Vörösmarty acél pavilonban

Évtizedeken át „eltették télire” a Vörösmarty téren álló Vörösmarty szobrot – novembertől áprilisig tetőtől talpig fóliába bugyolálva állt ellen szélnek, fagynak, esőnek, hónak és olvadásnak. Most azonban véget értek téli megpróbáltatásai: a Hello Wood csapatának köszönhetően plexivel „beüvegezett” acél pavilont kapott.

Fázik – mondta mindig anyám ellentmondást és további kérdéseket nem tűrő hangon, amikor hidegre fordulván az idő, a szokásos, ovi majd suli utáni kirakatozós körünkön évről évre feltettem neki a kérdést: miért van becsomagolva a szobor? Afféle szertartásos játék volt ez köztünk, én az egykori Luxus áruház és az IBUSZ iroda kirakata között valahol félúton, vagy 20 télen át, már-már kötelező jelleggel kérdeztem, ő pedig a várt kontextusban kimondott ikes igével megnyitotta a családi téli időszámítást. Szerettem, ahogy megnyomja az f-et, kissé sziszegve, és hogy akármilyen hangulatban is volt, egy rejtett mosolyfoszlány jelent meg a szája bal szegletében. Évtizedekig milliószor mentünk el mellette, iskolai ünnepségeken álltuk körül, én mégis csak becsomagolva ismertem. Már 30 is elmúltam, amikor először néztem meg magamnak a szobrot csomagolóanyag nélkül, hogy mit rejtenek a fóliában kissé kubistának tűnő kidudorodások. Vagyis hogy például, ami a szobor bal oldalán letakarva úgy néz ki, mint egy csúcsos űrhajó a Pirx kapitányból, az valójában egy a kisfiát és a feleségét átölelő munkás kopasz feje.

Amúgy tudják, hogy ez a carrarai márványból készült szobor volt az első Vörösmartyról készült alkotás a fővárosban? Székesfehérváron, a szintén azonos nevű téren már 1866 óta állt egy, ami majd’ fél évszázados lelkiismeret-furdalást okozott Budapest városatyáiban. Amikor 1908 tavaszán végre felavatták a Kallós Ede, Telcs Ede és Márkus Géza közel 10 méteres műalkotását, már „eleddig kínos mulasztásként” hivatkozott rá a sajtó. Állítólag közel 10 évig tartott csak a tervezése, ami közben financiális zűrök is adódtak. Mivel akkoriban a szobrok jó része közadakozásból készült, így gyakran már az anyagi források előteremtése is éveket vett igénybe. Egy anekdota szerint olyannyira közös és halaszthatatlan nemzeti ügynek tekintette mindenki egy fővárosi Vörösmarty-szobor létrejöttét, hogy a társadalmi finanszírozás jegyében még egy az utókor által név szerint megőrzött koldus, bizonyos Liszkay János is beleadta, szó szerint, a szoboralapba édesanyjától örökölt húszkrajcárosát. A pénzérme egyébként a megtisztított szobor jobb alsó harmadában, látványra legalábbis, határozottan kivehető.

A nemzeti ünnepéllyé emelt avatáson a főméltóságok, képviselők, tudósok, művészek és iskolás diákok mellett József főherceg és a felesége is tiszteletüket tették. A Pesti Hírlap aznapi száma szerint „a teret határoló épületekről nemzeti színű zászlók lengtek, az ablakokat szebbnél szebb drapériák díszítették. A park közepén elhelyezett, még lepellel körülvett szobor előtt arannyal szegélyezett pompás bíborbársonyból készült sátor állott, tetején a magyar koronát ábrázoló díszjelvénnyel”, ebben foglalt helyet a főherceg és felesége, Auguszta.

Vörösmarty Mihály márvány alakját szokás egyfajta allegóriaként értelmezni: ahogyan a költő csendesen hallgatja, amint az őt körülvevő, a társadalom valamennyi rétegét megjelenítő alakok a Szózatot szavalják, az a védőpavilont felhúzó Hello Wood építészei szerint olyan burkolt üzenet, amit nem szabad fóliába csomagolni. Mindig látni kell, hogy „vannak olyan egyetemes értékek, melyek képesek az együtt élő embereket mindenféle hovatartozás nélkül közösséggé kovácsolni.” Hátha egyszer bemegy…