Az elnök beszéde

A Karmelita kolostor és a Sándor-palota között nincs nagy távolság – egy izmosabb szöcske simán átugorja –, a miniszterelnök vasárnap megkezdett hosszú menetelésének mégis az a tétje, hogy időben átér-e a szomszédba. Arra például ügyelnie kell, hogy az elnöki jogkör átírásához meglegyen még a kétharmad. Ilyen vérzivataros időkben, amikor nemcsak Simonka György, Farkas Flórián és Boldog István jövője kérdőjeleződik meg naponta, hanem (az előbbiektől nem függetlenül) a magyar igazságszolgáltatás függetlensége is, nem árt, ha percenként megnézi az óráját.
A köztársasági elnöknek most is vannak aranyat érő jogosítványai. Fontos a kegyelmi jog, de talán még fontosabb az immunitás: az államfő ellen, bármit tett vagy tegyen is, büntetőeljárás nem indítható, a tisztségétől megfosztani pedig csak kétharmados többséggel, az AB közreműködésével lehet. Ráadásul – megfigyelhettük a méltatlan Schmitt Pálnál – utólag is bajos felelősségre vonni.
Előreszaladtunk kissé, de csak a kormányfőt követtük, akiről azt mondják, hogy mindig pár lépéssel mások előtt jár. Október 13. óta ebből a pár lépésből adott ízelítőt. Akkor is, amikor verbális békejobbot nyújtott a bűnös Budapestnek, meg akkor is, amikor demens Kádárként integetett a Zeneakadémia előtt demonstrálóknak: mindebben talán már a hétköznapok acsargása fölé emelkedő majdani államfőt kell(lett volna) látnunk. Igaz, a parlamenti táblaaffér kilógott a sorból, de hát ő sem fiatalodik, nincsenek kötélből az idegei. Meg egyébként is, jó, ha tudjuk, hogyan fest majd a gyakorlatban az a felülemelkedés. Az utókor valószínűleg a „hibrid polgárháború” fogalmával írja majd le: kiszervezett agresszió, erőszakkal provokáló és a rendőrök által tétlenül nézett Vadhajtások, az egész városon háborítatlanul végigmasírozó, az Auróránál a garázdaság összes formai kellékét („kihívóan közösségellenes magatartás, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen”) fölvonultató neonácik. Lássuk be: a magyar történelem – mindenekelőtt a mintául szolgáló Horthy-kor – meggyőzőbb példákat kínál arra, hogyan kell a fölszított ellentétekre kurzust építeni, mint arra, hogyan lehet a zsugorodó hatalmat demokratikus eszközökkel, tiszta versenyben megőrizni.
A vasárnapi beszéd egyszerre volt áderien unalmas – a közönség bele is bóbiskolt – és Orbánhoz illően vizionárius. Kijelölte, és rögtön körbe is árkolta az Alaptörvényben az elnök által megtestesített nemzeti egység tartalmát: Isten, haza, család, veszély- és sérelemtudat, harci kedv (Európa és bármiféle együttműködési szándék említése nélkül), ezek voltunk/vagyunk/leszünk. A soron következő éra csupán annyiban lesz új, hogy a centrális erőtér utáni korszakban Orbán Viktor nem miniszterelnökként, hanem elnökként dönti majd el, ki lehet magyar, a nemzetből kiiratkozókkal pedig nem ő csatázik, a balhét a politikai melléküzemágra (alvilágra?) bízza.
Persze, persze, ez még csak a tesztidőszak – de ahol a próbán a Rozsdatemető megy, kevéssé valószínű, hogy a Mágnás Miskát készülnek előadni.

Kukoricakobzó

Hogy mennyi öröm van a kukoricában, egyre többször jut eszembe, főképp, mióta saját kukoricaföldünk lett. Nem nagy, hat sor, arra épp elég, hogy eltakarja a hátsó udvart a kíváncsi szemek elől, arra viszont bőven sok, hogy úgy ki legyen tisztázva közüle a gyom, mint ahogyan a dédanyám idejében, aki komótosan, fekete kis kendőjében hajolgatva kapálgatta ki a cserbókát meg szúrós szőrös disznóparéjt. 
Már maga az ültetés is mókás volt, akadt ugyanis némi vita arról, hány szemet kell a gödörbe dobni. A szigorúan takarékos sváb férfilélek egyet javasolt, míg én, a bohém palóc legalább hármat irányoztam elő, hadd burjánozzék, aminek burjánoznia kell. Kettőnk között jelentős különbség, hogy gyerekként jómagam hosszú időt töltöttem el faluszéli és ház közeli földeken, ahol a kukoricaszemek belepottyantása a kapányi gödörbe legtöbbször az unokák dolga volt. Nagyapám ilyenkor legfeljebb akkor mordult, ha három helyett öt vagy hat landolt a rögök között, ráadásul megpattanva rajtuk, még az ágyásból is kirepültek. - Nono! - ennyi volt az intés, persze a felesleges szemek után kapkodni, s azokat a helyükre tenni ilyenkor már nem lehetett, üteme volt minden lépésnek, minden kapavágásnak, szórásnak és betakarásnak: ha valaki messziről látta, azt hihette, metronóm veri hozzá a ritmust, vagy legalábbis egy hangosabban ketyegő óra.
Jött aztán a törés, majd lovaskocsival megérkezett a termés, bedobálták mindet a nyári konyhába, egy nagy halom sárgás-zöld kukoricacsőhegy lett a konyhaasztal helyén, újabb játékok színtere. Jött később a fosztás, a párás melegben kis sámlikon, hokedliken ülve kicsik és nagyok tépték a száraz csuhét, amit később aztán tűzre vetettek, gyújtós helyett, vagy azzal bélelték körbe a disznóólat. A természet különös kegyeként a száraz csövek között itt-ott megbújt egy-egy zsengébb, visszaidézve a nyarat, s időnként felbukkantak vérvörös, már-már bordó szemsorják, felszabadítva annak megtalálóját a további munka alól. Hogy babona, vagy valamiféle régi, íratlan törvény mondta-e ki, miszerint az átlagostól eltérőre ilyen szokatlan választ kell adni, senki nem magyarázta meg. Ám így, évtizedekkel később is ugyanazzal a gyermeki izgalommal téptem most fel a száraz héjakat a csövekről, mint amikor még tétje volt a vörösnek, s noha a nap végére nem találtam egyet sem, párat azért visszahagytam a héjába burkolózva, meghagyva későbbre a csoda lehetőségét.
S hogy a morzsolás se legyen unalmas, arra újabb játékszer érkeztt: egy kobzó. De milyen kobzó! Méretes faládában egy hatalmas férfimarok méretű szellős öntöttvas forma, belsejében tüskekarmokkal, oldalán egy kézi kurblival. A csövet a marokba helyezve, a kurblit folyamatosan forgatva a szemek szép lassan a ládába peregnek, majd egy oldalsó kis lukon előbukkan a lecsupaszított csutka. Móka ez, nem munka, s kinek is kellene elektromos kütyü, ha itt van ez az antik darab, sose romlik el, sose esik szét, száz éves, mégis modern, olyan mesterember kezei nyomát viseli, amilyenből aligha akad ma már.
Szerző
Doros Judit

Búvárharang

Ferrariként száguldott végig az információs sztrádán az elmúlt bő két hétben Borkai Zsolt története: az akkor még fideszes, ma már szigorúan pártonkívüli győri polgármester pucér hátsóján, lyukas zokniján vidult-szörnyülködött az ország nagyobbik fele, melynek egy komolyan vehető hányada október 13-án jelezte, mi a véleménye a Bulibáróra töcskölő, korrupt politikusok alkotta rezsimről. Naponta újabb és újabb részletek láttak napvilágot, azt hihette az ember, csak azok nem hallottak minderről, akik október első felét egy búvárharangban töltötték a Duna mélyén. Vagy akik jobb híján a köztévéből, a közrádióból, valamelyik megyei lapból, esetleg ingyenesen osztogatott propagandaújságból próbáltak tájékozódni.
A Borkai-ügyről készített felmérés tűpontosan rámutatott arra az egyoldalú, torz világképre, amit a kormánypárti sajtó – beleértve az adófizetők pénzéből vastagon kistafírozott közmédiát is – közvetít. A győri polgármester pornóoldalakon is nagyot futó alakításáról ők inkább csak hallgattak. Így aztán a kisvárosokban, falvakban, ahol már régóta nem szokás országos lapokat, hetilapokat járatni – a sajtóról könnyebb lemondani, mint a gyógyszerről, kenyérről -, és az internet is csak a faluházban elérhető sokak számára, jó, ha pletykaszinten terjedt Borkai adriai kufírcbulijának híre. Melyet természetesen, mint minden olyasmit, amit nem mond be a rádió vagy nem ír meg a megyei lap, sokan idegenkedve fogadtak. 
Ők ugyanis ezidőtájt a polgármesteri performance helyett megint csak az országot elárasztani akaró, mindent és mindenkit maga alá gyűrő migránshordákról értesülhettek az éteren és a központi propagandagyárban készülő, kanászkürt nívóra süllyedt megyei lapokon keresztül. Ahogyan az elmúlt három évben – amióta Mészáros Lőrinc rátenyerelt a vidék sajtójára – mindig. És amit sokszor hall az ember, hajlamos elhinni. 
A térképre ismét felkerült ellenzéknek az egyik legnagyobb és legnehezebb feladata lesz ezen változtatni. Méghozzá gyorsan, mert a búvárharang alatt rohamosan fogy a levegő.
Szerző
Vas András