Lenin halva

A hatvanas évek elején apukámat a külkereskedelem vezetése Delhibe helyezte. Az akkori időkben a külügyminisztérium diplomatái szigorúan csak Moszkva érintésével utazhattak az ázsiai országba, míg a külkereskedők választhattak a finom nyugati légitársaságok között, ám „úgy illett”, hogy egy alkalommal mi is ejtsük útba a szovjet fővárost. Apukámat különösebben nem lelkesítette a dolog, ő többre becsülte a zürichi repülőtér kölnivel vegyes kávéillatát, anyukám viszont lelkes volt.

– Megnézheted majd a Lenin mauzóleumot – mondta nekem, és egy puszit adott a homlokomra. Tizenkét éves, szellemileg fejlett gyereknek számítottam, kiváló úttörő-jelvényem is volt, Leninről is hallottam már, a mauzóleum szót azonban nem értettem.

– Ott fekszik Lenin bácsi holtan – magyarázta anyám.

Moszkva amúgy szórakoztató volt. GUM áruház, Vörös tér, Kreml, Ukrajna szálló, Volga taxik. Mindenki oroszul beszélt.

A Lenin mauzóleum előtt végeláthatatlan sor, dideregtem a hűvös szeptemberi szélben, apám legyintett, hogy a dolog reménytelen, anyám azonban nem adta fel.

– Bandi, vedd elő a diplomata útlevelet, akkor nem kell sorba állni.

Apám, mint rendesen, szót fogadott, így perceken belül a mauzóleum bejáratánál álltunk. A sorban állók nem tiltakoztak, megszokták, hogy a külföldieket előreengedik. Egy fekete ruhás férfi kísért bennünket, elmondta oroszul azt, amit úgyis láttunk, suttogó szavait amúgyis elnyomta a gyászzene, majd megajándékozott bennünket egy Lenin életrajzzal, vászonkötésben.

– Mondd neki, hogy szpasziba – suttogta anyám a fülembe, és párás volt a tekintete.

Később sok mindent megtudtam Leninről.

Született hivatalnok volt, számon kérte a beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente maga takarított az irodájában, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand vonzó, zöld szemű, fiatal francia asszony volt, aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. Ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat” jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is, és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél ezt elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, azután együtt töltötték az éjszakát is.

Később gyakran fordult meg a nagy vezető Kreml-beli irodájának bőrpamlagán is, miközben annak felesége, Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött és féltékenykedett. Ráadásul jó barátnők voltak ők ketten, a nőmozgalom és a forradalom győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket.

De másnap, amikor egy Iljusin fedélzetén a Himalája fölött elhúztunk Delhi felé, mindezt még nem tudtam. Pedig talán másképp gondoltam volna a halott Leninre.