Hegyi Iván: Itt volt Amerika

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:35

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár
„Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének.”
Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének. Egyrészt azért nem, mert válogatott labdarúgó-mérkőzésen mindössze háromezren gyűltek egybe a hatalmas arénában; másrészt azért sem, mert az eredményjelző táblákon az állt: Magyarország–Egyesült Államok 0-2. Ráadásul a jelenlévők zömét a nemzetközi gyermekév alkalmából díjmentesen beengedett diákok alkották. S nebulók voltak a huszonkét és fél év átlagéletkorú vendégek is. „Tanulni jöttünk Európába” – mondta Walter Chyzowych, a lvovi születésű amerikai szakvezető. „Még távol vagyunk a nemzetközi nívótól, de ez a túra is sokat segít a fejlődésben.” A kapitány a jövőbe látott: az USA Team tizenegy esztendővel később részt vett a világbajnokságon – 1950 óta először –, míg a magyar válogatott 1986-ban járt mindmáig utoljára a Mundialon. Az 1990-es vb-n az a Bob Gansler irányította az amerikai csapatot, aki 1979-ben még másodedző volt, és hazajött Magyarországra, mert a Tolna megyei Mucsiban született 1941-ben. (Gansler Róbert német gyökerű családját hat évvel később telepítették ki a Majna-menti Frankfurthoz közeli Rückingenbe, majd a família újabb hat esztendő elteltével Milwaukee-ban állapodott meg.) A magyar csapatot hetvenkilenc őszén dr. Lakat Károly dirigálta. Mivel az olimpiai együttest is ő vezényelte, úgy döntött, mellőzi a fővárosi klubok elkényeztetett sztárjait és az A garnitúrát is a számára módfelett megnyerő Diósgyőr játékosaira építi. Az „amerikai” mérkőzést megelőző válogatott találkozón, a finnek elleni 3-1 alkalmával öt DVTK-labdarúgó – Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán – sorakozott a kezdő tizenegyben, rájuk azonban nem számíthatott a kapitány a tengerentúliakkal szemben, mert két nappal a pénteken rendezett válogatott meccs előtt a miskolciak a Dundee Uniteddel találkoztak az UEFA Kupában (1-0). Lakat így sem tartott a címeres mezesek fellépésétől: mindössze három hátvédet – köztük két újoncot, a harminchét éves (!) tatabányai Szabó Györgyöt, valamint a nála tizenhat esztendővel fiatalabb zalaegerszegi Péter Zoltánt – és hat támadójátékost szerepeltetett 3–3–4-es offenzív felállásban. A klasszisok közül Nyilasi Tibort, ha akarja, sem hívhatta volna meg. Az FTC–Volán bajnoki mérkőzés (0-1, Üllői út, 20 000 néző) közben és után a ferencvárosi közönség olyan szidalmakkal halmozta el a zöld-fehérek labdarúgóit, hogy „Nyíl” a következő levelet küldte két héttel később a klub vezető testületének: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó pályafutásomat a mai nappal – 1979. október 25-én – befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor.” Utóbb Sándor „Csikar” és Szepesi György kelenföldi lakásán felkereste és meggyőzte a visszavonuló középpályást, hogy ne hagyja abba huszonnégy-huszonöt évesen a futballt. Így 1980. február 23-án újabb levél ment a ferencvárosi elöljárókhoz: „Tisztelt elnökség! Alulírott Nyilasi Tibor az 1979. október 25-én írásban beadott, sportpályafutásom befejezésére vonatkozó kérelmemet visszavonom. Az azóta eltelt idő alatt egészségileg rendbe jöttem. Akkori döntésem elhamarkodott volt. Kérem, szíveskedjenek lehetővé tenni az edzésmunkába való bekapcsolódásomat. Az edzéskihagyást igyekszem minél hamarabb pótolni, és hasznos tagként dolgozni az FTC labdarúgó-szakosztályában.” Hetvenkilenc októberében a futball ugyanúgy hiányzott a Népstadionból, mint Nyilasi a Ferencvárosból és a válogatottból. „Játék helyett csak szánalmasan téblábolt a magyar válogatott” – állapította meg Malonyai Péter a Magyar Nemzetben. „A kudarcnak is vannak fokozatai. A péntek esti amerikai–magyar mérkőzés után a tíz évvel ezelőtti marseille-i fiaskó ma már csak kedves, édesbús operett-történet” – írta Mélypont alatt című cikkében Szabó Ferenc a Népszabadságban, hozzátéve: „Nem lehet tudni, hány tévékészülékből lett aprófa a közvetítés alatt.” Vándor Kálmán pedig így fakadt ki a Népszavában: „Ilyen kudarc még nem érte a magyar labdarúgást, legkevésbé saját otthonában. Ez a válogatott méltatlan volt a nemzetiszínű mezre!” Az akkoriban befutott angyalföldi Kiss László is borongott: „Egymásba érünk, annyian vagyunk elöl. Nekem tér kell ahhoz, hogy nekilendüljek, és kellően felgyorsuljak, de hiába mozgok el jobbra vagy balra, csak akkor kapok labdát, ha én szerzem azt meg.” Az amerikaiak annál boldogabbak voltak. A St. Louis-i Steve Pecher, a csapatkapitány védő így értékelte a vendégek váratlan sikerét: „USA feliratú trikót viselő labdarúgók 1950, az angolok elleni vb-győzelem óta nem értek el ilyen bravúrt.” Chyzowych kapitány szintén elérzékenyülten említette: „Az Egyesült Államok labdarúgásának nagy napja ez a mai. Sohasem felejtjük el Budapestet, a Népstadiont.” A jugoszláviai (macedón) származású George Nanchoff, valamint a Buenos Airesben világra jött Angelo Dibernardo talán még ma is nézegeti a góljáról készült felvételt, Greg Villa viszont aligha vetíti le magának, hogy az első félidő végén az üres kapu mellé lőtt. Nyilván Póczik József sem kíváncsi a tizenegyesére, amelyet 0-1-nél az égbe küldött... Lakat mester levonta a tanulságokat, és a következő válogatott mérkőzés előtt már szinte minden „elfelejtettet” mozgósított. Nyolcvan márciusában, a lengyelek ellen ez a tizenegy futott ki a Népstadion gyepére: Mészáros – Török, Bálint, Kereki, Tóth József – Pál József, Müller, Zombori – Fazekas, Törőcsik, Várady. A reaktiváltak meg is nyerték a találkozót (2-1), de azt megelőzően szörnyű bosszút álltak a szakvezetőn: az Építőkkel játszott előkészületi meccsen tüntetőleg ténferegtek, és 2-0-ra kikaptak. A Népsportban azt írták róluk: „Végigasszisztálták a mérkőzést úgy, hogy nem szökött a vér a fejükbe, amikor NB II-es ellenfeleik ott passzolgattak az orruk előtt; amikor sorra megelőzték őket a labda megszerzésében; amikor a csatárok még úgy sem tudták lefutni emberüket, ha egy-két méteres előnnyel indultak.” Nem csoda, ha a megrendült kapitány a meccs után keservesen zokogott az öltözőfolyosón... S már nem sokáig maradt hivatalában. Kassán, a csehszlovák–magyaron (1-0) még ő vezényelte a válogatottat, aztán felváltotta őt Mészöly Kálmán. A „Szőke Szikla” tíz évvel korábban, a szintén a csehszlovákokkal vívott vb-pótselejtező (1-4) után mondta: „A mi időnk lejárt.” A kesernyés humoráról is közismert Lakat 1980-ban rezignáltan tehette hozzá: „Immár sajnos az enyém is.”

Magyarország–Egyesült Államok 0-2 (0-0) Barátságos mérkőzés, 1979. október 26., Népstadion, 3000 néző. Jv.: Fahnler (osztrák). Magyarország: Katzirz – Szabó, Kovács József, Péter – Nagy Antal, Póczik, Kuti – Májer (Weimper, 50. perc), Szokolai, Kiss László, Fekete. Egyesült Államok: Mausser – Bellinger, Keough, Bandov, Makowski – Cantillo, Villa, Pecher – Nanchoff, Van der Beck (Dibernardo, 63.), Liveric. Gól: Nanchoff (70.), Dibernardo (86.).

Szerző

Sodródás veszélyes vizeken: okok és következmények

Publikálás dátuma
2019.10.20. 19:45

Fotó: MICHAEL KAPPELER / AFP
Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre.
A világpolitikai teszetoszaság farvizén, csak súlyosbodnak a globális gondok – írták nemrég a G7 legutóbbi találkozóját értékelve. Ennek tükrében világunk egy irányítás nélkül sodródó hajóhoz hasonlít. Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre. Amikor pedig a pillanatnyi benyomásaik hatására meghozott döntéseik következményeivel szembesülnek, csodálkoznak, és szörnyülködve kérdezik: miért is történt ez meg? Végül – más megoldást nem látván – kiválasztanak valakit, akire mindent rá lehet kenni, és rámutatnak: ő volt a tettes!

Rendszerválság

„Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet” – mondta Kierkegaard. Ezzel részben arra utalt, hogy a múlt eseményei felismerhető mintát kínáló rendbe szerveződnek. Ilyen helyzetben eligazítást nyújt W. Churchill tanácsa: „Minél messzebb tekintsz vissza múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Ám jelen helyzetünkben – zűrzavar és a kiszámíthatatlanság mindenütt – ez a tanács félrevezető. Ebből a perspektívából visszatekintve szépül meg a múlt. Holott a XX. század második fele – az akkor készült filmek és irodalmi alkotások tükrében – akár őrült korszaknak tűnhet. A mából visszapillantva mégis a kiszámítható gazdagodás és a szélesedő szabadság érvényre-jutásának időszakának látszott. Napjainkban azonban az elemzők egyetértenek abban: a világ válságkorszakba lépett. Ezért, amikor napjainkat a kiszámíthatatlan változások, a sorjázó krízisek korának érezzük, ez nem a depresszióra hajlamos modern ember szubjektív érzése. A válságokat ugyanis – eltérően a múlttól – nem egyes felelőtlen politikusok vagy önző vállalkozók idézik elő. Még csak nem is hatalmi csoportok – politikai pártok vagy globális vállalatok – mohósága, elvakultsága és a közérdeket figyelmen kívül hagyó viselkedése sodorják a szakadék szélére a társadalmakat. Miközben persze tevékenykednek egyéni és csoportos „zavarkeltők”, az emberiség a valóságban úgynevezett rendszerválsággal kénytelen szembenézni. A rendszerválság azt jelenti: még ha mindenki jó-szándékú és pusztán a törvények adta kereteken belül keresi érdekeinek érvényesítését, akkor is bekövetkeznek krízisek. A globális világ ugyanis kezelhetetlenül bonyolulttá és szorosan csatolttá vált: a dolgok „maguktól” - tehát rossz szándék vagy ostobaság hiányában is – elromolhatnak és válság robbanhat ki. A rendszerválság határozott döntéseket, de megfontoltságot és felelősségteljes viselkedést követel. Ehelyett az országokat, globális vállalatokat és a sok-milliárd embert magában foglaló világunk kormányozhatatlanná vált hajóként sodródik. Mintha a korábban megbízható „kapitány”, a fegyelmezett legénység és az általában civilizált utasok is elveszítették volna józan ítélőképességét. Úgy tűnik, mintha a kiszámíthatóan alakuló utazás egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb körülmények között folytatódik. A helyzetet, a kutató – Berry Schwartz, TED prezentációjában – egy gyógyulást kereső beteg példájával világítja meg, aki reménykedve kérdezi orvosát: mit tegyek doktor úr? Több lehetőség is van, válaszolja az orvos: Ha ezt teszi, annak ezek a előnyei és ezek a hátrányai, ha meg azt teszi, annak ilyen előnyei és ilyen hátrányai vannak. De mikor járok jobban doktor úr? – ismétli meg a beteg a kérdést. A válasz: mint mondtam, ha ezt teszi, annak ezek az előnyei, és hátrányai, ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai. Mégis, mit tenne Ön doktor úr, ha az én helyemben volna? De én nem vagyok a maga helyében! A jelenet világosan példázza: egy vélhetően súlyos betegséggel küszködő páciens – aki nem érti mi a baja, nem fogja fel, mi történik vele, nincs tisztában a betegség lehetséges lefolyásával, és már csak állapota miatt is képtelen racionálisan mérlegelni helyzetét – arra kényszerül, hogy életét alapvetően meghatározó döntést hozzon. Gondoljunk erre a betegre, amikor világunkat – egyre többen – súlyosbodó betegséggel küszködőnek látjuk. A polgárok egy része még csak figyel a szakemberekre, bár megzavarja őket a sokféle, néha ellenmondó vélemény. A többség el van azzal, hogy nem érti, ami körülötte történik, és csak azt érzi, valami nagy baj van. Ilyen helyzetben szinte szükségszerű, hogy az ember – miként a súlyos betegként saját életében – a politikában is hajlamos lesz csodadoktorhoz fordulni, kizárólag benne bízni és csak az ő tanácsait megfogadni. Azok pedig csodát ígérnek, és a terápiát – a gyógyszereket és a kezelést – mellékhatások nélkülinek hirdetik. Közben meg azt sulykolják, „csak rám figyelj”, miközben másokra azzal mutatnak, „ne higgyél azoknak a sarlatánoknak”. A kúra mégis egyre hosszabb, és drágább. Az enyhülés rövidebb szakaszait a súlyos fájdalmak és megpróbáltatások korszakai követik.

Megmérettél...

Ebből a perspektívából az évtizedekkel ezelőtti múlt – amit akkor problémákkal telinek gondoltunk – a boldog ifjúság, a háborítatlan béke, és a zavartalan gyarapodás korszaka volt. Ma úgy él emlékezetünkben, mint amikor magunk alkottuk jövőnket, és döntöttünk arról, amit meg akartunk valósítani. Most viszont úgy érezzük: ki vagyunk szolgáltatva beláthatatlan változásoknak és érthetetlen eseményeknek. Nem mi választjuk a jövőt, és azt sem, mit fogunk megtenni. Egyszerűen csak megtörténnek velünk a dolgok, és gyakran még reagálni is képtelenek vagyunk a váratlan történésekre. Mindez félreérthetetlenül jelzi: pusztán sodródunk az eseményekkel. Mindig csak reagálunk, arra, ami éppen történt, de tesszük ezt a következmények és folyamatok hosszú távú lefolyásának megértése nélkül. Nem vesszük észre, hogy ösztönszerű cselekedeteinkkel folyamatosan újraformáljuk a helyzetet, ám többnyire súlyosbodnak gondjaink. A Brexit története – napjaink egyik legnagyobb figyelmet kiváltó történése – a kiszámíthatatlan lépések, váratlan fordulatok és a korábban elképzelhetetlennek vélt események kaotikus sorozata. A félreérthetetlen sodródás jeleit megtapasztalva mindenki csak sopánkodik: nahát, milyen szerencsétlenül alakultak a dolgok, pedig én/mi mindig jót akartunk, és keményen dolgoztunk. De ugyanez érhető tetten a Föld bármelyik régiójában, a világpolitika és a világgazdaság bármely más eseményében. Közben azonban az egész globális rendszer sodródik, és azt, hogy merre, azt igazán senki nem tudja. Még nem világos, hogy aminek tanúi és résztvevői is vagyunk, vajon tragédia-e, esetleg csak dráma, de az bizonyos, hogy nem vígjáték. Ugyanis, sehol megnyugtató végkifejlet, mindenütt növekvő zűrzavar. Az események ilyetén menete azért különösen sokkoló, mert negyedszázada – a rendszerváltásokat követően – minden lenyugodni látszott. Még olyanok is voltak (F. Fukuyama), akik a történelem végét vizionálták: az összecsapások kora lezárul, kicsinyes alkudozásokkal teli, de békés, majdhogynem unalmas világ köszönt ránk. A XXI. században azonban minden összezavarodott és felbolydult. Alapvetően megváltoztak az egyének, az országok és az egész emberiség életfeltételei. Ez mindenkit – a társadalmakat és a 7.6 milliárd polgárt egyaránt – eddigi életmódjának, életfelfogásának alapvető újragondolására kényszerít. Ez a helyzet Belsazár a király lakomájának történetét idézi, amikor váratlanul egy emberi kéz ujjai jelennek meg a levegőben, és azt írta a falra: „Mene, mene, tekel, uparszin”. A megfejtést – „Megmérettél és könnyűnek találtattál” – a bölcs, Dániel, adta meg, ám ez nem kínált megnyugvást, pusztán az elkerülhetetlen véggel szembesítette az uralkodót. Már egy évtizede hasonló értelmű írás olvasható a föld legalább 4 milliárd lakójának falán: „Sajnos, az életmód, amelyet választottál, már kifogyott.” („Sorry! The lifestyle you ordered, is currently out of stock”). Közben pedig három és félmilliárdnyi ember csak vágyakozik arra, hogy követhesse a jólétben élők – követhetetlenné vált – életmodelljét.

Közös modell a megértéshez

Az egyének és a közösségek életében előbukkanó válságokhoz való alkalmazkodásnak – a társadalmi szintű tanulásnak – három aktív szeplője van: a politikus, az elit, és a polgár. A politikus szerepe eredetileg az volt: érzékelve egy válságot, kigondolja a megoldást, megtegye ajánlatát a társadalomnak, majd ha felhatalmazást kap és kormányra kerül, megvalósítsa ígéreteit. Az elit feladata volt, objektíven elemezni a valóságot, tájékoztatni a társadalmat és közvetíteni a politikusok és az állampolgárok között. A polgár szerepét kijelölte a demokrácia: megérteni, hogy az adott körülmények között a javasolt megoldásoknak mik a következményei, mérlegelni melyik megoldás a leginkább megfelelő, majd a választáson hatalomra segíteni azokat, akitől ennek megvalósítását reméli. Az 1980-as évekig e három csoport együttműködése viszonylag zökkenőmentes volt. A politikus – lehet, hogy nem örömmel – elfogadta, hogy az elit megmondja, mi a helyzet és ebből következően mit lehet ígérni. Az elit elfogadta, hogy nézetei vitathatóak, és neki tudományos tényekkel és racionális érvekkel kell azt alátámasztania. A polgár pedig képes volt megérteni a valóságnak azt a képet, amit az elit felrajzolt elé, és elfogadta, hogy a politikus ennek keretei között keresse a megoldást Az elmúlt évtizedekben azonban a világ a felismerhetetlenségig bonyolulttá vált. Részben emiatt a korábbi viszonylag zökkenőmentes együttműködés a három csoport közötti megroppant. Kapcsolatuk nehezen kiszámítható és áttekinthetetlen lett. Mindenekelőtt: a polgár rövidlátóvá vált. Csak a most fontos számára, csak az adott pillanat hatásaira figyel, és csak másodpercekig képes összpontosítani. Képtelen ellenállni a váratlan impulzusoknak, kiszolgáltatottja lesz a hamis híreknek, és ez könnyen manipulálhatóvá teszi. Felerősödött ugyanakkor kockázat-kereső viselkedése és meghökkentően felelőtlenné vált. Mindezek következtében – némileg túlzó megfogalmazással – magabiztos idiótaként viselkedik. A politikusok új nemzedékében a megfontoltságot és szakértelmet a narcizmus és a hatáskeltési vágy váltotta fel. Emiatt a politika szereplői egyre egocentrikusabbak lettek. Aki a világ állapotának ismeretében óvatosságot és belátást javasolna, az hamar kiesik a versenyből. A politikát egyre többen – nem, mint régen, hivatásnak (M. Weber) – inkább jövedelmező foglalkozásnak tekintik. A közélet színpadát elöntötték a politikai vállalkozók, akik csak hírnevet, befolyást és ennek nyomán vagyont akarnak. Jól hangzó politikai terméket tukmálnak rá a polgárra, majd benyújtják a számlát, illetve számla nélkül is „lenyúlják” a közös vagyont. Az elit – elveszítve a sodródó világban az iránytűt – bizalom-vesztetté vált. Eddig természetes volt számára, hogy mindenki rá figyel, tőle várták, hogy megmondja a tutit. Most azonban azt érzékeli, hogy egyre több hatás érvényesül, és elvesztek a világos és felismerhető minták. Már – vagy még – nem igazán érti a világot. Ez az oka, hogy bizonytalan, és még ha van is válasza, arra sem a polgárok, sem a politikusok nem figyelnek. Mindeközben pedig – gondoljunk Trump vagy a Brexit-miniszterelnökök áttekinthetetlen gyorsasággal változó stábjára – a szakértelem helyett a vezérhez való lojalitás vezérli az elit kiválasztódását. Sokan ezért a tudomány helyett inkább „beszállnak” a mítosz-gyártásba. Mindeközben pedig világunk a globális válságok zátonyai között sodródik. A helyzet normalizálásához a világ – minden résztvevő által elfogadott – modelljének létrehozására volna szükség. Egy ilyen modellen – mint egy számítógépes játékon – „lejátszhatók” volnának a beavatkozások következményei, és azonosíthatók lennének az elkerülhetetlen mellékhatások. Ám egy ilyen modellhez mindenekelőtt párbeszédre volna szükség. A párbeszédre irányuló szándék hiányában ugyanis – Freud figyelmeztetett rá – „két monológból soha nem lesz dialógus”. Ezért nélkülözhetetlen a párbeszéd, hogy az emberiség megértse az általa beindított folyamatok szükségszerű következményeit. Ám addig is, amíg egy ilyen közös modellel létrejönne, legalább a fokozott óvatosság elvét kellene alkalmazni: kerülni minden a helyzet súlyosbodását eredményező lépést. Ehelyett azonban csak a vita élesedik: mindenki önmagát tenné az első helyre és csak a magáét fújja. Nos így alakítgatjuk a XXI. századunkat.
Témák
káosz Brexit

Kortársam, barátom, írótársam, Tamás (Vekerdy Tamás emlékére)

Publikálás dátuma
2019.10.20. 19:19

Fotó: Népszava
A nemrégen elhunyt Vekerdy Tamás, akit fiatal koromtól (úgy 66 éve!) ismertem, különleges ember volt. Jó tollú magyar író és nemzetközi hírű pedagógus-pszichológus, a magyar Waldorf-iskolák létrehozója, a nevelésügy szószólója, aki egy Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelében azt firtatta: mennyire „keresztény” az, aki drótkerítéssel védi országát az azon áthaladni kívánó menekültektől? Nem politikus alkat, mert ahhoz túl erkölcsös; de nem is ál-ájtatosan szemforgató erkölcscsősz, mert ahhoz túl liberális, jóllehet a szabadelvűséget ő a XIX. századi hagyományokra építve értelmezi. De hogy valamit ne felejtsek: 1956 október 22-én, ahogy azt többször megírtam, Tamással együtt kezdtük szervezni a másnapi „lengyelbarát” tüntetést, amiből, mint tudjuk, estére forradalom lett. Olyan forradalom, amelynek szellemiségét ma a „pesti srácok” mítoszának őszülő karrieristái próbálják átfesteni és elhazudni. Tamás erre a fontos epizódra sokáig nem emlékezett (22-ét elfedték a következő napok kicsit kaotikus eseményei, majd a november 4-ei második szovjet beavatkozás), de idősebb korában megengedőbbnek bizonyult: lehet, hogy valóban nekem van igazam, bár „nem mi csináltuk a forradalmat, az lett” - hát igen, de ehhez a „levéshez” páran, akkori egyetemisták, mégis többé-kevésbé hozzájárultunk. Tamás változatos életpályát futott be, aminek két vonatkozási pontját kell kiemelnünk, ezek a magyar irodalom szeretete és művelése, valamint a hazai oktatásügy modernizálása. Közben – előtte, vagy mellette – jogot végzett, tanulmányozta a japán Zeámi mester nó-színházát és gyermekpszichológiát tanult. Leghosszabb ideig 1990 előtt Török Sándor lapjának, a sokak által olvasott Család és Iskolának volt állandó munkatársa. Mikor kezdett szépirodalmat írni? Gondolom, már a hatvanas években, amikor első tanulmánya Zeámi mesterről megjelent, de két fontosabb műve, a Borisz és Gleb meg a Nagyapám iratai csak 1975-ben egyszerre, egy kötetben látott napvilágot. Erről írtam egy nyugati lapban, aminek Tamás örült, mert mint írót, úgy érezte, kicsit outsidernek tekintik a hivatásos hazai szépírók. Pedig nagyon jól írt, a maga sajátos, szaggatott stílusában, ami engem néha film-forgatókönyvre emlékeztet. Ezért, meglehet, fő irodalmi művének vagy a terjedelmes Széchenyi-t vagy a 2016-os Naplók könyvét fogják tekinteni, ami hat részletből áll össze egy eléggé koherens és olvasmányos könyvvé. De vajon hányan ismerik az Álmok és lidércek című, a „Magyarország felfedezése” sorozatban megjelent kötetet? Ebben Tamás elmondja a Waldorf-iskolák hazai meghonosításának bonyolult, de érdekes történetét. Miután 1987-ben hosszabb tanulmányúton eljutott Witten-Annenbe, német segítséggel ugyan, de Tamás Magyarországon is létrehozta (még a rendszerváltás előtt!) a steineri ihletésű Waldorf-óvodákat és iskolákat (Rudolf Steiner az antropozófia megalapozója, a Waldorf-pedagógia atyja – a szerk.), az alternatív iskolatípusok talán legfontosabb intézményeit. Ennek a könyvnek is vannak jelentős „szépírói” értékei, mert Tamás sok segítőkész ember portréját rajzolja meg benne, például a testi fogyatékos gyerekeket gyógyító, híres Pető-módszer kidolgozójának, Pető Andrásnak a hiteles arcképét. Az elmúlt években sokat leveleztünk, egyszer-kétszer találkoztunk is Pesten, vagy Budán, mert Dunakeszire, ahol Tamásék laktak, s ahol egyszer régen jártam is, most nem volt elég időm. Azoknak, akik nem ismerték, hadd mondjam el, milyen volt Tamás: barna bőrű, kistermetű, barátságos-mosolygós, szemüveges ember, akinek nagyon szép hangja volt, amit remekül tudott használni. Ezért is szeretett előadásokat tartani, Magyarországon és külföldön – Amerikában is járt, nem tudom, a bostoni magyar Boskolában beszélt-e, de tudom, hogy haláláig készült hazai előadásokra.
Előadásait, éppúgy mint interjúit, nagy felkészültség és humor jellemezte, hogy őt idézzem: „bámulatos a nem-tudás” a magyar iskolákban végzettek között, az iskolarendszer baja, hogy ellentétben nyugati alapképzéssel, nálunk az első világháború óta „ideologikus”, vagyis állami érdekeket szolgál. Végül a sokat ismételt Mérei Ferenc-idézet az iskolára vonatkoztatva: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Tamás senkit sem untatott és a fél országot tanította helyes gyereknevelésre. Nem tudom, hogy mindenben egyetértettünk-e, például én fontosnak tartottam (tartanám), hogy a gyerekek bizonyos szövegeket könyv nélkül tudjanak (magoljanak be), tehát nagyobb figyelmet fordítanék a verskultúrára, ami tudtommal a mai magyar iskolákban alig létezik. De becsültem tisztességét és következetességét – vannak közös régi barátaink, akik az elmúlt tíz évben a pártállami propaganda hatására mintha eltávolodtak volna 1956 szellemiségétől –, Tamás megmaradt szabadelvű demokratának és a magyar történelem legjobb hagyományait életművébe építő embernek. Távozása felbecsülhetetlen vesztesége a magyar oktatásnak, az egyetemes magyar és európai kultúrának.