Lokális ügy

Aki nem olvassa, de most mégis kíváncsi lett rá, mi is az a Lokál, nézzen utána, mi lett a lapban közölt „Sorossal koccintott a Jobbik” című iromány sorsa. Az ingyen osztogatott Lokálban az uszító álhír után a leggyakoribb műfaj a helyreigazítás, de az említett anyag különösen tanulságos: a 23 soros szöveget 17 sorban korrigálták egy bírósági ítélet után, ami nagyjából azt jelenti, hogy egyetlen igaz állítás sem volt benne.

Ugorjunk most vissza az időben odáig, amikor a Horn-kormány idején a kereskedelmi tévéfrekvenciákat meghirdették. Akkor a jobb- és a baloldal teljes egyetértésben (!) kaszálta el a legmagasabb pontszámú pályázót, abból a vélelemből kiindulva, hogy az amerikai hátterű Írisz TV „túl liberális” lenne. A jogilag védhetetlen döntés mögött az a védhető érv állt, hogy egy korlátosan igénybe vehető nyilvánosság-szeletet nem lehet egyetlen ideológia szolgálatába állítani. Ha ez a liberalizmusra igaz volt, akkor az illiberalizmusra is igaznak kell lennie.

A BKK területén és az aluljárókban történő újságterjesztési jog közgazdasági értelemben ugyanolyan szűk jószág, mint a tévéfrekvencia. Amennyiben az állam – az önkormányzat – köztájékoztatási célra akarja használni, akkor a használatot egyrészt átlátható módon meg kell pályáztatni, másrészt a kiírásban ki kell kötni feltételként a hatályos médiaszabályozás betartását, mindenekelőtt az alkotmányban és a sajtótörvényben rögzített állampolgári alapjog, a sokszínű és pártatlan tájékoztatás biztosítását. Amikor ugyanis az állam – az önkormányzat – egy szűk jószágot osztogat, neki magának kell gondoskodnia (lehetőség szerint) a versenyről, és (mindenképpen) a teljes állampolgári közösség érdekében történő fölhasználásról.

Ha lesz ilyen pályázat, azon a Lokál ugyanúgy hátránnyal indul majd, mint az NMHH tenderein a jogsértő múltú tévék és rádiók. Akár ki is lehet zárni, erre is van számos példa a médiahatóság gyakorlatában. A főváros egyet nem tehet meg: nem cserélheti le az egyik párt monopóliumát egy másik pártmonopóliumra.