Hegyi Iván: Itt volt Amerika

„Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének.”

Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének. Egyrészt azért nem, mert válogatott labdarúgó-mérkőzésen mindössze háromezren gyűltek egybe a hatalmas arénában; másrészt azért sem, mert az eredményjelző táblákon az állt: Magyarország–Egyesült Államok 0-2.

Ráadásul a jelenlévők zömét a nemzetközi gyermekév alkalmából díjmentesen beengedett diákok alkották. S nebulók voltak a huszonkét és fél év átlagéletkorú vendégek is. „Tanulni jöttünk Európába” – mondta Walter Chyzowych, a lvovi születésű amerikai szakvezető. „Még távol vagyunk a nemzetközi nívótól, de ez a túra is sokat segít a fejlődésben.”

A kapitány a jövőbe látott: az USA Team tizenegy esztendővel később részt vett a világbajnokságon – 1950 óta először –, míg a magyar válogatott 1986-ban járt mindmáig utoljára a Mundialon. Az 1990-es vb-n az a Bob Gansler irányította az amerikai csapatot, aki 1979-ben még másodedző volt, és hazajött Magyarországra, mert a Tolna megyei Mucsiban született 1941-ben. (Gansler Róbert német gyökerű családját hat évvel később telepítették ki a Majna-menti Frankfurthoz közeli Rückingenbe, majd a família újabb hat esztendő elteltével Milwaukee-ban állapodott meg.)

A magyar csapatot hetvenkilenc őszén dr. Lakat Károly dirigálta. Mivel az olimpiai együttest is ő vezényelte, úgy döntött, mellőzi a fővárosi klubok elkényeztetett sztárjait és az A garnitúrát is a számára módfelett megnyerő Diósgyőr játékosaira építi. Az „amerikai” mérkőzést megelőző válogatott találkozón, a finnek elleni 3-1 alkalmával öt DVTK-labdarúgó – Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán – sorakozott a kezdő tizenegyben, rájuk azonban nem számíthatott a kapitány a tengerentúliakkal szemben, mert két nappal a pénteken rendezett válogatott meccs előtt a miskolciak a Dundee Uniteddel találkoztak az UEFA Kupában (1-0). Lakat így sem tartott a címeres mezesek fellépésétől: mindössze három hátvédet – köztük két újoncot, a harminchét éves (!) tatabányai Szabó Györgyöt, valamint a nála tizenhat esztendővel fiatalabb zalaegerszegi Péter Zoltánt – és hat támadójátékost szerepeltetett 3–3–4-es offenzív felállásban.

A klasszisok közül Nyilasi Tibort, ha akarja, sem hívhatta volna meg. Az FTC–Volán bajnoki mérkőzés (0-1, Üllői út, 20 000 néző) közben és után a ferencvárosi közönség olyan szidalmakkal halmozta el a zöld-fehérek labdarúgóit, hogy „Nyíl” a következő levelet küldte két héttel később a klub vezető testületének: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó pályafutásomat a mai nappal – 1979. október 25-én – befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor.” Utóbb Sándor „Csikar” és Szepesi György kelenföldi lakásán felkereste és meggyőzte a visszavonuló középpályást, hogy ne hagyja abba huszonnégy-huszonöt évesen a futballt. Így 1980. február 23-án újabb levél ment a ferencvárosi elöljárókhoz: „Tisztelt elnökség! Alulírott Nyilasi Tibor az 1979. október 25-én írásban beadott, sportpályafutásom befejezésére vonatkozó kérelmemet visszavonom. Az azóta eltelt idő alatt egészségileg rendbe jöttem. Akkori döntésem elhamarkodott volt. Kérem, szíveskedjenek lehetővé tenni az edzésmunkába való bekapcsolódásomat. Az edzéskihagyást igyekszem minél hamarabb pótolni, és hasznos tagként dolgozni az FTC labdarúgó-szakosztályában.”

Hetvenkilenc októberében a futball ugyanúgy hiányzott a Népstadionból, mint Nyilasi a Ferencvárosból és a válogatottból. „Játék helyett csak szánalmasan téblábolt a magyar válogatott” – állapította meg Malonyai Péter a Magyar Nemzetben. „A kudarcnak is vannak fokozatai. A péntek esti amerikai–magyar mérkőzés után a tíz évvel ezelőtti marseille-i fiaskó ma már csak kedves, édesbús operett-történet” – írta Mélypont alatt című cikkében Szabó Ferenc a Népszabadságban, hozzátéve: „Nem lehet tudni, hány tévékészülékből lett aprófa a közvetítés alatt.” Vándor Kálmán pedig így fakadt ki a Népszavában: „Ilyen kudarc még nem érte a magyar labdarúgást, legkevésbé saját otthonában. Ez a válogatott méltatlan volt a nemzetiszínű mezre!”

Az akkoriban befutott angyalföldi Kiss László is borongott: „Egymásba érünk, annyian vagyunk elöl. Nekem tér kell ahhoz, hogy nekilendüljek, és kellően felgyorsuljak, de hiába mozgok el jobbra vagy balra, csak akkor kapok labdát, ha én szerzem azt meg.” Az amerikaiak annál boldogabbak voltak. A St. Louis-i Steve Pecher, a csapatkapitány védő így értékelte a vendégek váratlan sikerét: „USA feliratú trikót viselő labdarúgók 1950, az angolok elleni vb-győzelem óta nem értek el ilyen bravúrt.” Chyzowych kapitány szintén elérzékenyülten említette: „Az Egyesült Államok labdarúgásának nagy napja ez a mai. Sohasem felejtjük el Budapestet, a Népstadiont.”

A jugoszláviai (macedón) származású George Nanchoff, valamint a Buenos Airesben világra jött Angelo Dibernardo talán még ma is nézegeti a góljáról készült felvételt, Greg Villa viszont aligha vetíti le magának, hogy az első félidő végén az üres kapu mellé lőtt. Nyilván Póczik József sem kíváncsi a tizenegyesére, amelyet 0-1-nél az égbe küldött...

Lakat mester levonta a tanulságokat, és a következő válogatott mérkőzés előtt már szinte minden „elfelejtettet” mozgósított. Nyolcvan márciusában, a lengyelek ellen ez a tizenegy futott ki a Népstadion gyepére: Mészáros – Török, Bálint, Kereki, Tóth József – Pál József, Müller, Zombori – Fazekas, Törőcsik, Várady. A reaktiváltak meg is nyerték a találkozót (2-1), de azt megelőzően szörnyű bosszút álltak a szakvezetőn: az Építőkkel játszott előkészületi meccsen tüntetőleg ténferegtek, és 2-0-ra kikaptak. A Népsportban azt írták róluk: „Végigasszisztálták a mérkőzést úgy, hogy nem szökött a vér a fejükbe, amikor NB II-es ellenfeleik ott passzolgattak az orruk előtt; amikor sorra megelőzték őket a labda megszerzésében; amikor a csatárok még úgy sem tudták lefutni emberüket, ha egy-két méteres előnnyel indultak.”

Nem csoda, ha a megrendült kapitány a meccs után keservesen zokogott az öltözőfolyosón...

S már nem sokáig maradt hivatalában. Kassán, a csehszlovák–magyaron (1-0) még ő vezényelte a válogatottat, aztán felváltotta őt Mészöly Kálmán. A „Szőke Szikla” tíz évvel korábban, a szintén a csehszlovákokkal vívott vb-pótselejtező (1-4) után mondta: „A mi időnk lejárt.”

A kesernyés humoráról is közismert Lakat 1980-ban rezignáltan tehette hozzá: „Immár sajnos az enyém is.”