Haptákban a város

Kapott egy kis ízelítőt Budapest népe, hogy milyen az igazi, virtigli keleti önkényuralom természete: a mesés, turistacsalogató világé, ahol ugyanakkor az uralkodók apró emberi hitványságai, jellemrezdülései a baksisra és szolgaságra épülő diktatúra gépezetében pillanatok alatt változnak ezrek, tízezrek életét megnyomorító valósággá. Ez köszönt be a fővárosba is egy estére, amikor ezrek álldogáltak másfél órán át kordonok mögött, várva, hogy elvonuljon az Erdogan-konvoj.

Az ok banálisan hétköznapi volt. Mármint Ankarában vagy éppen Rijádban az hétköznapinak számítana, hogy két despota kicsit még elcseverészget. Ahogy jelek szerint Orbán és Erdogan tehették, legalábbis többször, jókorákat csúszott a látogatás menetrendje. Dacára, hogy Orbán tökéletesen tisztában lehetett azzal, hogy az olyan kockázatos személy, mint Erdogan látogatásának rendkívül szigorú biztonsági menetrendje van, másodperc pontosan belőve minden érkezés és minden távozás. Ilyenkor a rendőrségnek az adott időpontban zárnia kell a konvoj útját, egy molekulát sem engedhet át. Ha ilyenkor valaki visszafordul az ajtófélfától sztorizgatni, onnantól slusszpoénként már az utcán ácsorgó ezrekkel viccelődik. Az emberi gyarlóság pedig onnantól vált egy órára léleknyomorító rendszerré, hogy a jelek szerint magyar részről sem akadt egyetlen főmufti – protokollos, nemzetbiztonságis, terrorelhárító –, aki Orbán fülébe merte volna súgni, hogy „főnök, bocs, de idő van, indulni kell.” Nyilván tudták, hogy felesleges, a vezér fütyül rájuk is. Másfelől Orbánt a kipcsak eredeten túl más is összeköti Erdogannal, ilyen például a selyemzsinór, amit idehaza is bármikor, bárki tálcán kaphat a vezérnek tett bármilyen megjegyzésért. Ennyiben rendszereik egylényegűek: krízishelyzetben csak a kussolás és a vigyázzban állás nyújt némi létbiztonságot.

Szerencsére ez most csak egy éjszaka volt mesés Keletből. Azonban simán lehet belőle még ezer is, ha Orbánon múlik.