Megint jönnek

Tényfeltárókat küldenek Magyarországra a héten a nemzetközi újságíró-szervezetek. Találkoznak a sajtó és a kormány képviselőivel, beleolvasnak az újságokba, talán egy-két esti híradót is végignéznek. Alkalmi egzotikum nekik, nagy megtiszteltetés nekünk, aztán – szinte bizonyosan – marad minden a régiben.

2010 óta, amikor az Orbán-kormány a közmédia megtörésével megkezdte a máig tartó offenzíváját a nyilvánosság ellen, nem először jönnek hozzánk. Némelyik állandó képviseletet tart fenn nálunk, okkal: Európában sehol nem találkozni a cenzúra, a közpénzből működő kormánypropaganda, a nagyüzemi hírhamisítás olyan sokszínű kombinációjával, mint idehaza. Kísérleti terep vagyunk, negatív példa, állatorvosi ló – immár közel tíz esztendeje. Hat választás ment le eddig úgy, hogy közben a közmédia fideszes megszállás alatt állt. A Népszabadságot bezárták, a megyei lapokat felvásárolta Orbán Viktor szomszédja, a kormánypárt megszerezte a második legnagyobb kereskedelmi tévét és a második legnézettebb hírportált, a magyar médiaszektorban forgó magán- és állami tőke 80 százaléka olyan orgánumokat éltet, amelyek a Fidesz és Orbán dicsőségét zengik. Mindezt tanulmányok sora és két, egyenként több mint százoldalas európai bizottsági panaszbeadvány bizonyítja be részletesen – számokkal, nevekkel, dátumokkal. Azon túl, hogy messziről is látszik, hiszen az összes hivatalos sajtószabadság-listán zuhanórepülésben vagyunk.

Újságíróként és a megbeszélések egyik résztvevőjeként is kérdezem: van itt még mit tényfeltárni? Akad olyan eleme az információs alapjogot, a pártatlan és sokszínű tájékoztatást előíró alkotmányos szabályt, a szólás- és véleményszabadságot, a piaci verseny tisztaságát súlyosan sértő kormányzati lépéseknek, amelyikről nem tudunk eleget? És segítenek-e abban a hasonló vizitek, hogy az az egyetlen szereplő, amelyiknek oka és joga is lenne érdemben beavatkozni (az Európai Bizottságról van szó), végre mutasson legalább minimális érdeklődést a magyar sajtóviszonyok iránt?