Mindig a nő választ

Ő az étlapot nézi, én meg a kezét, milyen gyönyörűséges, finom, hosszú ujjai vannak, uramisten, vérvörösre festett körmökkel. Éhes, kedves Zsolt, kérdezi, mire csak annyit nyögök, hogy nagyon. Hát persze, a szememmel mindjárt fölfalom, érzi ezt, tán a lélegzetemből, és mosolyog. Nagyon nő. S élvezi. Nézze csak, mondja, előételnek volna itt cékla „ravioli” fetával, körtepürével, dióval, de legyen óvatos, a raviolit idézőjellel írják. Mit bánom én, hogy írják, ez fut át az agyamon, de nem szólok, beletemetkezem az étlapba én is, de nem látom a betűket. Nem hangzik rosszul, körtepüré, feta és dió, igen, ha tehetném, ezeket most szépen sorban rálapátolnám a meztelen hasára, és onnan falnám fel. Mit gondol, Zsolt? Tudod te azt, dünnyögöm magamban, remélem, nem hallja.

Nem tudok választani, ráhagyom a dolgot, mire fölszabadultan nevet, de jó, kacag, akkor most megetetem. Elakad a lélegzetem megint. Előételnek választok magának cékla „raviolit” fetával, körtepürével, dióval, de mondom, legyen óvatos, a raviolit idézőjellel írják. Főételnek fűszeres sütőtököt gondoltam magának gyömbéres joghurttal, olívabogyóval, zöldsalátával, mit gondol, ez most jólesne? Vagy kívánna inkább lazacos árpagyöngyrizottót zöldborsócsírával, karfiollal? Legszívesebben azt válaszolnám neki, hogy hagyjuk ezt, hagyjuk most ezt a ceremóniát, inkább menjünk föl hozzám, és nézzük meg az ablakomból a Bajza utca őszülő fáit, nagyon szépek, sárgák, vörösek, illatosak, és koronájuk fölött, a távolban, nézze csak, az ott a Hármashatárhegy. Koccintsunk hármat arra a hegyre.

Hosszas megfontolás után saját magának előételnek grillezett gombasalátát rendel, főételnek pedig lazacot zöldsalátával, vajban sült répával és spenótlevelekkel, de a borlap fölött sokáig tűnődik, mit ajánl, kedves Zsolt, néz rám, de nem, én inkább nem mondom ki, hogy most mit ajánlanék neki, hát én sörös vagyok, válaszolom, mert jólesik most a kontrapunkt.

Míg az ételekre várunk, kényelembe helyezi magát, hátradől, a haját megigazítja, majd egyszerre csak azt mondja, hogy milyen fura, kedves Zsolt, hogy ilyen sokat gondolkozik az ember mindenféle jelentéktelen dolgokon, alaposan megfontolunk minden tényezőt, ha kocsit választunk, ha lakást nézünk, kérdezősködünk hetekig, hónapokig, megkérdezzük a barátainkat, de bezzeg ha a legeslegfontosabb dologról van szó, akkor elegendő egyetlen másodperc, azonnal döntünk, és végünk. Mi volna az a legeslegfontosabb dolog, nézek rá, mire elmosolyodik, és azt súgja: a szerelem.

Hallgatok, a mosolyát nézem, be akarok látni mögéje, aztán a tekintetét figyelem, s riadtan látom, hogy kezd megkeményedni az a gyönyörű, tükröskék, hatalmas szeme, s mintha látnám benne az ítéletet. Az ítéletemet. Az nem fair, kedves Zsolt, hogy a párválasztásra jóval kevesebb időt szánunk, mint egy autóvásárlásra, nem gondolja?

De gondolom, hajtom le a fejemet, mire bólint, mintha azt mondaná, aha, megértette. Majd kinéz az ablakon, s azt javasolja: de most már beszéljünk valami másról.