A mi klímánk

Magányos lovas robog a narancsvörös tájban, körülötte városok romjai és elszenesedett csontvázak. Tűz a nap, legalább 60 fok lehet árnyékban, de nincs árnyék, és az élet jelei sem látszanak sehol. A hírnök kiáltványt lobogtat, miközben azt kiabálja: „Nemzeti konzultáció a klímaváltozásról! Ön is töltse ki a kérdőívet, mielőtt túl késő lesz!”

Ha az Orbán-kabineten múlik, legfeljebb a fenti formában kérik majd ki az emberek véleményét a globális felmelegedés elleni küzdelemről. Abban az országban, ahol a hatalom már eszmét cserélt a lakossággal (darabonként tízmilliárdokért) a nyugdíjakról – közvetlenül a magánnyugdíj-kasszák bezárása előtt, amire természetesen nem kérdeztek rá –, a Soros-tervről, sőt Brüsszel (?) megállításáról is, a klímaválság valamiért nem került a témák közé.

Tulajdonképpen érthető: ha nem fékezzük meg a belga fővárost, az nyilván más mederbe tereli a tízmillió magyar állampolgár életét – na de az éghajlat? Végül is mi történhet? Mit befolyásol a kiszáradás/elsivatagosodás/erdőpusztulás, a méhek és az énekesmadarak eltűnése, néhány tucat új kártevő és járványos betegség megjelenése, az aszályok és a pusztító áradások gyakoribbá válása (akár ugyanabban az évben többször is), egy kicsivel több földrengés, tornádó, jégeső, hóvihar, néhány millió klímamenekült, meg a többi előrejelzett következmény? Ér ez az egész annyit, hogy kérdésekkel zaklassuk az embereket, aztán esetleg a válaszok miatt be kelljen zárni az ország legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóját (történetesen egy Mészáros Lőrinc nevű sikervállalkozó erőművét)?

Brüsszel persze nem nyugszik: utolsó leheletével a minap ránk kényszerített egy amolyan nem hivatalos éghajlat-totót. Szerencsére a magyar emberek kormánya eldugta, ám így is kitöltötte vagy kétszázezer hazaáruló. Amennyiben lehet tippelni, a többség valószínűleg arra ikszelt, hogy még élne egy kicsit, de az ő véleményük nem számít. Mi másképp szeretjük a demokráciát: majd valaki a Karmelita kolostor hűvös falai között eldönti, hogy mi legyen a klímánkkal.