Goodbye, helló!

Vége a 2019-es évnek, goodbye! Számolhatnánk úgy is, hogy vége az évtizednek. Vagy: vége egy emberöltőnek, amely 1989-ben kezdődött. Az esendő hajlamos arra, hogy az ilyen időfordulóktól valamit várjon. De ha ezt tesszük, akkor sem jutunk sokra.

Visszatekintve úgy tűnik, valamivel talán tisztább világképet láttunk magunk előtt harminc éve, a rendszerváltozáskor, mint ma, de arra nem tudunk válaszolni, hogy azt a képet a csalóka optimizmusunk festette-e fel, miközben az ismeretlenbe ugrottunk. Vakok voltunk vagy bátrak? Mindenesetre kritikátlanul zuhantunk bele egy új világba, szinte mindegy volt, milyen is ez az új világ, csak legyen mind távolabb attól, amit elhagytunk. Ma pedig ha körülnézünk, újabb káoszban találjuk magunkat. Egy olyan világban, amelyben hiába akarunk, nem tudunk rendszert felfedezni: a világgazdaság felett az elmúlt évek konjunktúrája után ismét felhők gyülekeznek, e felhők sötétségével politikusok fenyegetnek, miközben közgazdászok vitatkoznak az árnyalatokon. Az egykor annyira áhított liberális demokrácia nem hogy győzött volna, de kapálózva hadakozik a nacionalista autoriter politikai hatalmakkal az Egyesült Államoktól Nagy-Britannián át a keleti végekig, amely végek – élen a magyar kormánnyal – azt az európai közösséget ássák alá, amely viszonylagos jobblétükhöz erőn felül járult hozzá.

Washington és Peking kereskedelmi háborúja már arról szól, ki legyen a világhangadó a következő évtizedekben, s Washington nem veszi észre: csak arra kényszeríti Pekinget, hogy gyorsuló ütemben dolgozza le technológiai hátrányát, ha erről lehet még egyáltalán beszélni. Európa – miközben a májusi EP-választáson a nacionalista szélsőjobboldali erők nem tudtak áttörni – saját peremvidékének nacionalistáival bíbelődik, pedig egy mélyülő integrációval azon kellene gőzerővel dolgoznia, hogy erőt mutathasson fel a világban. Oroszország visszatért a XX. századba, hipermodern rakétarendszert állít hadrendbe, de félszemmel az olaj- és gázpiacot nézi, hogy meddig tudja halasztani az elkerülhetetlen gazdasági modernizálást. Merkel német kancellár menteni akarja az EU-török menekültegyezséget, miközben Ankara újabb menekülthullámmal zsarolja Európát, és arra készül, hogy fél Észak-Afrikát megszállja. Most Szíria után Líbiába készül, hogy a hajdani Szovjetunió példáját követve "a helyi kormány kérésére békét teremtsen". És akkor még a klímahelyzetről szót sem szóltunk.

Ha valaki pontatlannak tartja a fenti "világvázlatot", igazat mond, de ebben a pontatlanságban osztozik a világ, amely emberöltőnyivel a tiszta kép után szinte kiismerhetetlenül zavaros lett.

Ami a magyar viszonyokat illeti, azok sem tisztultak igazán. A májusi EP-választáson még a Fidesz nyert, hogy aztán október 13-án, a helyhatósági választáson ágyékon rúgja az az egyesült ellenzék, amelynek önkormányzati munkáját – helyi kormányzóképességét - most árgus szemekkel szemléli a közönség. Egy éve van ennek az ellenzéknek arra, hogy megakadályozza a kormányfő korszaképítő terveinek megvalósulását, hogy kimondja és beteljesítse egyetlen valódi célját: a nem egyszerű kormány-, hanem totális rendszerváltást. Ami –ha sikerül - sokkalta nagyobb teher és felelősség lesz a vállán, mint amit magára vehetett októberben.

2020-ban meg kell ugyanis alapoznia a IV. Köztársaságot, és nem csak a demokrácia újjáépítése miatt. Hanem, mert mint Banai Péter Jenő államtitkár kifejtette, mintegy öt százalékkal bővült a magyar gazdaság 2019-ben, ugyanaznap az Országos Kereskedelmi Szövetség főtitkára pedig azt mondta: minden eddigi rekordot megdöntött a karácsonyi kiskereskedelmi forgalom, túllépheti az 1200 milliárd forintot, amiből több mint 500 milliárdot élelmiszerekre költöttek. Eközben még az Orbán-kormány hetedik évében az Élelmiszerbank azt közölte: a magyar lakosság 23,8 százaléka tartósan nélkülöz élelmiszert, egyharmad pedig nem jut hozzá rendszeresen minden szükséges ételhez. Ha ez mind igaz, a NER-t fel kell számolni, mert valami nagyon nincs rendben ebben az országban.

Csak fatalisták lennénk, ha azt mondjuk a goodbye után, hogy helló?