Előfizetés

Goodbye, helló!

Vége a 2019-es évnek, goodbye! Számolhatnánk úgy is, hogy vége az évtizednek. Vagy: vége egy emberöltőnek, amely 1989-ben kezdődött. Az esendő hajlamos arra, hogy az ilyen időfordulóktól valamit várjon. De ha ezt tesszük, akkor sem jutunk sokra. 
Visszatekintve úgy tűnik, valamivel talán tisztább világképet láttunk magunk előtt harminc éve, a rendszerváltozáskor, mint ma, de arra nem tudunk válaszolni, hogy azt a képet a csalóka optimizmusunk festette-e fel, miközben az ismeretlenbe ugrottunk. Vakok voltunk vagy bátrak? Mindenesetre kritikátlanul zuhantunk bele egy új világba, szinte mindegy volt, milyen is ez az új világ, csak legyen mind távolabb attól, amit elhagytunk. Ma pedig ha körülnézünk, újabb káoszban találjuk magunkat. Egy olyan világban, amelyben hiába akarunk, nem tudunk rendszert felfedezni: a világgazdaság felett az elmúlt évek konjunktúrája után ismét felhők gyülekeznek, e felhők sötétségével politikusok fenyegetnek, miközben közgazdászok vitatkoznak az árnyalatokon. Az egykor annyira áhított liberális demokrácia nem hogy győzött volna, de kapálózva hadakozik a nacionalista autoriter politikai hatalmakkal az Egyesült Államoktól Nagy-Britannián át a keleti végekig, amely végek – élen a magyar kormánnyal – azt az európai közösséget ássák alá, amely viszonylagos jobblétükhöz erőn felül járult hozzá. 
Washington és Peking kereskedelmi háborúja már arról szól, ki legyen a világhangadó a következő évtizedekben, s Washington nem veszi észre: csak arra kényszeríti Pekinget, hogy gyorsuló ütemben dolgozza le technológiai hátrányát, ha erről lehet még egyáltalán beszélni. Európa – miközben a májusi EP-választáson a nacionalista szélsőjobboldali erők nem tudtak áttörni – saját peremvidékének nacionalistáival bíbelődik, pedig egy mélyülő integrációval azon kellene gőzerővel dolgoznia, hogy erőt mutathasson fel a világban. Oroszország visszatért a XX. századba, hipermodern rakétarendszert állít hadrendbe, de félszemmel az olaj- és gázpiacot nézi, hogy meddig tudja halasztani az elkerülhetetlen gazdasági modernizálást. Merkel német kancellár menteni akarja az EU-török menekültegyezséget, miközben Ankara újabb menekülthullámmal zsarolja Európát, és arra készül, hogy fél Észak-Afrikát megszállja. Most Szíria után Líbiába készül, hogy a hajdani Szovjetunió példáját követve "a helyi kormány kérésére békét teremtsen". És akkor még a klímahelyzetről szót sem szóltunk. 
Ha valaki pontatlannak tartja a fenti "világvázlatot", igazat mond, de ebben a pontatlanságban osztozik a világ, amely emberöltőnyivel a tiszta kép után szinte kiismerhetetlenül zavaros lett.
Ami a magyar viszonyokat illeti, azok sem tisztultak igazán. A májusi EP-választáson még a Fidesz nyert, hogy aztán október 13-án, a helyhatósági választáson ágyékon rúgja az az egyesült ellenzék, amelynek önkormányzati munkáját – helyi kormányzóképességét - most árgus szemekkel szemléli a közönség. Egy éve van ennek az ellenzéknek arra, hogy megakadályozza a kormányfő korszaképítő terveinek megvalósulását, hogy kimondja és beteljesítse egyetlen valódi célját: a nem egyszerű kormány-, hanem totális rendszerváltást. Ami –ha sikerül - sokkalta nagyobb teher és felelősség lesz a vállán, mint amit magára vehetett októberben. 
2020-ban meg kell ugyanis alapoznia a IV. Köztársaságot, és nem csak a demokrácia újjáépítése miatt. Hanem, mert mint Banai Péter Jenő  államtitkár kifejtette, mintegy öt százalékkal bővült a magyar gazdaság 2019-ben, ugyanaznap az Országos Kereskedelmi Szövetség főtitkára pedig azt mondta: minden eddigi rekordot megdöntött a karácsonyi kiskereskedelmi forgalom, túllépheti az 1200 milliárd forintot, amiből több mint 500 milliárdot élelmiszerekre költöttek. Eközben még az Orbán-kormány hetedik évében az Élelmiszerbank azt közölte: a magyar lakosság 23,8 százaléka tartósan nélkülöz élelmiszert, egyharmad pedig nem jut hozzá rendszeresen minden szükséges ételhez. Ha ez mind igaz, a NER-t fel kell számolni, mert valami nagyon nincs rendben ebben az országban.
Csak fatalisták lennénk, ha azt mondjuk a goodbye után, hogy helló?

Azért fura angyalok vannak

Már vagy egy órája ült a Moszkva téren, a metrókijáratnál. Hideg volt – az a mínusz tíz talán az emberek szívét is megfagyasztotta, gondolta, mindenesetre nem erőltették meg magukat. Mindig az első óra a kritikus. Ha akkor összejön valami, akkor érdemes maradnia. A legtöbb, amit kapott, egy százas volt, az is apróban. Volt aztán két kamasz (mindig van két kamasz), akik néhány használt gombelemet dobtak a kalapba. Elrohantak, és a hatvanegyes megállójából figyelték, mit szól hozzá. Marhák – mormolta magában –, azt hiszik, hogy két gombelemmel ki tudnak baszni velem. Hol van ez a petárdától, amit tavaly szilveszterkor hajítottak oda? Szegény Oszi is akkor futott világgá. Hetekig kereste, egészen a Normafáig elgyalogolt, de sehol nem találta a halálra rémült kutyát. 
Ez az ötödik szilvesztere az utcán. Az első volt a legrosszabb. Egyrészt mert akkor volt az a nagy hó, másrészt meg fogalma sem volt semmiről: a szállókról, a vécékről, ahová őket is beengedik, az osztásokról, a segélyekről. Aztán persze belejött, ahogy mind, akik túlélték az első telet. 
Az angyal is akkor jött először. Szilveszter éjjel vánszorgott a szálló felé, amikor megjelent előtte a Jászai Mari téren. Az angyal elegáns volt, sötét öltönyt és kalapot viselt, csak a két hatalmas szárnya jelezte, hogy nem e világból való. Aznap sokat ivott. Egy alkalmi cimborájával vettek két üveg almabort az éjjel-nappaliban, és addig kortyolták, amíg el nem zsibbadtak. Van valami kívánságod? – kérdezte az angyal, amitől annyira meglepődött, hogy hirtelen semmi nem jutott az eszébe. Végül egy meleg takarót kért, amit meg is kapott másnap. A szállón úgy tudták, hogy a máltaiaktól jött, ő pedig nem mondta el az igazat.
Egy évvel később megint szilveszterkor futott össze vele, de az almabortól zsibbadt aggyal megint csak a takaróig jutott. Aztán évekig semmi, de most érezte, hogy el fog jönni. Benne volt a levegőben. Már a gombelemeknél tudta. És ha jön, végre elmondhatja, amit igazán szeretne. Ötvenöt éves, és talán utoljára van esélye elmenni innen. Az angyal a Dankó utcában érte utol. A vállára tette a kezét, és megkérdezte: van valami kívánságod? Mély levegőt vett. Amerikába akarok menni – mondta. – Egyszer azt álmodtam, hogy a Times Square-en állok, és fizetek egy hot dog árusnak. Ezt szeretném. 
Aztán egyszer csak ott állt a Times Square-en. Körülötte valódi amerikaiak trombitáltak, szórták a konfettit, itták a pezsgőt, ő pedig két dollár huszonöt centet fizetett a hot dog árusnak, és boldog volt. Öt év óta először. Érezte, ahogy szétolvad a szájában a sült hagymával és mustárral kevert virsli. Olyan volt az egész, mintha álmodna. Lenyelte az utolsó falatot, és elégedetten leült a metrókijáratnál leterített pokrócára. Maga elé vette a kalapját, és várt. Csak az első óra a nehéz – biztatta magát.
A jegyzőkönyv szerint a halál oka kihűlés volt. A rendőrök kihallgattak egy másik hajléktalant, aki egy elegáns, öltönyös férfit látott mellette a halála pillanatában, hatalmas szárnyakkal. De ez nem került bele a jegyzőkönyvbe.

Tíz évünk

Hány tíz év van az ember életében? Az első tíz a leghosszabb, a második tíz a legizgalmasabb, a harmadik tíz a sorsdöntő – ami utána jön, az már az egyre rövidülő centiből fogy. 
Nem akarom önöket a sötét gondolataimmal untatni, de tény: a holnap beköszöntő 2020-ban már tíz éve egyfolytában Orbán rendszerében élünk majd. Május 29-én éppen egy évtizede lesz, hogy egybefüggő kormányzásai során először letette az esküt; a rendszerváltás óta eltelt idő majdnem fele az ő miniszterelnöksége alatt telt, és egy esztendőn belül behozza Tisza Kálmánt. Akkortól ő lesz az abszolút rekorder.
Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy ezt az emberéletben mérve meghatározónak számító időszakot jól használta-e fel. Hiszen a kormányzás mércéje nemcsak az, hogy időről időre megválasztják-e az embert, vagy hogy zárszámadáskor stimmel-e a költségvetés mérlegfőösszege. Hanem az is, hogy eredményesen telt-e el az időnk. Mindünk ideje.
Tíz év alatt nagy dolgokat lehet véghez vinni. Ennyi idő elég egy megalapozott, körültekintő egészségügyi reform megvalósítására, az állami és magánkapacitások összefésülésére, a biztosítások egymásra építésére. Tíz év elegendő az oktatási rendszer igazságosabbá, hatékonyabbá tételére, a szétzilált struktúra józan keretek közé szorítására, az intézményfenntartás racionalizálására. Egy évtized alatt az öngondoskodás gondolatát meg lehet gyökereztetni az elöregedő társadalom fiatal generációiban, és közben kiépíthető az idősgondozás infrastruktúrája és mechanizmusa is. 
Az elmúlt tíz évünkben mindezt meg lehetett volna csinálni. Hogy kaptunk helyette egy úgymond nemzeti burzsoáziát és egy rendszerfüggő, gátlástalan hivatalnoki kart, azt nehéz sikernek tekinteni. Különösen, ha a még ránk váró évtizedek véges száma felől nézzük.