Előfizetés

O bella, ciao…

Egy dal járja be Európát. Sőt, a világot. Reneszánszát éli az olasz ellenállók partizándala, az „O bella, ciao”. Persze, nálunk is ismerik a partizán búcsúját szép kedvesétől: „Ha meghalok majd, mint annyi társam,/ Légy te az, ki eltemet!” Legalább a refrénjét biztosan: „Ó, bella, csao, bella csao, bella csao, csao, csao, csao!” De ma már nemcsak a szerelemről, a halálról és a partizánokról szól. Mindenfajta szabadságküzdelem nemzetközi himnuszává lett. Egy szaklap azok közé a zenék közé sorolta, amelyek megváltoztatták a világot. 
Megmozdulásaikon ezt énekelték a Brexitet ellenző britek, a „Je suis Charlie” jelvényt viselő franciák, az Erdogan ellen lázadó isztambuliak, a brazil nők, tiltakozva Bolsonaro pöffeszkedő macsósága ellen, aki sorra leringyózta nőnemű ellenfeleit, és „Magát még csak meg sem erőszakolnám, meg sem érdemli!” felkiáltásokkal alázta a politikusnőket. Szólt a dal „Stop homofóbia!” táblák alatt, de legtöbbször a „Freedom!”, „Szabadság!” transzparensek mellől. Amikor az Egyesült Államokban egész zenei albumot adtak ki a trumpizmus ellen, a fő szám azon is a „Bella ciao” volt, a különleges, füstös hangú világsztár: Tom Waits előadásában. 
Nem lehet nem látni, hogy a dal új jelentéstartalmat szívott fel, ettől lett korszerű és népszerű. Őrzi antifasiszta eredetét, amellyel annak idején a nagyon sokféle ideológiát követő, de egyként Mussolini-ellenes olasz ellenállók érzelmi összekovácsolásához, majd a háború után az olasz megújuláshoz járult hozzá. De alkalmas lett a tekintélyelvű, önkényes hatalmak újfajta vezérei elleni tiltakozásra, divatos szóval az anti-populizmusra is. Eleven bizonyítékául annak: nem igaz, hogy tömeges érzelmi mozgósításra csak az álhazafias nacionalizmus, a radikális jobboldal képes. 
A dal új értelme is Olaszországból ered. Úgy látszik, a Pó melletti rizsföldeken dolgozó asszonyok egykori munkadalából partizándallá lett akkordoknak sok életük van. A Berlusconi elleni tiltakozások élesztették újjá őket – érdemes megnézni a Youtube-on, ahogy a szegényeket, kallódó fiatalokat segítő híres pap: Don Andrea Gallo vezényletével a templomban énekli a lelkes gyülekezet -, innen természetes módon vették át a Salvini elleni tömegmegmozdulások. Véletlenül a magyar miniszterelnök két barátja ösztökélte új életre a dalt. Nem csoda, hogy a kormányhű sajtó gyorsan pozicionálta magát „O bella, ciao”-ügyben. Egyikük nagy egyetértéssel idézi a Mussoliniért és Orbánért egyaránt rajongó „Olasz Testvérek” párt elnöknőjét, aki azon háborog, hogy az új európai biztosok egy csoportja – köztük Timmermans, juj! – ezt énekli vidáman. A lap rögtön „marxistának” bélyegzi a dalt – csak tudnám, hol fedezték fel a marxizmust a szerelmi búcsú szövegében! Akkor persze nem volt kifogásuk, amikor maga Kis Grófo költött hozzá rémes bulizós szöveget: „Ő itt a vagány./ Ő itt a menő./ Na gyere, mulass…”, és így tovább, egészen a bella csaós refrénig. Talán még Rogán is nótázott vele azon a híres helikopteres lagzin.
De ma a „Bella ciao” szívdobogás-szerűen szaggatott ritmusa Trump, Erdogan, Bolsonaro, Salvini vagy Boris Johnson Brexitje ellen szólít utcára. Mi Orbán rendszere ellen még keressük a közös dalt, a közös ritmust, a közös tömegmozgalmat. De nekünk is meg kell találnunk – nem csupán a zenét, hanem a mozgalomszervező érzelmeket. 
Enélkül nem fog menni. A baloldal, de tágabban a demokratikus- és békemozgalmak mindig többet jelentettek, mint mégoly fontos politikai programpontokat. Ethoszt adtak és közösséget, öntudatot és hitet az igazunkban. Ezeknek a láthatatlan érzelmi és kulturális szálaknak a köteléke különösen fontos olyankor, amikor az ellenállás sokfajta politikai erőből, világnézetből, hagyományból tevődik össze. Hiszen ezért járunk tüntetni, ezért levelezünk a facebook-csoportokban: nemcsak a konkrét célért, hanem azért is, hogy átéljük az összetartozás élményét. 
Ahogy a „Bella ciao”aktualizálódott, meg is fiatalodott. Már nem a nosztalgiázó egykori úttörők, a tábortűzi „mozgalmi”nótázásokra emlékező idősek dala. Még punk változata is van. Amikor a világhírű félig szerb, félig horvát énekes, a Kusturica-filmek zeneszerzője: Grogan Bregovic (aki nem mellesleg a belgrádi tüntetések himnuszává vált dalok szerzője is) a Sziget-fesztiválon járt, fiatalok tömegei énekelték vele a „Bella ciao”-t. 
Mert kell egy dal. Persze lehet más is. Kell egy csapat. Fontos, hogy minél hamarább összejöjjön a Szabad Városok Szövetsége, de talán még fontosabb, hogy megszülessen az új köztársaságpárti szabadságmozgalom. Fontos, hogy az ellenzéki koalíciók az önkormányzatok élén bebizonyítsák kormányzóképességüket, de legalább ennyire fontos, hogy bebizonyítsák mozgalomszervező képességüket. A politikai verseny a mélyben a jelképek, kultúrák, elkötelező érzések, emlékezetpolitikák versenye is. Ebben a baloldal nálunk hagyományosan gyengébb, tán le is nézi a szimbolikus politizálás eszköztárát. Ideje búcsúzni a régi merev, érzelemszegény gyakorlattól, az elitek parlamentbe zárt döntéshozatalától, eljárt fölötte az idő. A világban zeng az „O bella, csao”. A szerző volt országgyűlési képviselő 

Orbán aranya

Nehezen tudom elképzelni, hogy Orbán Viktor nem lesz ott Tokióban, a nyári olimpián. Sőt, azt is valószínűnek tartom, hogy ott ül majd a lelátón, amikor Hosszú Katinka – remélhetően – több számban is a döntőben úszik az aranyéremért. Megfordult a fejemben, hogy egyenesen Havasi Bertalanhoz, a miniszterelnök szóvivőjéhez fordulok a kérdésemmel: vajon mikor és hogyan utazik a főnöke a japán fővárosba, de aztán lebeszéltem magam erről. Mert Havasi vagy nem válaszol, hogy azt mondja, hogy majd időben beszámolnak a kormányfő programjáról, vagy arról értesít, hogy Orbán magánemberi tevékenysége nem tartozik a nyilvánosságra. Így aztán abban maradtam magammal, hogy Orbán Viktor – magánember, miniszterelnök, Fidesz-elnök; a nem kívánt rész törlendő – ott lesz Tokióban. 
És ez helyes is, hisz egy sportnemzet vezetője legyen részese a magyar sikereknek, kiváltképp, ha oly sokat tesz értük, mint a mi miniszterelnökünk. Végül is hagyomány nálunk – érdekes: a diktatúrákban jobbára –, hogy az olimpia egyfajta fokmérője a nemzet nagyságának. Kicsik vagyunk és mégis nagyok, ott vagyunk a legjobbak között. Jómagam is büszkén húzom ki magam egy-egy aranyérem után, emlékszem milyen büszke voltam, amikor Varga Károly Moszkvában aranyérmes lett az olimpián – az összes tudósítóval együtt rohantunk a lőtérre; vagy amikor Szöulban Egerszegi első helyét a helyszínen szurkolhattam végig. Ráadásul én egyszerű tudósítóként lehettem jelen, míg Orbán ennél sokkal többet tesz a magyar sport sikereiért. Ő igazán gondoskodik róluk, pénzt ad nekik, hogy minél jobban fel tudjanak készülni a versenyekre. 
Most például a Magyar Úszószövetség nyolc feladatra kap pénzt, többek közt 20 milliót a tokiói olimpiára való felkészülésre, külön 48 milliót Hosszú Katinka felkészülésére, de jut Milák Kristófra is (36 millió), Rasovszky Kristófra (26 millió), Kapás Boglárkára (20 millió). És ez csak az úszók hirtelen jött pénze – most ne foglalkozzunk a határon túli focicsapatok költségvetési támogatásával –, nyilván mások is kapnak majd bőségesen. Csak azt nem tudom, hogy mi alapján. Miért nem a Magyar Olimpia Bizottság dönt ezekről a pénzekről, miért célzottan a sportolók kapják, látványosan megkülönböztetve a szakszövetséget? Mire költheti a háromszoros olimpiai bajnok a havi négymillió forintot, és egyáltalán, miért kap többet, mint a többiek? Rendben van, egy ilyen bajnok külön elbánást érdemel, de – hittem én – azt megkapja más formában. A felkészüléséhez miért pont plusz, neki címzett 48 millió kell? Amely összegről nem tudom egyébként, hogy sok-e, vagy kevés, netán éppen ennyi szükségeltetik ahhoz, hogy újra olimpiai bajnok legyen, ráadásul több számban is. Ő maga kért ennyit, vagy egyenesen Orbán Viktor számította ki a győzelemhez szükséges forintmennyiséget? 
Persze szinte mindegy is: Katinka pontosan tudja, hogy mivel, hány arannyal tartozik a miniszterelnöknek. Örülni meg úgyis együtt fogunk, és hajtunk fejet a magyar sport nagysága előtt.

Kamu ügy

Ha rosszmájú lennék, azt írnám, meglepő, ám maradjunk annyiban, inkább dicséretes gyorsasággal reagált az ügyészség Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter novemberi feljelentésére: a tárcavezető azután fordult a hatósághoz, hogy többek között a nyugdíjakkal kapcsolatban valótlan állításokat adott a szájába néhány álhíroldal. A vádhatóság a Nemzeti Nyomozó Irodát bízta meg az egyelőre még gyanúsítottak nélküli nyomozással.
Ezek az oldalak valóban az internet, illetve a legnagyobb közösségi portál rákfenéi, megannyi kevéssé tájékozott olvasót tudnak bevinni az erdőbe, azaz tényleg nem ártana némi tarvágás ez irányban. Csakhogy ha tényleg komoly az elszántság, akkor nemcsak az álhíroldalak szerkesztői reszkethetnek. Az elmúlt szűk évtizedben ugyanis a legnagyobb álhírgyártó – és ezzel a legnagyobb károkat okozó – maga a teljesen a kormánypropaganda szolgálatába állított állami tévé és rádió, az MTVA, melynek vezetője az a Papp Dániel, akiről bíróság mondta ki, hogy hírhamisítónak lehet nevezni. Szintén meglehetősen gyorsan a vádlottak padján találhatnák magukat a KESMA lakájmédia-birodalom vezetői és szerkesztői, s a kormánybarát sajtó papagájkommandója, hiszen az elmúlt évek sorosozása, migránsozása, CEU-zása, s a megannyi, a regnáló hatalomnak ellenszenves civilek, szervezetek, pártok, politikusok elleni lejárató- és rágalomhadjárat semmiben sem különbözik Gulyás miniszter esetétől, ahogyan erre a megszámlálhatatlan elveszített sajtó- és személyiségi jogi, valamint rágalmazási per is rámutat.
Személy szerint Gulyás Gergely is fennakadhatna a rostán, még ha nem is kamuoldalakon, hanem kormányinfón állított valótlanságokat: nevezett például kormányellenes tüntetőket Soros György szervezetei kitartottjainak. A hazugságnál a hivatalos minőség nem mentesítő körülmény.