A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.14. 19:58

Fotó: Galgóczi István / Népszava
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Gurkák Bagdadban

„Egy lány, nem lehet elfeledni már / Olyan szépen mosolygott rám” (Omega: Olyan szépen mosolygott) És megkérdezte tőlem, hogy beszélek-e angolul? Először nem értettem, hogy mit mondhattam rosszul arabul, aztán megtudtam, a fegyveres katona, akinek elmondtam, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt, nem arab volt, hanem nepáli gurka. Szemtől szemben álltam egy igazi gurkával! A legendás nepáliak, akiknek az angol gyarmatbirodalom, és a mai Anglia is oly sokat köszönhet. Bagdadban ők őrzik az angol és a magyar nagykövetség épületét, ruhájukon a hagyományos szimbólumuok, a görbe tőr. A szigorúan őrzött épületegyüttesben márvány emlékmű, és egy korabeli ágyú teszi halhatatlanná Irak angol meghódítójának, Maude altábornagynak az emlékét, aki a csapatai élén 1917-ben elfoglalta Bagdadot. Régi ismeretség és barátság fűz hazánk bagdadi nagykövetéhez, ezért, és a biztonságom miatt is, meglátogattam. Meghívott ebédre, így átélhettem a missziók világát. Többször is figyelmeztettek, a nyakamba akasztott VIP-kártyát le ne vegyem, mert ha a gurkák nem látják… Mielőtt belépünk az étterembe, fertőtlenítő szerrel kezet kell mosni. Az egyik hűtőn felirat: ha kiveszel egy palack vizet, akkor tegyél be egy másikat. A piszoár felett egy kis tábla, rajta a sárga nem pont ötven színárnyalata, a kis négyzetek mellett angol és arab nyelvű magyarázatok arról, hogy ilyen és ilyen színű anyagcsere mellett mennyi folyadékra van szüksége a szervezetnek. Ha átlátszó vagy nagyon világos sárga akkor nincs baj, de ha narancssárgás, akkor recept nélkül is ki kell venni egy palackot a hűtőből. A száraz meleg - nappal 49 fokok is voltak - azért veszélyes, mert az ember nem érzi, hogy szomjas, így fennáll a kiszáradás veszélye. Akkor kell inni, amikor az ember még nem szomjas. Mire reggel, 5:30 és 6 óra körül felébredtem, már egy liter vizet mindig megittam. Az angolok által üzemeltetett étteremben ismét láttam a lányt, és amikor egy hét múlva bementem elbúcsúzni a nagykövet úrhoz, ismét találkoztunk, és megint mosolygott, de az eljövetelemkor már üres volt a széke. Ó bárcsak szél lehetnék!

Síiták és szunniták

„Aki választott: / Kiválasztatott” (Omega:A fehér kő)
Amikor az iszlám történészei 10-et írtak, a keresztény krónikások már 632-t. Ami Nyugaton 2019, az Keleten 1441. 1415-ben égették meg Husz Jánost a hite miatt, 1431-ben pedig a 19 éves Jeanne d’Arcot. És hol van még az iszlám időszámításban 1648? - kérdezte Alkhidr, akivel volt szerencsém ismét találkozni. Miközben felkerestük Irak zarándokhelyeit, az iszlámról mesélt. 632-ben Mohamed vezette a mekkai zarándoklatot, majd a hazaindulók megálltak Khummban, a mai Rábigh közelében (Szaúd-Arábia). „Akinek én vagyok a maulája, annak Ali is a maulája!” – mondta a próféta Alira, az unokatestvére utalva, aki a lányával, Fátimával kötött házassága által egyben a veje is volt. A maula, azaz molla jelentése: „kliens, társ, patrónus, védő, mester, tulajdonos, úr". A szunniták szerint Mohamed ezzel a mondattal erősítette meg az Ali iránt érzett tiszteletét és a bizalmát. A síiták szerint a próféta érezvén a közeli halálát, ezzel a mondattal Alit jelölte ki az utódjául. A szúfi értelmezés szerint Mohameden kívül egyedül Ali értette meg a Korán titkos, ezoterikus tanítását. Mivel Ali követői, a későbbi síiták számára ez a mondat egyértelmű utalás volt Ali kiválasztására, ezért a számukra az első három kalifa trónbitorló. A síita férfiaknál nem létezik, vagy nagyon ritka név az Abú Bakr, az Omár, vagy az Oszmán, viszont nagyon gyakori név az Ali, vagy az Ali Akbar, azaz „Ali a Legnagyobb”: lásd például Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni iráni elnököt (1987-1997), vagy Ali Akbar Velajati volt iráni külügyminisztert (1981-1997). Ali lett a negyedik kalifa (656-661), de 661-ben Kúfában a nagymecsetben imádkozás közben megölték. A Fátimától született idősebbik fia Haszan hamar lemondott a trónról, a damaszkuszi helytartóból kalifává lett Muávijja javára. A kisebbik testvér, Huszajn apja híveinek kérésére Irakba indult a seregével, hogy visszaállítsa a nagyapja örökségét. De 680-ban az iraki Kerbela mellett a helytartó seregei megtámadták a maroknyi csapatot, és sokakat, köztük a próféta unokáját is megölték. A hatalom folyamatosan üldözte Huszajn egyre népszerűbb leszármazottjait, a síita imámokat, miközben a kalifák, a világi és politikai hatalom képviselői egyre jobban eltávolodtak a Korán tanításától. A nép elégedetlenségét kihasználva, a prófétai iszlám visszaállítását meghirdetve Mohamed egyik nagybátyjának, Abbásznak az utódai, az Abbászidák megdöntötték a damaszkuszi kalifák hatalmát, és 762-ben az újonnan felépített Bagdadba tették át székhelyüket. A trónharcok miatt is Al-Mámún kalifa (uralkodott: 813-833) úgy döntött, hogy utódjának a 8. imámot jelöli. Ali ibn Músza al-Rida el is indult Bagdadba, de útközben megbetegedett és meghalt. Sokak szerint megmérgezték őt is, akárcsak Haszant. Az utolsó, a 12. imám a 9. században rejtélyes körülmények között eltűnt. De majd visszatér, ő lesz mahdi, akit a síiták és a szunniták is várnak, csak egészen másképp értelmezve. A szunnita iszlámban négy nagy jogi iskola, madzhab alakult ki. A legelső, a hanafíta madzhab megalapítója, Abú Hanífa (megh. 767) Bagdadban van eltemetve. Az iszlám világának 20 százaléka síita, a Szaddám-érában ők is a tikriti klán áldozatává lettek, szent helyeik elnéptelenedtek. A kúfai nagymecset még most is őrzi a helyet, ahol anno Alit egy mérgezett tőrrel megölték. De más síita imámnak is van itt emléke, sőt, a hagyomány szerint Ábrahám és Noé is imádkozott itt. A meggyilkolt kalifát a szomszédos Nedzsefben temették el, a város a síita iszlám harmadik legszentebb helye. Kerbelában van Huszajn mauzóleuma, és Bagdadban a 7. és a 9. síita imám sírja, valamint a már említett Abú Hanífáé.

Keresztények és zsidók

A síita zarándokhelyekhez szigorú biztonsági ellenőrző kapukon át tudtam bemenni. Fényképezőgépet tilos volt bevinni, de mobillal fotózhattam. A sok iraki, iráni zarándok között kilógtam a sorból, a kerbelai újság riportot csinált velem. Ebédem a zarándokoknak fenntartott ingyen konyhán volt. Mellettem irakiak, pakisztániak és perzsa férfiak ültek, a nők természetesen külön étkeztek. A pincéreknek nem volt idejük pihenni, mihelyt felállít valaki az egyik székről, másvalaki ült oda. Víz, joghurt, rizs, birkahús zöldséges-paradicsomos körettel volt a menü, majd a végén kávé, amit már a bejáratnál kínáltak egy kis kávéscsészében, findzsában, amit arabul findzsánnak mondanak. Nedzsef és Kúfa, a két város szinte már összeolvadt; a szállodákban és a bazárban az arab mellett mindenütt perzsa feliratok, a szállodámban minden magyarázó térkép perzsa nyelvű volt. Szobát foglalni szinte lehetetlen, mert minden nap zarándokok érkeznek. Sokan gyalog indulnak Bagdadból, az autóút mellett én is több zarándokot láttam. A síita iszlámban külön ünnep az a nap amikor a Próféta a már említett híres mondatát mondta, és a kerbelai tragédiát idézi fel az Asúra, a gyászünnep. Ilyenkor rengetegen mennek Kerbelába, és a férfiak közül sokan valami éles eszközzel megvágják a fejüket és a hátukat, így emlékezve a 680-as év mártírjaira. Az idén az asúra alatt több mint harminc ember halt meg a városban. Persze ezt a síita ünnepet a szélsőségesek is kihasználják, 2004-ben 140 ünneplőt öltek meg. Én Bagdad Karráda nevű negyedében laktam, ahol nem csak szunnita és síita, hanem keresztények arabok is élnek. A legelső bagdadi emlékem egy arámi nyelvű keresztény miséhez kötődik. Bagdad keresztény magyar vonatkozása, hogy 1954-től több mint három évtizeden át itt teljesített szolgálatot Nyári Ernő, aki 1970-től apostoli kormányzóként képviselte a katolikusokat Irakban. Vallási kérdésekben nem csak a síiták és a szunniták nem értenek egyet, hanem a keresztények sem. Az iszlám világában a keresztények és a zsidók megtarthatták a hitüket, és az iszlám mellett egy párhuzamos kultúrában élhettek, az állam csak annyit várt el tőlük, hogy a törvényt ne szegjék meg. Az elarabosodott, arabul beszélő és öltözködő keresztényeket Andalúziában mozaraboknak hívták, és 1492-es kiűzésük után Andalúziából sok zsidó költözött Isztambulba. A nem muszlimok dzsizját fizettek az államnak, így mentesültek például a katona szolgálat alól, és megtarthatták a hitüket. Mivel a dzsizját a Korán útmutatása alapján szabták meg, ami keresztényekről ír, és nem felekezetekről, ezért az államnak teljesen mindegy volt, hogy a jó állampolgár miben hisz. A muzulmán uralkodókat nem zavarta a nyugati térítés, aminek eredményeként a keleti egyházakban megjelentek azok a felekezetek, amelyek elfogadják a pápát. 1627-ben VIII. Orbán pápa keleti tanszéket létesített a Vatikánban a Keletre irányuló térítő missziók képzésére, 1638-ban pedig Oxfordban is elkezdődött az arab nyelv oktatása. A Kába szentélyében lévő Fekete Kő az iszlám hagyománya szerint eredetileg fehér volt, de az emberiség bűnei befeketítették.

Gutenberg Szinpetriben

Publikálás dátuma
2019.10.14. 13:09

Fotó: Kovács Dávid
Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal.
Szinpetri álmos kis falu az ország északi csücskében, a szlovák határnál, macskaugrásra az Aggteleki-cseppkőbarlangtól. A közel 300 lelket számláló településen, letérve az országútról, a szegényes porták mögött egy takaros udvarház húzódik, háttérben zölden elnyúló domboldallal, s a csörgedező Jósva-patakkal. Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal. A múzeum az 1400-as időkbe repít vissza, amikor a németországi Mainz városában Johannes Gutenberg feltalálta, egybefűzte a könyvnyomtatás négy alapvető eszközét, a mozgatható, ólomból metszett betűmintát, a nyomógépet, a hozzávaló nyomdafestéket, valamint az akkortájt már ugyan ismert, de vesződséges előállítása folytán aranyáron mért papírt. Szinpetriben ott van a világon csak két helyen látható Gutenberg-féle nyomógép működőképes mása. Aki ide bejut, megszemlélheti a halhatatlan nyomdászmester öntött betűit, labdacsának hű utánzatát, amivel felhordta a koromból nyert festéket betördelt szövegoldalaira, s láthatja, mint sajtolta oda egykor gépével az ólomba öntött tükörszöveget a míves fakeretbe rögzített papírívekre. A szomszédos teremben a korabeli papírgyártás kapott helyet, ugyancsak a régmúlt idők működőképes papírmalmával. Az alapanyagul szolgáló faforgács, kender, lenrongy vízben áztatva hatalmas kalapácsok közt őrlődik elemi szálakra, majd a (cellulóz)pépet addig szárítják, préselik, mígnem vékony papír válik belőle. A demonstráció lehengerlő darabja az a 6,2 méter átmérőjű, 9 tonnás – mellesleg egy mocsárból kiemelt és helyreállított – vízikerék, amelyet a tárlat épülete mellett felduzzasztott Jósva-patak vize forgat, s egy összekötő tengelyen át hozza mozgásba a papírmalom gépezetét. Mindezeket a múltba veszett masinériákat a múzeum megálmodója és tulajdonosa, Varga Béla családjával karöltve támasztotta fel, de Gutenberg magyar utódja emellett felbecsülhetetlen értékű, 500 évesnél öregebb könyvalkotásokat is őriz. Gyűjteményének legbecsesebb darabjai közé tartozik Luther Márton nyomtatott bibliájának egyike, vagy a kölni dóm tervrajza könyv alakban, amelyet kilenc ember közel negyven éves munkával vésett rézmetszetekbe. A mű 16 példányban készült, kettő maradt fenn, a másik a kölni dómban található. A műértő közönség a muzeális könyvritkaságokat mustrálva itt alighanem naphosszat bámészkodhat. Az egyik vitrinben ősi tóratekercs látható, amott egy örmény szertartáskönyv, míg odébb Buddha tanításai szanszkrit nyelven, vagy a falon egy másik kuriózum, sásból szőtt papiruszfáraó fejfigurája – mindegyik több száz éves.
Varga Béla és lánya az oklevéllel
Ám a tárlat turistaattrakciója a világ legnagyobb könyve. Az aggteleki térség flóráját, faunáját taglaló alkotás szobányi: lapszélessége 4,18 méter, oldala 3,77 méter, lapjainak száma 346, egy belőle 16 négyzetméter, s a könyv egésze közel másfél tonnát, pontosan 1420 kilót nyom. A kiállítóterem mennyezetéhez erősített acélsodronyokon lógó gigamű borítójához 13 marha bőrét használták fel, az előlapon a nemzeti park védett állata, jelképe, a szalamandra látható. Lapozni kézzel nem lehet, ahhoz időszakosan beállított célgép kell; amikor daruval helyére állították a böhömnyi kötetet, csak úgy fért be, hogy kibontották az épület tetejét. És hogy a világ legnagyobbja, arról papír is van a Guinness Rekordok hitelesítőitől. „A nemzetközi könyvszakma képviselői egymásnak adják a kilincset, hogy lássák, többen meg is akarták vásárolni. Járt itt több uralkodó is, megbízottaik több mint egymillió dollárt ígértek, de a Nagy Könyv nem eladó, nincs az a pénz, amiért megbontanánk a tárlat egészét” – állítja Varga Béla. De ki ez az ember, aki a szegényes borsodi térségben, távol a hazai kulturális központoktól létrehozta, s már évek óta üzemelteti ezt a méltatlanul ismeretlen értéket? Mint élettörténetéből kiderült, a hetvenes éveit taposó Varga idevalósi, a szomszédos Arnóton nagy szegénységben nőtt fel, apja vasúti váltóőr, anyja varrónő volt. „Semmire sem jutott elég, de már gyerekként faltam könyveket, kiolvastam a falu könyvtárának mind az 1800 valahány kötetét, Jókaitól Vernén át Marxig” – idézi fel sanyarú indíttatását. Később kitanulta az autószerelést egy miskolci szakközépiskolában, s bár anyagi okok miatt nem tudott továbbtanulni, hamar megmutatkozott, hogy az olvasás rajongásán túl ezermester-képességekkel is megáldotta a sors. „Fotografikus memóriám van” – így Varga – „amit el akarok készíteni, ahhoz nem igazán kellenek tervrajzok.” Történetéből azonban kitűnik, vállalkozói képességeknek sincs híján. Húszévesen már kisfőnök volt a helyi Volán Tefunál, majd MÉH-ből kibányászott vashulladékokból kerti traktorokat állított össze. A kilencszázhetvenes években csirkekeltetéssel megalapozta a maga és ifjú családja életét, utána pedig a legkülönfélébben űzte az ipart, igencsak sziporkázó műszaki ötletekkel. Konstruált automata parkettagyártó gépsort, nyomtatott tapétát a házgyári lakások tömeges építése idején, Nyíregyházán felfuttatta a nagysorozatú koporsógyártást, övé volt a Soproni Lövér Sütőipari Rt, melynek 400 dolgozója pékáruval látta el a környéken élőket. De volt mélyépítő üzeme is, Borsodban pedig Ford márkaszervize. „Úgy négy-ötévente váltottam üzletágat, mindig időben kiszagoltam, mikor kell kiszállni” – avat be üzleti filozófiájába, miközben sejtetni engedi, hogy sikerei nem egyszer a helyi nagykutyák érdekeit sértették, kényszerből is váltott. Bizonyára nem babra mehetett a játék, mert Varga szíve a kilencvenes évek közepén vacakolni kezdett, és - saját szavaival - arra figyelmeztették: „csavarja lejjebb a potmétert”. A nyughatatlan ötletember ekkor vágott bele hőn dédelgetett könyvmúzeumának megvalósításába addig megszerzett üzleti nyereségének beforgatásával. Azt ugyan nem árulta el, mennyibe is van neki, hogy a romos szinpetri magtár helyén ma feleségével és két – mellesleg külföldön diplomát szerzett – gyermekével közös vállalkozásban Gutenberg szellemének hódolhat, de bizonyára sokba. Ám aligha ez a leglényegesebb kérdés. Már csak a nevetséges belépődíjak láttán is elhihető, hogy múzeumát nem profittermelő forrásnak, hanem egyfajta kulturális missziónak tekinti. Ráadásul sürget az idő, mivel hű társával, feleségével Piroskával együtt fogytán erejük, idős koruk miatt egyre kevésbé bírják a látogatók megújuló rohamát. Mint mondja, eddig is szerette volna, hogy a búsás árat kínáló külföldi tőkepénzesek helyett a magyar állam legyen a vevő, de vállveregető ígéreteken kívül eddig egyetlen kormányzat sem állt elő a közművelődést szem előtt tartó támogatási tervvel, vagy komoly vételi ajánlattal. „Talán egyszer mások, más korban többre becsülnek majd” – teszi hozzá reménykedve. „Addig is, amíg élek, még befejezem, ami hátra maradt: kinyomtatom Gutenberg 43 példányban fennmaradt bibliájának eredeti másolatát.”

Régi idők mozireklámja

Publikálás dátuma
2019.10.14. 09:55

Fotó: Adományozó - Hegyi Zsolt, Balla Demeter / Fortepan
„Aki ebben a műfajban mind tartalmában, mint formájában tökéleteset alkotott, az mégiscsak profi költő volt.”
Már elöljáróban figyelmeztetem az olvasót: ez a cikk termékmegjelenítést tartalmaz. A velem nagyjából egykorú nyolcvanasok bizonyára még valamennyien emlékeznek arra a háború előtti mozireklámra, hogy
Bútort csak Royalnál végy! Baross utca harmincnégy. Royal bútor olcsó, jó, Részletre is kapható.
Ez a reklámszöveg, amely a mozielőadások előtt, majd a szünetben megzenésítve, némi képi kiegészítéssel hangzott el, szerintem maga volt a tökély. Rövid volt, nem túl feltűnően szájbarágó, rímeit tanítani lehetett, kedvet csinált ahhoz, hogy a néző az említett nyolcadik kerületi címen, az említett cégnél vásároljon bútort. Mindezt olyan fülbemászó dallam kísérte, amit még a botfülű ember is első hallásra megjegyzett magának. Nem véletlen, hogy még az óvodások (a potenciális vásárlók gyermekei!) is előszeretettel énekelgették. Korabeli népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy közismert paródiája is született, igaz, az kiskorúaknak már kevésbé volt ajánlott:
Royal bútor, Royal kaszni, Royal ágyban Legjobb ....ni.
Ámbár nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt a pajzán változatot nem ugyanaz, az üzlet szolgálatában álló reklámszakember (mai kifejezéssel: píáros) alkotta és dobta be a köztudatba, aki az eredeti mozidalocskát is. Mindenesetre a tökéletes rímpárosítás reá vall. Sokkal rosszabbul, mondhatnám, pocsékabbul állt hozzá a rímekhez szakmájának az a szégyene, aki azzal a tanversikével próbálta eladni a maga korában csaknem egyedüli hashajtó reklámot, hogy „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik”. (És hogy végképp elvegyék a székrekedésre hajlamos emberek kedvét ettől a szertől, a reklámon egy ízléstelen, csíkos paplan alá dugták azt a személyt, akit e „gyógyászati segédeszköz” álmában meghajt.) Ennél mindenképpen jobb volt az a – természetesen nem a mozivásznon, csak a pesti folklórban terjedő – szlogen, hogy „Amíg ön durmol, dolgozik a Darmol”. A pálmát mégis egy – hasonlóképpen nem autentikus – reklámversikre vitte el, amelyben székesfővárosunk, mi több, a Kárpát-medence valamennyi lakója találva érezhette magát:
A Darmol Nem ismer fajt, Egyaránt hajt Zsidót és gajt.

Az említett csíkos paplan (ámbár a hangsúly itt nem a csíkokon van) még egy mozireklámban szerepelt. A néző először a lemenő napot láthatta a vásznon, az égitest lassan távolodott, már-már teljesen eltűnt az égboltról, majd hirtelen visszatért és a tollal bélelt, jó meleg takarót elégedetten magára húzva, ezzel búcsúzott a mozgóképszínház közönségétől: „Nem nyugszom le Pluma paplan nélkül”. Ez ugyanolyan kategorikus megállapítás volt, mint azé a bojtos fejfedőt viselő kisfiúé, aki egy csészéből a kávéját szürcsölve arra a megállapításra jutott, hogy „Nincs nap Meinl kávé nékül”. Hozzáteszem ezt olyan régen láthattuk, amikor a szóban forgó kisfiú még nem afrikai, hanem néger volt, a kávékereskedő Meinl itthoni cégtábláin pedig nem a Julius név szerepelt, hanem a Gyula. (Megjegyzem, abban az ántivilágban mifelénk Jules Vernének is ez a sors jutott.) Akadt azután ennél tanulságosabb mozireklám is. Például az, amelyből egy polgári férj megtanulhatta, mi a jó házasság titka. Egy fiatalasszony perdült be a vászonra és hisztérikusan azt sikoltozta, hogy „Visszamegyek a mamához!” Aztán következett (természetesen nem az ő szájából) a megnyugtató jótanács, miszerint
A családi béke Biztos alapja: Zsoldos ruhája, Zsoldos kalapja.

Talán fölösleges kitérnem itt arra, hogy ez a ruha- és kalapellátó úriember nem a Faludy György-féle foltozott irhájú hírhedt zsoldosok egyike volt, hanem Zsoldos úr, egy pesti kereskedő. Termékét makacs következetességgel hirdette, akárcsak a Magyar Dohányjövedék a Nikotex cigarettákat. Ezekből a Szimfónia, Levente, Memphis és egyéb szivarkákból ugyanis állítólag kivonták a káros nikotin nagy részét, és így – a reklám szerint – nyugodt lelkiismerettel és tüdővel lehetett szívni őket. Egy ízben történetesen a Szent István körúti Elit filmszínházban értesülhettek a nézők arról, hogy „Nikotex Levente könnyű, mint a lepke”, amikor az egyik hátsó sorban helyet foglaló Dr. Patriász István ügyvéd nem állta meg és fennhangon kiegészítette: „...és büdös, mint az ülepke”. Amiből persze az is kiviláglik, hogy a derék budapesti (később tel-avivi, majd vancouveri) prókátornak volt érzéke a rímekhez. Ám aki ebben a műfajban mind tartalmában, mint formájában tökéleteset alkotott, az mégiscsak profi költő volt. Egy barátjától, feltétlenül hiteles tanútól hallottam, hogy a következő abszolút űberolhatatlan szájvíz-reklámot maga József Attila írta:
Kislány, hogyha Malackodol, Legyen nálad Palack Odol.