Dragomán György: Látósdi (Kontra Ágnes képei közé)

Publikálás dátuma
2019.11.09. 14:17
Kontra Ágnes: Fényszigetek 100x150cm olaj-vászon
Látósdit fogunk játszani a testvéremmel. Lehunyom a szemem, a testvérem is lehunyja az övét, a nap felé tartja az arcát, a nap átsüt a szemhéján, át a bőr és rétegein, át az erek falain, át az izmok szövetein, át a sejtek membránjain, át a finom hártyákon, át a retinán, a pupillán, a csarnokvizen, fénykört lobbant a szemhéja mögött, vörös fénykört, fekete lángot, érzem, látom. Én háttal állok a napnak, háttal állok a testvéremnek, az én arcom nem éri fény, az én szemhéjam nem éri fény, mégis ott a szemhéjam mögött az, amit a testvérem lehunyt szeme lát, szinte nem is látom még, csak érzem, halványan finoman Messze vagyunk még egymástól, de elindulunk szépen lassan egymás felé, lépésről lépésre közeledünk a másik felé, aztán amikor összeér a hátunk, akkor megállunk, és összekulcsoljuk a két karunkat, és forogni kezdünk, először lassan, aztán gyorsabban, aztán még gyorsabban, aztán még annál is gyorsabban, még annál is, még annál is, még annál is gyorsabban aztán, amikor már nem bírjuk tovább lezökkenünk a földre, úgy, hogy közben végig egymás hátának nyomjuk a hátunk. Örvénylik és forog a szemhéjunk mögött a sötétség, örvénylik és forog a szemhéjunk mögött a fény, megtámasztjuk a földön a lábunk, és egymásnak nyomjuk a gerincünk és a hátunk és a vállunk, olyan erővel, hogy tudjuk, hogyha akarnánk, akkor akár fel is tudnánk egyszerre állni, tántorogva, egymást támogatva állnánk fel, elképzelem, és tudom, hogy a testvérem is elképzeli, majdnem olyan, mintha megtörtént volna, de nem állunk fel, hanem csak ülünk, és érezzük a hátunkon a másik hátát, a vállunkon a másik vállát, nem mondunk semmit, hanem csak szépen ülünk és várjuk, hogy elmúljon a szédülés, és összehangolódjon a légzésünk, úgy, hogy amikor én kifújom a levegőt, akkor a testvérem beszívja, és amikor a testvérem beszívja, akkor én kifújom, szépen lassan, szépen lassan, szépen lassan, figyelni kell a légzést, de gondolni nem szabad rá, mert hogyha gondolnék is rá, akkor a testvérem testére kéne gondoljak, arra, hogy ott a gerince a gerincem mögött, és a bordái a bordám mögött, és a tüdeje a tüdőm mögött, és a szíve a szívem mögött, és akkor ő is az én testemen gondolkozna, az egy másik játék lenne, a testesdi, azt már nem szoktuk játszani, mert túl fájdalmas abbahagyni, mert amikor felállunk és ellépünk egymástól, akkor azt érezzük, hogy levágták a karunk, levágták a vállunk, levágták a fejünk, ezért egy ideje már nem játszunk testesdit, és most se fogunk, de persze mind a ketten gondolunk rá egy kicsit, arra, hogy milyen jó volt, amikor még úgy tudtunk játszani, hogy nem fájt, amikor még úgy tudtunk elválni is és összekapcsolódni is, hogy nem tudtuk se azt, hogy mi az összekapcsolódás, se azt, hogy mi az elválás, mert nem fájt egyik se, hanem csak megtörtént, de mind a ketten tudjuk, hogy a testesdi, az már túl fájdalmas játék, azt most nem játszhatjuk, úgyhogy most nem is szabad egymás testére gondoljunk, hanem csak ülünk és várjuk, hogy összehangolódjon a légzésünk, és amikor már szépen lassan egyszerre lélegzünk, akkor elkezdünk látni, egyikünk kinyitja a szemét, nem tudjuk, hogy melyikünk, vagy én, vagy a testvérem, nem számít, mert egyszerre látunk, én úgy, mintha az ő szemén át, és ő úgy, mintha az én szememen át, még ha az enyém is, akkor is a másiké, még ha az övé is, akkor is a másiké, ez a látósdi lényege, máskor is látunk, igen, mindig, amikor nyitva a szemünk, mindig, de ez most nem olyan, ez nem sima látás, ez több is, és kevesebb is, ez más, olyan, mintha először, olyan, mint amikor először, hiába tudjuk, hogy sokadszor, mégis először, legelőször, legeslegelőször. Mindegy, hogy mi van előttünk, mondjuk legyen egy régi út kanyarulata, vagy legyen az ég előtt lengő sötét levélerdő, vagy legyen a nap árnyéka, vagy a telihold fényes lenyomata, vagy legyen egy darab uszadékfa, amit kisodort az áramlás a homokra, amikor látósdit játszunk, nem számít, hogy mit látunk, hanem az számít, hogy látunk, egyszerre a magunk szemén át, és a másik szemén át, a valóság felragyog, meghunyorgat, szemünkbe veri a fényt, minden régi és minden új, minden felület mélyebb önmagánál, a rétegek alatt újabb rétegek, és azok alatt még továbbiak, úgy, ahogy az ég kékje mögött is ott az űr feketéje, csak nehéz kilátni belőle, úgy, ahogy a homok fehérsége alatt is ott az agyagos föld vöröse, csak nehéz kilátni mögüle, ezt látom, amikor a testvérem szemén keresztül látok, és ő is ezt látja, amikor az én szememen keresztül lát, egyszerre a felszínt és egyszerre a mélyet, a világ egyszerre nagyon régi és a nagyon új, amikor látósdit játszunk, semmit se látunk, de mindent látunk, úgy látjuk a mindent, mint a semmit, úgy látjuk a semmit, mint a valamit, ez a látósdi, amikor egyszerre látunk nagyon közelről és nagyon távolról, ez, amikor oda látunk be a másik szemén át, abba a résbe, ami elválasztja egymástól a létezőket és nemlétezőket, a valamit és a semmit. Ülünk a testvéremmel, egymás légzésének ritmusában, egyikünk lehunyja, másikunk ugyanabban a pillanatban kinyitja a szemét, látósdit játszunk, mindent látunk, semmit se látunk.  Elhangzott Kontra Ágnes Kijelölt tér című kiállításmegnyitóján a B32 Galériában október 21-én.
Frissítve: 2019.11.10. 09:18

Vasas Tamás: Amikor kinyírtam egy estét (versek)

Ami csak maradt mostanában négy fal között egyre többször félek. ilyenkor zsúfolt utcákra kell menekülnöm. félek, hogy hirtelen eltűnök a sok tömény izém, hogyishívjákom és tudodmim között, akár egy sötét erdőben. olyan lettem, mint az öreg ember a falu végén, aki naplemente előtt arra gondol, hogy volt idő, amikor még nem kellett megdugni a nőket, elég volt fifikával rávenni őket, hogy szerelmeskedjenek. ez lett abból, ami csak maradt. Klímaügy is van mert csak. télen megfagy, nyáron lesül. a galérián nincs globális, ez a felmelegedés. sem hatás, hiszen az egész üvegház. lényegében. csak annak örül, aki ott van, hogy kap levegőt. a katolikus gimnázium folyosóján elhajított bűzbomba megvan? az effektus. ilyen, ismerős... ott fenn, kilakoltatási parancsokból hajtogatnak békákat. hideg vagy meleg van, az időt el lehet, néha pedig el kell ütni. ez már inkább ösztön, hiába a klímaügy. Amikor kinyírtam egy estét a fényekkel volt a probléma, a zene rendben volt. két hájas cigit próbáltam tekerni… de csak össze- vissza gyűrögettem a papírt, alig láttam valamit a cvakk unikumtól. az öcsim akkor odahuppant mellém a kanapéra, és rácsapott a combomra, te ez egy nagyon fasza kis hepaj lett! valószínűleg smárolt valakivel. ránéztem és azt mondtam neki, hogy olyan vagy, mintha a testvérem lennél… könnyes volt a szemem és kicsit csöpögött a nyálam is. keserű vigyorral legyintett, és visszament egy asztaltársasághoz, ott már több volt a fény, és csak akkor láttam meg az arcát, az öcsim valódi arcát. szinte láttam, ahogy az estét átviszi a küszöbön két vézna mentős egy hullazsákba zárva. pár óráig talán én is ott voltam benne. Szobákban, asztalok körül egyedül is bírnom kell, szól rám fentről az úr hangja, most már egyre gyakrabban. az ajtókat beitta a fal, a ferde képek is lassan leperegnek róla. szűk volt itt a tér eleve, de csak zsugorodik, mintha már soha nem is lenne elég, tejútra állt a lakás, lebegnek a lomok, elfogy lassan a gravitáció, magát húzza le minden roló, minden vécé, váratlanul is, és ismétlődve. (az ember is) ha túl alacsony a vérnyomása – az nem tünet; és a mélyülő, tompa lélegzete – az inkább jel
Szerző
Témák
versek

Magyary Ágnes: Hóbagoly tivornyája fehér egerekkel

Publikálás dátuma
2019.11.09. 11:36
Bada Dada Tibor - Hóbagoly tivornyája fehér egerekkel
Kísérlet egy kép értelmezéséhez
A hóbagoly felhőtlenül boldog volt. Naphosszat üldögélt a magas fenyőfa egyik kényelmesen hullámzó ágán, szemlehunyva szippantotta be az erdő vibrálását és Maria Callas operaáriákat hallgatott régi felvételekről. Néha látogatásképpen átrepült egy másik hóbagolyhoz, vagy hozzá jött valaki. Így aztán órák hosszat együtt hallgattak zenét, hintáztak és figyelték az erdő életét. Minden csodás volt. Nem érezte úgy, hogy az élet permanens inzultus és tortúra lenne. Egy nap azonban beütött a katasztrófa. Két kiránduló rendezkedett be uzsonnájuk elfogyasztására a hóbagoly helyrajzi számmal nem rendelkező lakhelye alatt és közben a klímaváltozásról beszélgettek. Ilyen szavakat használtak: globális, szén-dioxid, metán, olvadás. Ez egy teljesen új frazeológia volt a Libiamóhoz, Habanerához, Mio babbino caróhoz képest. Érdektelennek tűnt a beszélgetés. Csak a hóbaglyok emlegetésekor kapta fel a fejét. Valami olyasmit mondtak, hogy nagy veszélyben van. El nem tudta képzelni, mi jelentene rá veszélyt, de aztán lassan világossá vált, hogy ő a kihalás szélén tántorog. Ez mellbevágó volt. Majdnem le is zuhant meglepetésében a kényelmes fenyőágáról, de utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodni Maria Callas trillázásába. Teljesen kiborult, mert ez a kihalósdi új volt számára. Ezért elhatározta, hogy megőrül. Nem tudta, hogy kellene nekikezdenie. Meglehetősen járatlan volt ebben az ügyben. Hosszas gondolkodás után arra jutott: megőrülni a legjobban vad tivornyán vagy eszement tohonyán lehet. Nem volt világos előtte a két szó közötti különbség, ezért az Értelmező szótárhoz fordult segítségért. Ott az állt, a tivornya „zajos, vad mulatozás”. A tohonya „nagy darab, lomha nehézkes”.
Bada Dada Tibor - Hóbagoly tivornyája fehér egerekkel
Fotó: festmény; Bada Dada Tibor - Hóbagoly tivornyája fehér egerekkel
A tivornyát rokonszenvesebbnek találta, főleg, mert azt nem egyedül kellett csinálni, és amióta megtudta, hamarosan meg fog halni, valahogy már nem esett olyan jól magányosan merengeni a természet lágy ölén. Így vendégeket akart hívni a tivornyázáshoz, csak nem tudta, kiket. Hóbagoly lévén főleg hóbaglyokat ismert, de tekintve a nem túl kedvező híreket, nem akart olyan társaságot, akikkel együtt szomorkodnának és nem dorbézolnának az Értelmező szótár útmutatásai szerint. Végül a fehér egereket hívta meg. A fehér egerekről tudni kell, hogy olyanok, mint az az egyszeri parasztfiú, aki semmire sem vitte, ezért kivándorolt Svédországba még a nyolcvanas években, ahol szintén nem vitte semmire, de amikor hazajön, a falujában száz­euróst dob a perselybe. A fehér egerek semmire sem vitték, csak arra, hogy különféle fényesre pucolt laboratóriumban kísérletezzenek velük, de ettől ők úgy viselkednek, mintha kémiai Nobel-díjuk lenne. – Höhö – röhögött a legellenszenvesebb, amikor megtudták, mi is adta a tivornya apropóját – nem a hóbaglyok, hanem a hópárducok fognak kihalni, höhö. A hóbagoly úgy érezte, mindjárt megőrül. Ahelyett, hogy békésen hintázna kedves fenyőágán a Maria Callast hallgatva, ezekkel az ocsmány dögökkel tivornyázik, amiről viszont fogalma sincs, hogyan kellene csinálni. De sajnos az élet kegyetlen és nem elég, hogy ilyen banális félreértés áldozata lett, hanem hóbaglyunk még azt sem tudta, hogy megőrülni csak a tizenkilencedik században lehetett. Ugyanis ez az állapot olyan körülményeket kíván meg, amelyekkel a korábbi évszázadok még nem és a későbbiek már nem rendelkeznek. Így nem marad más, mint a nevetséges erőfeszítés. A permanens inzultus és tortúra. Ráadásként a fehér egerek és a bizonytalan szemantikai lábakon álló tivornya. Ezért a hóbagoly elhatározta, jól fogja érezni magát. Kerüljön bármibe is. Más szóval, az érzések korrupciójában kezdett el lubickolni. És élvezte. – Follie! Follie! – énekli Maria Callas.
Szerző
Témák
dada