Rozsdálló emlékezet

A Testnevelési Egyetem mellett, a Kiss János altábornagy utca és az Alkotás utca kereszteződésében, a sarkon áll egy furcsa, rozsda ette szoborszerűség, amiről csak akkor derül ki, hogy valójában egy emberfejeket mintázó lapokból álló könyv, ha az ember közel megy hozzá.

Sokáig meggyőződésem volt, hogy valamiképp a TF-hez, vagyis most már egyetemhez van köze a szobornak, s csak amikor igazán közel mentem szembesültem vele, hogy a számtalan szédhasadt tudatszelet az idén 50 éve elhunyt Tersánszky Józsi Jenő emlékszobra. Kifejezetten ehhez a sarokhoz nem fűződik különösebb anekdota vele kapcsolatban, de mindenképp földi, hiszen a harmincas évek elejétől haláláig itt lakott a közeli Avar utcában, a 9-es szám alatt (szóval nem Zugligetben, a libegőnél, ahol néhány éve egy közt neveztek el róla). Állítólag a kapu előtt álló fa ihlette a Misi Mókus „örökké termő fáját”, mert, ahogy az író több helyen is írja, ez a fa soha nem akart tudomást venni az évszakok váltakozásáról. Valahogy furán kirekesztett alakja ő az irodalomnak, és csak akkor szembesülünk vele, mennyire „kifelejtett” szerzője ő a Nyugatosoknak, amikor véletlenül beleakadunk: az emlékművébe, az avar utca 9-en lévő emléktáblába vagy a gyerekeinknek kötelező olvasmánynak kijelölt Misi Mókusba. Esetleg a Kakukk Marciba. Talán saját magát rekesztette ki: nem volt sem konzervatív, sem liberális, sem baloldali, sem jobboldali, hanem jelző nélküli demokrata. Csendben, ugyanakkor rosszallóan figyelte a kultúra államosítását, az irodalomban végrehajtott dúlást. Amikor a Rákosi-korszak fő ideológusának, Révai Józsefnek a fülébe jutott, hogy Tersánszky nem eléggé lelkes, holott neki, a proletárok és külvárosi hajléktalanok, szegények barátjának üdvözölnie kellene az új rendszert, maga elé hívatta, és megfeddte: „Józsi Jenő, elég volt a kakukmarcizmusból!”

Tersánszky a maga módján visszaadta a kölcsönt: amikor felkérték, hogy írjon a Rákosi Mátyásról szóló elbeszélés-gyűjteménybe, ő a Nadrágtartógyáros címen küldött egy elbeszélést, mely egy olyan valakiről szól, aki szeret gyönyörködni a saját szobraiban. A célzást, a személyi kultusz kritikáját mindenki értette ekképpen Tersánszkyt ettől kezdve nem tekintették „komoly” írónak és a gyerekirodalomba „száműzték”.

Azt mondják róla, igazi lokálpatrióta volt, akit legjobb találati aránnyal nem az Avar utcában, hanem a Márvány utcai borozóban vagy az Avar Presszóban lehetett megtalálni. Állítólag bárki mellé ülhetett beszélgetni, a belépő egy pohár csemői rizling volt. Imádta a környéket, a közelben elrobogó vonatok szülővárosa, Nagybánya zajait idézték: „Az ablakom a Déli vasút síneire nyílik. Ha kitekintek, a robogó vonatok visszaidézik gyermekkorom lüktető patakjainak, zúgó erdőjének zaját. Látom a Mátyás-templomot és a Citadellát. Innen szoktam figyelni a tűzijátékokat. Szembe velem a Naphegy látszik, ahol fiatal koromban segédmunkásként egy villa építésében működtem közre. Sok-sok emlékem, vidám és szomorú fűződik ehhez a helyhez, ehhez a városhoz...” Éppen 75 évvel ezelőtt, Budapest ostromakor, 1945 januárjában a következőket írta naplójába, melyből érzékletesen kivehetők a prioritások: „Ma kapott először komoly találatot a házunk. Éppen az én lakásom. Az erkélyre hajló ereszbe vágott és az erkély alá a falba. Kis, 20 kg-os bomba, a repcsik dobták. A lakás, a könyvállvány sértetlen.”

Bár igaz, hogy 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a környék zsidóinak, és volt, akit sokak szerint bújtatott is, ezzel együtt érthetetlen, hogy a lakóházán lévő emléktáblára kik és miért tagelik fel időről időre, sok egyéb monogram mellé, a bzs (néha kiírva: büdös zsidó) feliratot. Persze manapság ez simán belefér az „utcaművészetbe”, és végül is már életében volt, aki zsidónak nézte, ami ugye, legalábbis némelyek ezt képzelik még ma is, mindenre feljogosítja az embert. Azon a bizonyos, 75 évvel ezelőtti, januári napon, közvetlenül a bombatalálat előtt épp erről ír naplójában: „este szakállam miatt vén zsidónak neveztek a munkaszolgálatosok, és a házparancsnok a pájeszomról beszélt. Fodrász volt a háznál, de csak élelemért nyír. Villany van jókor reggel és ágyúzás. Bár megmaradna a lakásom és hangszereim és könyveim és ruháim és bundám, és simán mehetnék Bukarestbe nejemmel… Itt azért hagytam abba, mert e pillanatban belövés érte a házat…”