Űrutazás, mi?

Szijjártó Péter külügyminiszter büszkén jelentette be, hogy újra magyar űrhajóst küldünk a csillagok közé. Szép vállalás ez, de a magyarok többsége alighanem kevesebbel is beérné: azzal például, hogy a vonata időben elinduljon, mondjuk Esztergomból, és érjen is oda a távoli Budapestre, még akkor is, ha esik a hó. 
Ehhez képest tegnap kiderült: a havas Magyarországon reálisabb vállalásnak tetszik embert küldeni az űrbe, mint abszolválni ötven-hatvan kilométernyi vonatutat. Erre utaltak a pályaudvarról ki sem futó szerelvényekről, a kijelzőkön sorjázó késik-feliratokról készült fotók, meg azok az apokaliptikus hangulatú képek, amelyeken a fagyott váltók, sínek mellett baktató utasokat látni.
A havazás persze másutt is megnehezíti a közlekedést, de ezúttal kiderült az, amit máskor csak sejtünk: a MÁV is felelős azért, hogy öt-tíz centi hó miatt menetrendszerűen összeomlik a vasúti közlekedés. „A Nyugati pályaudvaron egy váltó és kitérő vágány tervezett éjszakai karbantartását nem fejezték be időben. Emiatt három vágányról nem tudnak indulni és érkezni a vonatok” – írta hétfő reggel a Mávinform. Arról már nem eset szó, hogy miért nem sikerült időben befejezni a munkát. Ember nem volt elég? Pénzhiány lépett fel? A kalapács romlott el? Mindezek után ráadásul kétségeink támadhatnak, hogy ha az ország egyik legnagyobb pályaudvarán nem tudnak időben végezni a váltók, vágányok karbantartásával, akkor mi lehet a többi állomáson. Mindeközben hallgatásba burkolózik a MÁV-vezérigazgató, aki szívesen tölti szabadságát adriai luxusjachtok fedélzetén, kormányközeli vállalkozók társaságában: nem rendel el vizsgálatot, nem kér bocsánatot, és nem követel több pénzt cégének a kétkezi munkások tisztességes fizetésére, új emberek felvételére. 
Ami pedig az űrutazást illeti: javasolnánk, hogy véletlenül se vonaton küldjék a magyar űrhajós-tanoncokat az orosz csillagvárosba, mert esetleg még Rákoskeresztúrnál el talál bukni a misszió.
Szerző
Boda András

Gondolatmenet

Rokoni szálak révén járatos vagyok egy településen, amely többek között arról híres, hogy ott élt 1944 előtt (lakosságarányosan) az egyik legnagyobb hazai zsidó közösség. Más miatt is speciális hely amúgy: annyira keresztény, hogy az átkos vallásüldöző kommunista időkben is leállt az élet a feltámadási körmenet idején, amelyet magától értetődő módon a dolgozó népet szolgáló rendőrök biztosítottak, kóláskupaknyi vörös csillaggal a tányérsapkájukon. Az elvtársak türelmesen álldogáltak, amíg a tömeg a templom sarkánál elvonult, és jaj volt annak az autósnak, amelyik türelmetlen dudálással meg merészelte zavarni az áhítatot. A helyi lakosság a rendszerváltás óta többnyire jobbra szavaz, és ha valaki a lokális elitből hiányzik a vasárnapi miséről/istentiszteletről, akkor legalábbis magyarázkodni kényszerül. Zsidóság a sajnálatos 44-es események óta nincs – elhajtották őket a többi városlakó szeme láttára, mint az állatokat. Az is olyan volt, mint a körmenet, rájuk is egyenruhások vigyáztak, csak ők nem jöttek vissza a végén. Alighanem egyirányú volt az utca – ugyanezért nincsenek zsidók Hajdú-Bihar megyében sem. A különbség annyi, és ezt én az elmúlt napok fejleményeinek tükrében jelentős differenciának gondolom, hogy az említett városban nincs nyilvános zsidózás: amennyire a gyerek-, ifjú- és felnőttkori emlékeimet vissza tudom pörgetni, nem találkoztam ilyesmivel. És nem azért, mert szentek élnek ott (én is láttam azt a kiadványt, amelyben összegyűjtötték a korabeli keresztények zsidó javakat – széket, szekrényt, zongorát, lakást, földet, miegyebet – igénylő, személyes érdemekre hivatkozó leveleit), hanem valószínűleg a miatt a morális vagy spirituális felelősség miatt, amelyet minden hasonló esetben, a vétkességre vagy vétlenségre való tekintet nélkül a túlélők viselnek. Az életben maradottak és utódaik, ha másnak nem is, a halottak emlékének mindenképpen tartoznak annyival, hogy nem rángatják bele őket a mindennapi konfliktusaik mocsarába. Ez a tartozás az, amelyről a legkereszténydemokratább európai kormány mögött álló kormánypárt egyik alapembere, Kósa Lajos elfeledkezett, holott (amint azt a fenti példa talán meggyőzően igazolja) nem a keresztény világnézet vette el a tisztánlátását. Látszólag nem tartozik szorosan ide, de egy ismerősöm a minap a saját szórakozására összegyűjtötte, hogy hányszor és milyen módon foglalkozott az elmúlt hetekben a közvetlen (fideszes) pártirányítás alatt álló úgynevezett közmédia úgynevezett híradója a vállaltan széljobb Mi Hazánkkal, illetve a liberális, de minden demokratikus normát betartani igyekvő (és a Jobbikból kiszakadt formációnál legalább háromszor nagyobb) Momentummal. Aki követte az elmúlt kilenc évben a Fidesz hatalmi játszmáit, azt nem fogja meglepni az eredmény: a Mi Hazánk nyert utcahosszal. Azért ajánlanám ezt mégis Kósa úr figyelmébe, mert ha jól értettem a prosztó rasszizmusba csomagolt gondolatmenetét, szerinte kiiratkozik az emberiségből, aki a politikai céljai érdekében a jobboldali szélsőséggel kokettál.
Szerző
Hargitai Miklós

Magas labdák

Érezhette minden közvélemény-formáló már kilenc esztendeje, hogy a lehetetlenre vállalkozik, amikor a választópolgárokra való ráhatás révén próbálja megakadályozni a küszöbön álló alkotmányos puccsot. „Nem szentektől veszi át a hatalmat a Fidesz”, vágta arcomba egy ismerősöm 2010 áprilisában, miután azt ecseteltem neki, milyen katasztrofális következményekkel kell majd szembenéznünk, ha Orbán Viktor pártja teljhatalmat kap. 
Vitatkozni nemigen tudtam vele. A sokszor emlegetett „elmúlt nyolc év”, a baloldali kormányok praxisa addigra kilúgozta a magyar emberek tudatából a „nemzet miniszterelnökével” kapcsolatos fenntartásokat. Az európai szocialisták nyíltan felvállalt neoliberális fordulatát követően a bérből és fizetésből élők tömegei idehaza is joggal érezhették úgy, hogy Medgyessy, Gyurcsány, illetve Bajnai kabinetje magukra hagyta őket. A társadalmi ellátórendszerek megváltoztatásának elvetélt kísérlete, a megszorító intézkedések pedig nem jártak együtt az urambátyám világ, a nepotizmus és a korrupció visszaszorításával. Csöppet sem meglepő, hogy Pokorni Zoltán hatalmas tetszést aratott, amikor a választási kampány közepén, egy lakossági fórumon kijelentette: kormányra kerülve „le fogják vágni a kezét” annak, aki belenyúl a közösbe.
Németh Angéla, a XV. kerületnek a Demokratikus Koalíció által delegált polgármestere nemrég óriási hibát követett el. A képviselőtestületi ülésen tudniillik kiharcolta, hogy fiát a népjóléti bizottság külsős tagjává válasszák, nem kis felzúdulást keltve a szóban forgó határozattal. Azután persze történtek heroikus kísérletek a kármentésre. A szóban forgó fiatalember bejelentette, hogy fizetését minden hónapban karitatív célokra fogja felajánlani. Megszólalt az ügyben Gyurcsány Ferenc is, aki az összeférhetetlenség vádjára reagálva óvott „a hamis látszatoktól”. A DK elnökének Kósáné Kovács Magda legtöbbet idézett mondatával válaszolhatunk: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani!”
A fentebb ismertetett afféron túl más jelek is utalnak arra, hogy az Orbán-kormány opponense mindmáig nem vonta le annak a bizonyos nyolc évnek a tanulságait. Számomra nem világos például, mi indokolta az október 13. óta ellenzéki vezetésű XVIII. kerületben a képviselői tiszteletdíjak megduplázását, illetve a tiszteletdíj plafonjának eltörlését. Magas labdák ezek, melyeket a kormánypárti média joggal csapott le időközben. S mintha a Fideszben felbátorodtak volna a demokratikus oldal reprezentánsainak szemérmetlenségén, hiszen a törvényhozásban képviselőik sebtében indítványozták a köztársasági elnök, valamint más köztisztviselők illetményének radikális emelését.
Karácsony Gergely idézhetné a klasszikust: „Ments meg, Uram, a barátaimtól, ellenségeimmel majd elbánok magam is.” Orbán Viktor lengyel mintára hamarosan megpróbálja kivéreztetni az ellenzéki vezetésű Budapestet. S a lakosság közönye fogja a kormányfő akcióját kísérni, ha a főpolgármester egyes elvbarátai önnön kapzsiságuktól vezérelve eltékozolják a demokratikus oldal erkölcsi tőkéjét. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás