Orbán Viktor;köztársasági elnök;

2019-10-25 09:24:54

Az elnök beszéde

A Karmelita kolostor és a Sándor-palota között nincs nagy távolság – egy izmosabb szöcske simán átugorja –, a miniszterelnök vasárnap megkezdett hosszú menetelésének mégis az a tétje, hogy időben átér-e a szomszédba. Arra például ügyelnie kell, hogy az elnöki jogkör átírásához meglegyen még a kétharmad. Ilyen vérzivataros időkben, amikor nemcsak Simonka György, Farkas Flórián és Boldog István jövője kérdőjeleződik meg naponta, hanem (az előbbiektől nem függetlenül) a magyar igazságszolgáltatás függetlensége is, nem árt, ha percenként megnézi az óráját.

A köztársasági elnöknek most is vannak aranyat érő jogosítványai. Fontos a kegyelmi jog, de talán még fontosabb az immunitás: az államfő ellen, bármit tett vagy tegyen is, büntetőeljárás nem indítható, a tisztségétől megfosztani pedig csak kétharmados többséggel, az AB közreműködésével lehet. Ráadásul – megfigyelhettük a méltatlan Schmitt Pálnál – utólag is bajos felelősségre vonni.

Előreszaladtunk kissé, de csak a kormányfőt követtük, akiről azt mondják, hogy mindig pár lépéssel mások előtt jár. Október 13. óta ebből a pár lépésből adott ízelítőt. Akkor is, amikor verbális békejobbot nyújtott a bűnös Budapestnek, meg akkor is, amikor demens Kádárként integetett a Zeneakadémia előtt demonstrálóknak: mindebben talán már a hétköznapok acsargása fölé emelkedő majdani államfőt kell(lett volna) látnunk. Igaz, a parlamenti táblaaffér kilógott a sorból, de hát ő sem fiatalodik, nincsenek kötélből az idegei. Meg egyébként is, jó, ha tudjuk, hogyan fest majd a gyakorlatban az a felülemelkedés.

Az utókor valószínűleg a „hibrid polgárháború” fogalmával írja majd le: kiszervezett agresszió, erőszakkal provokáló és a rendőrök által tétlenül nézett Vadhajtások, az egész városon háborítatlanul végigmasírozó, az Auróránál a garázdaság összes formai kellékét („kihívóan közösségellenes magatartás, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen”) fölvonultató neonácik. Lássuk be: a magyar történelem – mindenekelőtt a mintául szolgáló Horthy-kor – meggyőzőbb példákat kínál arra, hogyan kell a fölszított ellentétekre kurzust építeni, mint arra, hogyan lehet a zsugorodó hatalmat demokratikus eszközökkel, tiszta versenyben megőrizni.

A vasárnapi beszéd egyszerre volt áderien unalmas – a közönség bele is bóbiskolt – és Orbánhoz illően vizionárius. Kijelölte, és rögtön körbe is árkolta az Alaptörvényben az elnök által megtestesített nemzeti egység tartalmát: Isten, haza, család, veszély- és sérelemtudat, harci kedv (Európa és bármiféle együttműködési szándék említése nélkül), ezek voltunk/vagyunk/leszünk. A soron következő éra csupán annyiban lesz új, hogy a centrális erőtér utáni korszakban Orbán Viktor nem miniszterelnökként, hanem elnökként dönti majd el, ki lehet magyar, a nemzetből kiiratkozókkal pedig nem ő csatázik, a balhét a politikai melléküzemágra (alvilágra?) bízza.

Persze, persze, ez még csak a tesztidőszak – de ahol a próbán a Rozsdatemető megy, kevéssé valószínű, hogy a Mágnás Miskát készülnek előadni.