LEMEZEKET FEL!;

2019-11-02 23:45:00

Komponált történelem

Akármilyen szép hivatás is a történelemtanári pálya, viszonylag kevés képviselőjét kapta fel a világhír. E kevesek közé tartozott az arkansas-i Jimmy Driftwood, aki középiskolai igazgató volt szűkebb pátriájában, és időnként elénekelte a történelmet. Passzióból vagy hatezer számot komponált, muzsikában-dalszövegben örökítette meg például a XIX. század elején lezajlott New Orleans-i csatát, amellyel aztán Grammy-díjat nyert hatvan évvel ezelőtt.

Az 1959-es esztendő első számú amerikai szerzeményét az egyik Johnny, Cash jó barátja, Johnny Horton adta elő, és vitte fel a Billboard-lista tetejére. A Los Angeles-i énekes azonban nem sokáig élvezhette a kiugró sikert, mert 1960 novemberében a texasi Milano közelében frontálisan ütközött egy kamionnal. Tillman Franks, a Cadillac anyósülésén alvó basszgitáros csodával határos módon túlélte az ütközést, akárcsak az autó hátsó ülésén utazó Tommy Tomlinson menedzser, akinek a lábát utóbb amputálni kellett. A harmincöt évesen elhunyt Horton halálhíréről Cash azt mondta: „Bezárkóztam egy hotelszobába, és sírtam.”

Hát még mennyire megrázta a szörnyű baleset Billie Jean Hortont! Az énekes huszonnyolc esztendős felesége másodszor lett özvegy; első férje, Hank Williams szívrohamot kapott – hiszik vagy sem – egy Cadillac hátsó ülésén, miután 1953 első napján újévi koncertet adott az austini Skyline Clubban. A nagy hatású szerző-előadó mindössze harminc esztendőt élt, ám így is harmincöt száma került az első tíz közé az amerikai sikerlistán. Billie Jean, aki még 1953-ban hozzáment Hortonhoz, máig köztünk van: nyolcvanhat esztendős, és abban a louisianai Shreveportban lakik, ahová Horton tartott utolsó útján.

Sokáig élt Driftwood is: ő 1998-ban, kilencvenegy éves korában hunyt el. Ám több olyan sikert, amilyet a The Battle of New Orleansszel aratott, nem ért meg. Száma ötvenkilencben külön versenyt vívott Bicska Maxi balladájának Bobby Darin-féle, poposított változatával, s noha a Koldusopera betétdala kilenc hétig állt az élen, az év legjobbjának a New Orleans-i produkciót választották.

Ez utóbbi 1972-ben is a slágerlista élmezőnyébe került. Igaz, nem az Egyesült Államokban és nem is Nagy-Britanniában, hanem a kontinentális Európa több országában: Ausztriában, Svájcban, az NSZK-ban. (A brit listát 1972-ben Harry Nilsson Without You-ja, a T. Rex Metal Guruja és Chuck Berry My Ding-A-Lingje, az amerikait Roberta Flack The First Time Ever I Saw Your Face-je és Gilbert O'Sullivan Alone Againje uralta. De a tengerentúlon sokan szavalták mámorosan a következő kétsorost is: Black and White, Three Dog Night!) Az 1969-ben az angol névadó vezetésével Hamburgban alakult Les Humphries Singers jó érzékkel dolgozta fel Driftwood számát, és a Mexikó címmel előadott sláger a magyarországi diszkókon is végigsöpört. A Les Humphries Singers amúgy nem sokáig működött, mivel gyakran cserélődő tagjai közül a két leghíresebb, Liz Mitchell és Linda Thompson engedett a csábításnak, és a hetvenes évek Nyugat-Németországában sorra alakuló diszkó-énekegyüttesek közül a Boney M.-hez, illetve a Silver Conventionhöz szegődött.

De ez már nem a Nem Orleans-i, hanem a hamburgi vagy a müncheni csata volt.