Papp Sándor Zsigmond: Kacskaringós útjaink

Eljött az a pillanat is, amikor három és fél hónap után szinte égető vágyat éreztem, hogy hazatérjek. Némiképp szokatlanul nem a honvágy, valamilyen lappangó hiány váltotta ki ezt a belső sürgetést, hanem egy tüntetés. Most, amikor a magyar tudományos és kulturális életet egyszerre irányítja Haynau empátiája és Szabolcska Mihály tehetsége, hirtelen ott akartam lenni a szolidaritást és tiltakozást kifejező tömegben. Megvédeni kedvenc színházaimat, társulataimat és színészeimet, mert az NKA-t, amely ma már csupán látszata régi önmagának, réges-rég elsirattam.

Szóval hétfő este nyugtalanul járkáltam a nappali-konyhában, kerülgettem a bútorokat, mintha azok is emberek lennének, és próbáltam úrrá lenni a haragomon, amit utoljára érettségi táján éreztem politikai rendszer iránt. Csakhogy abba belenőttem, készen kaptam a szabályait és megalkuvásait, az érvényesülés egérútjait, ez meg a szemem láttára állt fel és dagadt nagyra, furfangosabb és modernebb, de belül ugyanaz fűti. Úgy tűnik, hogy az eszmék nyelvét beszéli, miközben a harácsolásra gondol. (A legszomorúbb, hogy ugyanez a harácsolás már a visszatérő régi-új vezetők körében is felütötte a fejét, mintha ennyi nyomorúságos év után sem lettek volna képesek tanulni a saját vagy a részlegesen legyőzött ellenfél hibáiból.)

És mindennél jobban gyűlöltem, hogy lassan az én gyerekemnek is meg kell tanítanom ugyanezeket az egérutakat. Nem az számít, amit az iskolában tanítanak, hanem amit tőlünk hall és az egyetemes értékű könyvekben olvas. A kormányon lévő politikusokra és kiszolgálóikra nem figyelünk, nem keressük a kegyeiket, úgy teszünk, mintha nem is léteznének, mert fontosabb a belső integritásunk, mint a pillanatnyi érdek. Még véletlenül sem arra megyünk, amerre a nyáj terel (a tüntetéseket és szolidaritási akciókat leszámítva), megvannak a magunk szűkös és kacskaringós útjai. És így tovább. Kiskáté kezdő autokráciához.

Útra kelésünk egyik oka is épp ez volt. Orbánék hatalmát ugyanis csak tisztes távolságból vagyunk képesek elviselni. Mert így talán nem érint meg az általuk képviselt kicsinyesség, a levegőtlen akarnokság és az általuk gerjesztett (vagy aktivált) emberi butaság, amely elmar maga mellől minden szabadnak látszó gondolatot. Igazából minden diktatúra erre épít, az alattvalókban dúló bosszúvágyra és a mérhetetlen sötétségre. Ők majd befejezik lent azt, amit odafent elkezdtek. Aki ízelítőt szeretne ebből, olvasson csak bele egy-egy kommentfolyamba a megfelelő posztok alatt. Az olyan „érvekbe”, hogy ha a kormány pénzt ad (nyilván a sajátját), akkor joggal szólhat bele, hogy mire és hogyan költik (hogyan hálálkodnak). A nagy autokrácia mindig kineveli a maga önkéntes autokratáit. És akkor a gép már magától forog tovább.

Dél-Franciaországban könnyebb legyinteni erre. Könnyebb nem tudomásul venni. Otthon is azt vettem észre, hogy igyekszem minél vastagabb burkot növeszteni magam köré, hogy ne bosszankodjak percenként, ne uralkodjon el rajtam a tehetetlenség érzete. Csakhogy most már olyan mértékű a rombolás, hogy nincs olyan burok, amelyen át ne hatolna. Nem lehet félrehúzódni, mert ahhoz lassan le kellene vedleni az identitást, idegenné kellene válni, hogy ne érdekeljen. A kultúra ugyanis a magyarságom szerves része, ha az eltűnik vagy elsorvad, elpusztul az utóbbi is. Nem lehetek magyar az engem éltető kultúra szabadsága, a könyvek, színház, film, zene és minden más szabadsága nélkül. És azt is látni kell, hogy az a kultúra, amit a hatalom vár el és próbál irányítani, az már rég nem az, hanem puszta udvari látványosság. Hoci-nesze szolgáltatás. Házi ripacsok harsánysága.

Persze Franciaország is forrong, Párizs majdhogynem teljesen lebénult és Montpellier nyugodt életét is felkavarta egy délutánra a tiltakozáshullám. Épp azon gondolkodtam, amikor rohamrendőrökkel telt meg a nyugodt tér és bezárt a vásár, hogy a jó franciák vajon meddig engedtek volna elmenni egy Orbánhoz hasonló figurát? Hol húzódott volna a tűréshatáruk? Mit tettek volna, ha a Le Monde tűnik el egyik napról a másikra a standokról, mert valakinek nem tetszett, ami megjelent benne? Ha a Comédie-Française élére a hatalom kiszemeltje kerülne, és a nézőhiányt pénzzuhataggal próbálnák elfedni? Vajon bambán néznék a francia tudományos élet modernizálásnak kikiáltott szétverését? Nem folytatom, mindenki tudja a választ: azt a kormányt a világ végéig kergetnék. Sőt: igazából nem is értenék a kérdéseket. Eleve nem nyújtózhatna eddig egy hatalom Franciaországban. Ugyanis itt nem a portásszemlélet uralkodik, és nem csupán dísz a városház homlokzatát uraló felirat: Liberté, Égalité, Fraternité.

Hát ezért könnyebb az itteni utcákon sétálni, még ha nincs is sok közöm hozzá. Bár ez nem teljesen igaz: az itt megszülető forradalmi gondolatok és eszmék határozták meg az egész kontinens jövőjét, az egész modern Európát. Talán ez kellene a jövevényektől szolgai módon rettegő kommentelőknek: egy kis utazás az „idegenség”, valójában a régi otthonosság szívébe. Hogy kapjanak egy kis muníciót. Végre nem a félelemhez, hanem a civil kurázsihoz. Az önmagukért való kiálláshoz.