A bolt előtt ácsorog, fázósan húzza össze a kabátját, amelyet rózsákból horgolt kendőcske tesz valamelyest melegebbé, vagy legalább kelti a réteges öltözködés látszatát. Csizma helyett posztócipő van rajta, magas szárú, fekete, a nagyanyám vett fel ilyet, ha télen ki kellett menni a kútra vízért. Mindig azt mondta, jó cipő ez, nem csúszik a talpa, s az alatt a néhány perc alatt, míg a tekerős kúton felhúzza a vödröt, még át se fagy nagyon.
A nő azonban órákat ácsorog benne, lehet, hogy nejlonzacskót húzott a lábára, s azt ölelte körbe egy vastag zoknival, hogy mégse érezze a szövetszálakon áthúzó jeges hideget.
Befelé menet lopva felmér, tudom, mikor kijövök, megszólít majd, talán pénzt kér, talán isten igéjét akarja velem megosztani, kezembe nyomva egy pároldalas füzetecskét, amiben boldog családok néznek előre a fénybe, a kiválasztottság réveteg tekintetével.
Gyorsan vásárolok, nem vagyok itt ismerős, különös bolt ez. A városban van, mégis, mintha falun lenne, az eladók keresztnevükön szólítják az öregeket, akik a családias légkör miatt tovább is maradnak, látszik, már nem kell semmit venniük, mégis mennek egy kört, előreengednek a pénztárnál is, hogy legyen újabb indoka a bentlétüknek. Boldog új évet kívánnak, én is viszont, megyek ki a hidegre.
A nő megvárja, míg az autóhoz érek, odajön. Egy papírkorongot tart a kezében, aminek a belsejéből egy kisebb kört vágtak ki, s az így keletkezett körívet piros fonallal tekerték körbe lazán. Anyám csinált így pompont maga kötötte sapkáinkra, két lyukas papírkorongot kellett összetenni, a motringot rátekerni, felül körbevágni, majd a közepét egy fonállal összehúzni, s máris készen voltak a vidám kis gömböcskék.
Kétszáz forintot szeretne a korongért, mondta a nő, majd folytatta, hogy ez nem egy közönséges kis papírlapocska, hanem egy védőerő, ami magát a végtelenséget szimbolizálja, ha jól meggondoljuk, hasonlatos azokhoz a kis japán halacskákhoz, amik úgy egymásba fonódnak, hogy az ember nem is tudja, melyikük fehér és melyikük fekete.
Már adom is a pénzt, egy cigarettásdobozból kivágott, piros fonállal körbetekert féltenyérnyi korong mellé ennél szofisztikáltabb kísérőszöveget nemigen tudnék elképzelni. Még nem sejtem, milyen távlatokig lehet ezt majd fokozni. A nő ugyanis előveszi az addig a háta mögé rejtett másik kezét, amiben egy plüss sütemény, egy játékfánk van. Annak is lyukas a közepe, mint a korongnak, a narancssárga szövettesten pedig szabálytalan barna csíkok haladnak végig, az édességre csorgatott csokoládészálakat jelképezve.
Adásszünet, mondja a nő, miközben a fánkot mutatja.
Adásszünet? – kérdezek vissza erőtlenül, hát hová tűnt belőlem a képzelőerő, korholom magamat belülről, miért látom én fánknak az adásszünetet? De aztán a nő a barna csíkokra mutat, amik szerinte ugyanúgy vibrálnak, mint annak idején a tévé képernyője, ha hétfőnként nem volt éppen adás, s ezernyi szürke, fekete és fehér pont villódzott csak a szemünk előtt: az is maga volt a végtelen.