Ördögidézés - Az év egyik legjobb koncertjét adta a Ghost Budapesten

Közelről nézve nincs benne semmi ördögi – bár jógafixációval küzdő lelkészeknek azért nem ajánlanám.

Kedvenc soraim a kortárs könnyűzenei szakirodalomból (tagcsere jeligére): „2012-ben volt egy énekescseréjük, így az énekes neve Papa Emeritus-ról Papa Emeritus II-re változott, de a jelmez és a maszk mögött lévő személy ugyanaz maradt”. Ami biztos: a svéd Ghostban 2008-tól Papa Emeritus, 2012-től Papa Emeritus II, 2015-től Papa Emeritus III, 2018-tól pedig Cardinal Copia énekel. Ami valószínű: mind a négy név Thobias Forge-t jelöli. És akkor még csak a frontemberről beszéltünk, aki a legkonkrétabb tagja a zenekarnak. A hangszereket kezelő Nameless Ghoul-ok (névtelen vámpírok) kilétéről sokkal kevesebbet lehet tudni – pontosabban azokat ismerjük (?) közülük név szerint, akik - általában valami jogvita keretében - már kiléptek az együttesből.

A rejtélyesség, illetve a Ghost vizualitására és szövegvilágára jellemző, a blaszfémiával szorosan határos szimbólumrendszer valószínűleg önmagában is eladná a sztorit, ám a Grammy- és egyéb díjakban, üzleti sikerekben gazdag pályafutást nehéz lenne annyival elintézni, hogy van egy jó történetük, meg egy (kettő, három, négy) különleges hangú énekesük, akik(k)nek az ábrázatát és a valós személyiségét ún. protézismaszk rejti el – immár több mint egy évtizede – a közönség elől (a zenészek szintén az egész fejüket eltakaró merev, ezüst színű maszkban játszanak). A zene ugyanis jó - alapvetően hard rock (gitárok, basszus, dob, orgonák), mindenféle korszerű stílusirányzattal modulálva –, és van az egészben egy hatalmas adag kognitív disszonancia, ami egyedivé és emlékezetessé teszi. Még felvételről is, élőben meg sokszorosan: a keddi koncert részemről egyfajta emberkísérlet volt arról, hogy egyrészt átjön-e a feeling élőben (átjött), illetve, hogy nem nyomja-e el a zenei élményt a feketemiséket idéző körítés (nem nyomta el).

Praktizáló katolikusként relatíve kevéssé vagyok nyitott a kifordított vallási jelképekkel történő ördögidézésre. Nem arra a nevetséges igyekezetre gondolok, amikor a Beatles, a Rolling Stones, a Judas Priest stb. szövegeiben kerestek sátánista utalásokat, hanem arra, hogy a Ghost direktebb üzenetekkel dolgozik: ahol az énekes pápának öltözve becsomagolt óvszerrel „áldoztatja” a közönséget, vagy azt énekli: „Belial, Behemoth, Beelzebub, Asmodeus, Satanas, Lucifer” (az említettek viszonylag magas posztokat töltenek be a pokol hierarchiájában), ott nem sok tere marad a morfondírozásnak. Ám az egész annyira abszurd, hogy a befogadóban semmilyen világnézeti kérdés nem merül fel komolyan. Meg egyébként is: az Iron Maident Eddie mindenütt jelenlévő figurája ellenére sem tartja senki a „zombivallás” követőjének - ugyanolyan történetmesélési kellék a Ghostnál az inverz egyházi miliő, és ugyanolyan könnyű elvonatkoztatni tőle, amikor az ember belefeledkezik a zenébe.

Bő két óra alatt húsz nótát prezentáltak, közel teljes keresztmetszetet adva az eddigi életműből. A nézőtér foghíjasabb volt a vártnál, de erre durcizás helyett úgy reagált a zenekar, hogy toltak egy minden ízében profi műsort, kristálytiszta hangzással, mértéktartó pirotechnikával és okosan válogatott dalokkal. Miután nem tudjuk, hogy ki zenél, fölösleges egyenként méltatni a hangszereseket, bár az például feltűnt, hogy a dobos sokkal izgalmasabb témákat játszik élőben, mint az albumokon, meg az is, hogy a két orgonista közül az egyik (egy hölgy) mennyire lelkesen, már-már performance-szerűen muzsikál.

A show-t ugyanakkor Cardinal Copia vitte a hátán: maszkban, arcmimika nélkül is remekül kommunikált a közönséggel, meggyőzően hozta az antipápa-figurát, de nem erőltette a vallási érzékenység sértegetését (az enyémet például nem sértette, amit csinált; őszintén szólva az egész hit-dilemma már csak hazafelé a metrón jutott eszembe). Rendszeresen eltűnt a templomi díszlet mögött, néha egy számon belül többször is, nyilván hogy valamivel frissítse magát abban a borzalmas maskarában, de amikor jelen volt, mindig vékony testű, nagy fejű, frakkos karaktere uralta a színpadot. A szövegei ugyanolyan talányosak voltak, mint maga az egész projekt – ezúttal sem lett világosabb, hogy a Mary On A Cross a marihuánáról, vagy az orális szexről szól (a Kiss The Goat-nál valamivel egyértelműbb a megfejtés, ott viszont kevesebb a spirituális áthallás). Voltak csúcspontok – a Ritual, a Year Zero, meg voltaképpen a teljes ráadás, a végén a Square Hammerrel –, viszont nem voltak mélypontok, a Rats-nál felpörgött fordulatszám kitartott egészen az utolsó hangokig.

A végére három tanulság maradt. Az egyik, hogy aki csak fontolgatta, hogy eljön, de végül kihagyta, az bánhatja, mert az év egyik legjobb koncertje volt. A másik: a Ghost zenéje megélne a köré fújt füst nélkül is, sőt, talán még használna is neki, ha megismernénk valamit az előadók személyiségéből. A legfontosabb, hogy közelről nézve nincs benne semmi ördögi – bár jógafixációval küzdő lelkészeknek azért nem ajánlanám.