítást károsnak tartom, a privatizálódó Corvinusból lehet sikertörténet, feltéve, hogy nem lesz az átalakítási folyamaton erős politikai-ideológiai nyomás. Jelenleg az érintett vezetőktől azt hallom, nem éreznek ilyet. Az nem szokatlan, hogy a vállalati szférából finanszíroznak egy egyetemet. Az már problémásabb, hogy nálunk mindössze két cég áll emögött. Ez a konstrukció kicsit billeg, remélem nem lesznek ebből problémák. A BCE-nek átutalt összegek hiányoznak majd a költségvetésnek, és hogyan érintik a cégeket? Az állam a saját pénzéről mondott le, ez a cégeket közvetlenül nem érinti. Annyiban viszont igen, hogy amikor döntés születik az osztalékról, akkor nem egyszerűen a tulajdonosoknak történő kifizetésekről van szó, hanem arról is, hogy ez jelentős mértékben a BCE-t finanszírozza. Ez a cégeknél befolyásolhatja az üzleti megfontolást. Ennek a finanszírozásnak az osztalék természetes ingadozása miatt kétségtelenül van mennyiségi kockázata is, bár mivel az első évre az egyetem megkapta az állami támogatás és az osztalék összegét is, van egy évnyi tartalék. Az eredményes átalakításhoz, a fejlesztéshez, azonban további finanszírozások szükségesek. Szervezeti átalakításokra lehet számítani? Az első évben nem, minden úgy megy tovább, mintha nem történt volna intézményi változás. Sokan attól félnek, hogy egy óriási business school-t csinálnak a Corvinusból, különös tekintettel arra, hogy üzleti alapon megy a finanszírozás. Úgy látom ilyen szándék nincsen, a közgazdaságtani, a gazdálkodástudományi és a társadalomtudományi, nemzetközi kapcsolatok képzés megmarad, de hogy milyen szervezeti formában, arról még nem született döntés. 
Szerző

Mészárosé a Titász-, az MVM-é az ÉMÁSZ-hálózat

Publikálás dátuma
2019.10.04. 19:43
A TITÁSZ Rt. áramszolgáltató vállalat Böszörményi úti fogadó és elosztó állomása
Fotó: Oláh Tibor / MTI
A kormányfői strómannak tartott felcsúti vállalkozó bezsákolja a tiszántúli, az állami MVM pedig az észak-magyarországi, egyenként százmilliárdos értékű áramrendszert. Vezetéken érkezik a NER-élmény.
Amiként azt a Népszava augusztus végén már megszellőztette, Mészáros Lőrinc a hazai áramelosztási üzletben is megjelenik. A német E.ON és a szintén német RWE közti, anyaországi eszközcsere hullámán – ám annak nem szerves részeként – a kormányfő strómanjának tartott felcsúti újgazdag érdekeltségébe tartozó Opus az E.ON-tól megveszi a kelet-magyarországi áramhálózatot üzemeltető Titászt, az állami MVM Magyar Villamos Művek pedig az eddig RWE-tulajdonú, észak-magyarországi ÉMÁSZ hálózati cégét. Az MVM egyszersmind megvásárolja az E.ON hazai energiaérdekeltségei felett álló E.ON Hungária negyedét. Az ügylet részeként az E.ON kivásárolja az Elmű és az ÉMÁSZ kisebbségi tulajdonosait, így a német EnBW-t, az MVM-et és a tőzsdei kisbefektetőket is. (A nyilvános vételi ajánlat részvényenként 34,585, illetve 31,701 ezer forint.) Az Elmű eladja az MVM-nek a fővárosi önkormányzattal közösen tulajdonolt Budapesti Dísz- és Közvilágítási Kft.-ben meglévő 50 százalékos részét is. Az ügyletek engedélyek után lépnek hatályba. Bár vételárakat nem tettek közzé, az egyenként százmilliárdos eszközértékű Titászért és ÉMÁSZ-ért szakértők szerint az E.ON nyilván hasonló nagyságrendű összeget kért a Mészáros-féle Opustól és az MVM-től. Az 1995-ös nagy magánosítási hullám jelentőségéhez mérhető lépéssorozat nem előzmény nélküli. Mészáros Lőrincnek a Simicska-féle g-nap után százmilliárdos állami-uniós megbízásokkal kitömött cégcsoportja 2017-ben megvette a 24 éve birtokon belülre került RWE-től a második legfontosabb hazai áramtermelőnek számító Mátrai Erőművet. Miután tavaly a Tigáz-csőrendszert az ott szintén negyed százada megjelenő olasz ENI eladta a (Dunamenti Erőművet is megszerző) MET-nek, az Orbán-közeli energiakereskedő részesedése felét idén lábon továbbadta Mészároséknak. A Tigáz területe nagyjából lefedi a most gazdát cserélő Titászét és ÉMÁSZ-ét. Az állami MVM – részint leányvállalatán, az NKM Nemzeti Közműveken keresztül – már 2013 óta módszeresen szerzi vissza a korábban külföldi kézbe adott energiaeszközöket. Így az E.ON-tól az MVM-hez került a hazai gáznagykereskedő és -tároló, majd az RWE-től a Főgázt, a franciáktól pedig az észak-dunántúli gáz-, illetve dél-magyarországi gáz- és áramhálózatot vették meg. Míg ezek nagyságrendje szintén elérte a százmilliárdot, három éve az összes hazai háztartási gázfogyasztó – hálózatoktól független – ellátási joga már nagyjából ingyen került az NKM-MVM-hez.
A bejelentett ügyletsorozat szinte elhomályosítja az azt voltaképp kiváltó gigaüzletet. Ennek keretében az RWE Innogy nevű, többek között az Elmű Nyrt.-t és az ÉMÁSZ Nyrt.-t is irányító leányvállalata az E.ON konszernhez kerül. Az erről eddig nyilvánosságra hozott foszlányokat a pénteki közlésekkel összevetve arra juthatunk, hogy így végül Budapest és környéke villamosenergia-hálózata, illetve az ottani és észak-magyarországi háztartások-cégek áramellátása köt ki az E.ON Hungáriánál. Ezen túlmenően az E.ON megtartja a teljes Dunántúlt lefedő áramhálózatát és -szolgáltatását, illetve a közép- és dél-dunántúli gázhálózatot. A mostani lépéssorozatot több kudarcos kísérlet előzte meg. Az MVM már öt éve bejelentkezett az E.ON gázhálózataira és lakossági ellátására, ám ez voltaképp máig nem teljesült. 2015-ben az RWE hajlandónak mutatkozott eladni az államnak hazai villamosenergia-hálózatai kisebbségi csomagját és lakossági áramellátását, ám ez is dugába dőlt. Most az E.ON-kézbe kerülő RWE-csomagból az állam kikaphatta magának a teljes ÉMÁSZ-rendszert. A három érintett társaság pénteki közleményei ezen túlmenően bőven ecsetelik, az ügyletek révén milyen modern, áramvonalas, intelligens ügyfélmegoldásokat, sőt -élményt nyújtó csoporttá válnak. A lépéssorozat arról tanúskodik, hogy a Fidesz-KDNP-kabinet, ha a korábbi szándékoknál lassabban is, mégis módszeresen vásárolgatja vissza a negyed százada külföldi kézbe adott nagy energiaellátókat. Miközben az közműkivásárlásokra még Lázár János által kiötölt csekknyomtatási ötletet Brüsszel lesöpörte az asztalról, a folyamatban egyre kiemeltebb szerepet kapnak az olyan kormányközeli vállalkozók, mint például Mészáros Lőrinc vagy a MET. Ezek a NER révén az elmúlt években nyert több százmilliárdos stafírungjuk egy részét kvázi-államként Orbán Viktor politikai szándékai mentén költik el.

Csökkenő nyereség

Az első fél év során az Elmű időarányos árbevétele 6 százalékkal 109 milliárd forintra nőtt, nyeresége viszont 16,5 százalékkal 6,4 milliárdra csökkent. Az ÉMÁSZ forgalma 7 százalékkal 25,9 milliárd forintra ugrott, eredménye viszont 26 százalékkal 2,6 milliárd forintra esett – tette közzé kedden a két tőzsdei társaság. Ezek szerint a részben az államhoz kerülő ÉMÁSZ az E.ON-nál kikötő Elműnél jóval gyengébben muzsikál.

Mást tesznek, mint amit az EU elvárt

Az Európai Bizottság az RWE-ügylet engedélyezése fejében az E.ON-tól nem hazai energiaeszközei, hanem a lakosságon kívüli (üzleti) áramkereskedelme eladását kérte. Ehhez képest, miközben nyilvánvaló, hogy a hazai döntések az E.ON-RWE-ügyletben fogantak, az EU nem ezeket írta elő. Pénteken ellenben az üzleti áramkereskedelem kötelező eladásáról nem is esett szó. Erről még zajlanak a tárgyalások – tudtuk meg ez ügyben az E.ON Hungáriától. Ismereteink szerint itt is több csavar várható még. Úgy tudjuk, a Bizottság csak az E.ON hazai üzleti kereskedelmi részlege eladását kéri, míg az Elmű-ÉMÁSZ hasonló, de jóval nagyobb piaci részesedésű társaságát átveheti és megtarthatja. És hogy ez ne legyen elég, a piac azt is biztosra veszi, hogy az hazai lakossági áramfogyasztók így az E.ON által ellátott 85 százaléka előbb-utóbb szintén az MVM-nél köt ki.

Szerző
Frissítve: 2019.10.04. 20:26

332,47 forinton az euró

Publikálás dátuma
2019.10.04. 19:26
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Vegyesen alakult a forint árfolyama a bankközi piacon a főbb devizákkal szemben péntek este a reggeli szintekhez képest. Az euróval és a svájci frankkal szemben gyengült, míg a dollárral szemben erősödött a forint.
Az euró jegyzése 332,47 forintra emelkedett estére a reggeli 332,25 forintról. Az euró pénteken 331,96 forint és 332,97 forint között mozgott. A svájci frank árfolyama 302,98 forintról 304,18 forintra emelkedett, a dolláré 302,85 forintról 302,68 forintra csökkent. Az euró a reggeli 1,0972 dollár után este 1,0984 dolláron állt. 
Szerző
Témák
forint euró dollár