Bosszúvágy

Novemberben azok a múzeumok, amelyeknek a fenntartó önkormányzata ellenzéki vezetés alá került, már megtapasztalhatták, miként törekszik az Orbán-kormány az együttműködésre. A rosszul szavazó települések közgyűjteményei az igényelt támogatásoknak csak a töredékét, vagy azt sem kapták meg a Kubinyi-programban, míg a fideszes városok múzeumait nem érte kellemetlen meglepetés. 
Bár a múlt heti változatához képest finomított kulturális törvényjavaslatot nyújtott be tegnap a parlament elé Semjén Zsolt – ami a Nemzeti Kulturális Alap rendszerét egyelőre nem számolja fel, a független társulatok működési támogatását sem vonja el, sőt a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának, Demeter Szilárdnak is várnia kell még hatalma kiterjesztésére –, a bosszú logikája így is kiolvasható a szövegéből. Harminc napon belül olyan rendelet születhet, amely választás elé fogja állítani az önkormányzati fenntartású színházakat: eldönthetik majd, hogy államosítsák-e őket, vagy kérik a taopótló támogatást a mindenkori Emmi-miniszternek azzal a jogával, hogy az igazgatói kinevezésekben és menesztésekben érvényesítheti a kormány „közpolitikai elvárásait”. A harmadik út: maradnak tisztán önkormányzati fenntartásban, lemondva a taopótló támogatásról.
A kulturális taót úgymond a visszaélések miatt törölte el a kormány – a sportszervezetek 3,8 milliárdos szabálytalankodása (élükön a futballklubokkal) a tao felhasználása terén láthatólag nem zavarta ennyire. Bár a nézőszámot honoráló kulturális taorendszer nem volt tökéletes, azt biztosította, hogy az előadóművészek a közönség tetszését keressék, ne pedig a politika kegyét. Idén taopótló támogatásként mintegy 37 milliárd forintot osztott szét Kásler Miklós tárcája: a Nemzeti Színház hozzávetőleg az ötszörösét kapta annak az összegnek, ami a taotámogatás alapján járt volna, az Átrium Színház – ahol Alföldi Róbert fellép és rendez – a 23 százalékát. 
A mostani törvénytervezet is erről szól: a pénzről. Minden egyéb indoklás csak halandzsa.
Szerző
Tölgyesi Gábor

Totális háború

Akartok-e totális háborút? – üvöltötte Joseph Goebbels náci propagandaminiszter a berlini Sortcsarnokban 1943. február 18-án. (Emlékszünk: akartak). Nem szeretnénk semmilyen párhuzamot vonni a mai Magyarország és a náci Németország között, csak a technikára hívnánk fel a figyelmet, és arra: az autoriter rendszerek erejüket abból merítik, hogy agresszíven növekednek, terjeszkednek, s a maguk meggyőződése vagy politikai megszállottságuk nyomán mindent elfoglalnak, és kisajátítva a saját képükre formálnak. Hogy totális háborút indítsanak minden és mindenki ellen, akinek a véleménye eltér az övékétől.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezen az autokrata úton robog. Ám október 13-án, az önkormányzati választáson a megosztott, de a jobboldali falanx – egy a tábor, egy a zászló – által együttműködésre kényszerített ellenzék alaposan ágyékba rúgta: megszerzett több nagyvárost, és megszerezte Budapestet. Egy pillanatra úgy tűnt, megroggyant a hatalom, ám gyorsan magához tért, csalódására mindazoknak, akik úgy gondolták-remélték, most valami konszolidáltabb párbeszéd kényszeríthető ki.
A választások utáni eufória következménye is volt Éger István ovációval kísért leváltása a Magyar Orvosi Kamara éléről, vagy Farkas Flórián távozása az Országos Cigány Önkormányzattól, bár ez utóbbi esetben kétséges, a Fidesz nem saját emberével cserélte-e le vállalhatatlan saját emberét a szervezet élén. Mindkettő érzékeny vesztesége a kormánypártnak. Kósa Lajos „elszólása” (a „zsidók kénytelenek voltak, vagy lehet, hogy jól is esett nekik a nyilas vitézt megszavazni a Hajdú-Bihar megyei közgyűlésbe”) pedig rést ütött a kormány zsidósággal kapcsolatos politikáján, mert még Köves Slomót is arra kényszerítette, hogy kimondja: „visszautasítom, hogy a magyar politikai közélet erkölcstelenségének terhét bárki is a zsidóságra terhelje át”. Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét ugyanakkor annak a kérdésnek a feltételére indította: nem a meghirdetett „zéró tolerancia” került itt felmondásra, elég látványosan?  
Mindez azonban csak annak jele, hogyan vesztett kis társadalmi tereket a kormányzat, amiből a miniszterelnök nem arra jutott, hogy alapjaiban elhibázottan kormányoz, mert lassan nem akad békés zóna az országban, hanem arra, amire a 2000-es években elveszített két parlamenti választás után: meg kell semmisítenie politikai és – újabban – kulturális ellenfeleit. Ami a politikai ellenfeleket illeti, a Ház elé kerülő új törvényekkel végképp satuba akarja szorítani az ellenzéket, olyannyira kiüresítve a parlamenti munkát, hogy az ellenzék előtt ismét reális, sőt erkölcsi kötelezettségként merüljön fel a Ház elhagyása és egy ellenzéki parlament megalakítása. Ezzel párhuzamosan folyik a kulturális élet megszállásának nagy sikerrel kecsegtető kísérlete. Az csak hab a tortán, hogy  ehhez egy amorális hatalom Gothár Péter zaklatási ügyét használja fel.
Most aztán lessük, amint a 2022-es választásokig minden szennyével kiteljesedik a totális háború, hogy eltakarja azt a szomorú és keserű valóságot, amiben élünk.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.12.10. 10:19

A baloldal is lehet nemzeti

Az egész világ döbbenten és fölháborodottan követte a török hadsereg intervencióját a szíriai kurdok lakta területen. Ami azonban egy kicsit elsikkadt a híradásokban: a kurd ellenállás rendelkezik egy erős baloldali tartalommal. A kurd Rozsava autonóm terület baloldali elemekkel (gazdasági kommunák) és a közvetlen demokráciával kísérletezik, ami elég ritkaság a Közel-Keleten. 
Ez pedig felhívja a figyelmet egy érdekes, Magyarországon sokszor félresöpört problémára: a nemzeti autonómia követelése, igénylése és a baloldaliság elvei nemhogy nem állnak ellentétben egymással, hanem sokszor logikusan fakadnak egymásból. Európában ez ma azért nem téma, mert a nemzetállam léte, a nemzeti függetlenség manapság olyan természetes a kontinens népei számára, mint a levegő. A szocialista, szociáldemokrata pártok (mert e cikkben leszűkítően ezt hívom baloldalnak) „belenőttek” a parlamentarizmusba, egy olyan időszakban, amikor a polgári társadalom már kialakult. 
A baloldallal kapcsolatban van egy félreértés. Sokan a mai napig az internacionalizmust kérik számon minden szocialista, szociáldemokrata párton. Szerintem ez tévedés, illetve egy félreértésen alapul. Amikor Marx azt írta, hogy a „munkásnak nincs hazája”, az nem valami dicsérő kijelentés volt tőle. Ellenkezőleg, Marx ezzel a proletariátusnak azt a végtelen nyomorúságát érzékelteti, hogy a kapitalista viszonyok általi elidegenítéssel még a hazát is elvették tőle, illetve meg se kapta a haza-élményt a polgárságtól. Ha valaki olvasta a Kommunista Kiáltvány elé írott lengyel előszót, az láthatja, hogy Engels milyen szép szavakkal magasztalja a  nemzet függetlenségi és egyesítési törekvéseit. És semmi bizonyítéka nincs annak, hogy ez csak taktika lenne a részéről! Tényleg a hazafiatlanságot propagálja például az a mondat, amelyet Engels a lengyelekhez intéz? „Lengyelország 1792 óta többet tett a forradalomért, mint ez a három [ti. Olaszország, Németország, Magyarország – P. Á.] együttvéve (…) Márpedig Lengyelország függetlensége szükségszerűség az európai nemzetek harmonikus együttműködése számára.” 
Természetesen hozzáteszi, hogy ezt a függetlenséget a lengyel polgárság nem vívhatja ki, csak a lengyel proletariátus (bár azt nem vitatja, hogy a polgárság egyes elemei szövetségesek lehetnek e harcban). Ez a gondolat nem éppen arra utal, hogy Engels elutasította a lengyel függetlenséget és politikai egységet, egyszóval a lengyel nemzeti célokat. És hogy miért nem hasonlóan magasztos a saját nemzete, a német nemzet proletariátusának megszólítására törekvő előszó? Nyilvánvalóan azért, mert a német egység megvalósult, és a lengyelhez képest a német munkásság jobb pozíciókból harcolhat. De ez éppen nem a nemzeti egység és önállóság lebecsülése, hanem nélkülözhetetlenségének elismerése.
Minden szocialista, szociáldemokrata forradalmár tisztában volt azzal, hogy az általuk elképzelt igazságos társadalomhoz a saját nemzeti célok megvalósításán keresztül vezet az út. Előfordult, hogy különböző nemzetekből származó forradalmárok egy oldalon harcoltak: az 1830-as évek párizsi zendüléseiben például lengyel és olasz emigránsok is részt vettek, egy olyan ügyért áldozva életüket, amelyhez – látszólag – nem volt közük. De ez csak az emigránsok egymás és a befogadó ország iránti szolidaritás-érzéséből fakadt, nem valami hazafiatlanságból. (Összehasonlítva: Józef Bem, azaz Bem József sem lett hűtlen a lengyel nemzeti célokhoz azért, mert Bem apóként a magyar hadseregben szolgált!)
A nem marxista, hanem Marx által megvetően és pontatlanul „kispolgárinak” nevezett szocialista irányzatokra pedig még kevésbé igaz, hogy alábecsülték volna a saját nemzet létéhez, függetlenségének elismeréséhez való jogot. Különösen így volt ez olyan népek esetében, amelyek maguk politikai értelemben is elnyomottak voltak, és aránytalanul nagy számban kerültek a proletariátusba, vagyis a politikai elnyomásból, a függetlenség hiányából fakadt a gazdasági önállóság hiánya. Mindeközben az uralkodó nemzet tagjai nagy arányban képviseltették magukat a földeket, bányákat, gyárakat és bankokat birtokló tulajdonos polgárság között. A XIX. század eleji skót, walesi és ír paraszt-, kézműves és munkásmozgalmak egész szimbolikája és retorikája reflektált egyfajta népi angolellenességre. „Le Hengist fiaival”, kiáltották a vörös zászló alatt a walesi felkelők, „Rebecca leányai”, akik egy népi igazságtevőről kapták nevüket. Míg a walesiek „Rebecca” idejét, a skótok William Wallace és Robert Bruce korát sírták vissza „aranykorként”. Az angol föld- és kézművesek az 1810-30-as években még inkább a múlt felé, Robin Hood korába kívánkoztak, mintsem a szobatudósok által papírra vetett jövő után vágytak volna.
Nem egy skót és angol gyáros és földesúr fölismerte, hogy a hagyományos közösségi keretek szétverésével társadalmi szempontból veszélyes helyzet alakult ki. Nem akartak forradalmat, inkább utópisztikus közösségek kialakításával próbálkoztak, mint Robert Owen New Lanarkban vagy a konzervatív Sir Walter Scott Abbotstown-ban. Az angol kapitalizmus előretörésével ezek mind elnéptelenedtek. 
Maguk a szocialisták is megosztottak voltak abban, helyes-e elfogadni a segítséget a „régi szép időket” visszasíró lokális hatóságoktól, a földesuraktól. Ha egy skót vagy breton földesúr birtoka egy mohó angol vagy francia gyáros kezébe került, az kétféle reakcióval járhatott a szocialista körökben. Amennyiben a földesúr filantróp, emberbarát volt, aki szívén viselte bérlői sorsát, és jó úrként velük élt, vidéki kastélyában, megosztozott velük örömükben-bánatukban, és szívesebben beszélt velük anyanyelvükön, mint az uralkodó nemzet nyelvén, akkor várható volt a falusi lakosság ellenállása, passzív vagy aktív formában. 
Ám voltak szocialisták, akik nem láttak katasztrófát abban, ha a régi közösségi kereteket szétverik, és ha a termelőeszközök tulajdonosainak köre egyre szűkül: minél jobban megmutatja a kapitalizmus a valódi énjét, és minél kevesebb kézben összpontosulnak a termelőeszközök, annál jobb, az „angol burzsoák” vagy a „francia burzsoák” ostoba módon ezzel is a forradalom kezére játszanak. Hiszen Marx is megmondta, hogy a kapitalizmus mint romboló erő hasznos, mert „széttépi a tarkabarka hűbéri kötelékeket”, de meg is teremti saját hóhérait, a proletárokat. Itt vált el egymástól a baloldal két ága. Az egyik, amelyet a magyar közbeszédben gyakran – tévesen bár, de – „nemzeti” baloldalnak neveznek, holott valójában nevezzük egyszerűen csak lokálisnak, hiszen kialakulásakor még a nemzetté válás előtt vagyunk: a nemzeti identitás föltámadása a gazdasági önállóság elvesztésének következménye, nem előzménye. A másik pedig az, amely csak a jövendő forradalom és a közgazdasági hasznosság felől szemléli az emberi történelmet és a gazdaságot, és minden igazságtalanságot elvisel, ha az közelebb visz a célhoz.
Közhelyszerű, hogy a cionizmus, az önálló zsidó haza megteremtésére irányuló nemzeti eszme születésénél baloldali gondolkodók bábáskodtak. Mindegyik korai cionista – Moses Hess, Leon Pinsker, még az abszolút polgári értelmiségi Herzl is – valamiféle szocialisztikus modellben, a termelőeszközök közös tulajdonában gondolkodott, és szinte meglepő, milyen magától értetődően kiálltak a demokrácia és a teljes nemi egyenlőség mellett, amelyet a korban a liberálisok és konzervatívok többsége elvetett. Az egyik első politikai cionista, Moses Hess - sokáig Marx munkatársa - az olasz egységen fellelkesülve írta, hogy „a Tevere melletti Örök Város” felszabadítása után elérkezett a „Moria melletti Örök Város” felszabadítása. Ez egy a nemzeti romantika szimbolikájában gyökerező gondolat volt.
Mint látható, a baloldal és a nemzet sokszor, sok helyen szorosan egybefonódott, egymást feltételezték. Most a XIX. századból vettük példáinkat, de akár az 1956-os forradalomra, az akkori munkástanácsokra is hivatkozhattunk volna. A baloldal számára is fontos lenne, hogy önmagában vitát folytasson a magyar történelemhez és nemzethez való kapcsolatáról. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám