Trump háborúzik

Theodore Roosevelt már régen volt az Egyesült Államok elnöke, könnyen lehet, hogy Donald Trump nem is hallott róla. Az ellenben holtbiztos, hogy nem tartja magát az előd sokat idézett mondásához, miszerint „beszélj halkan, és legyen nálad nagy bot”. A Fehér Házból 2016 óta bombasztikus twitterüzenetek jönnek, nyomukban határozatlan, egymásnak is ellentmondó cselekedetekkel. Az iráni Kasszam Szulejmani tábornok megölése újabb fordulat, hiszen előtte Trump se egy amerikai drón júniusi lelövését, se a szaúdi olajlétesítmények ellen szeptemberben intézett dróntámadást nem torolta meg.

Az elmúlt évek amerikai külpolitikája se nem logikus, se nem következetes, úgyhogy most sokan meglepődnek azon, mennyire hasonlít Trump észjárása George W. Bushéra, sőt, bizonyos mértékig Barack Obamáéra. Merthogy az Egyesült Államok érdekei nem függnek attól, milyen párti és mekkora IQ-jú lakója van a Fehér Háznak. Ebből a szempontból Bush követte el az ősbűnt, mert nem ismerte fel, hogy Szaddám Huszein kiiktatásával, Irak meggyengítésével kiszolgáltatja a térséget az iráni teokráciának. Obama aztán jobb ötlet híján megpróbálta a lehetetlent, Irán egyre agresszívebb nukleáris és regionális ambícióinak békés korlátozását. Közben az amerikaiak a levegőből le-lecsaptak Teheránnak a térséget behálózó csápjaira, mert a csöndes szó mit sem ér, ha nincs hozzá nagy bot.

Azt Trump is tudta, hogy Irán veszélyezteti a közel-keleti amerikai érdekeket és szövetségeseket, de miután kényszeresen szakítani akart Obama örökségével, felmondta az addigi nukleáris megállapodást, és nagyhangú fenyegetőzéssel igyekezett palástolni a semmittevést. Nem gondoskodott a nemzetközi támogatásról, és gyorsan kiderült, hogy az új washingtoni politika se az európai, se a térségbeli szövetségesek érdekeit nem veszi figyelembe – talán az egy Izrael kivételével. Ezért aztán Teheránban egy idő után úgy gondolhatták, hogy Trump tényleg ki akarja vonni a térségből az amerikai katonai erőt. A külpolitikai vonatkozású impeachment odahaza tovább gyengítette az elnököt, akire idén kemény választási harc is vár.

Itt jön a képbe az iráni forradalom egyik kulcsfontosságú mozzanata, az amerikai követség elfoglalása 1979 decemberében, amelyet követően 52 amerikai állampolgárt 444 napon át tartottak túszként. Ronald Reagan az irániakkal a háttérben aktívan összejátszva nyerte meg az 1980-as elnökválasztást Jimmy Carter ellen, úgyhogy az ajatollahok rögtön a világpolitikába is belekóstolhattak.

Létezik tehát precedens arra, hogy a republikánusok Iránt is beleszövik elnökválasztási terveikbe, mint ahogyan az sem először fordulna elő, hogy szorult helyzetbe került politikus egy jó kis háborúban látná meg a kivezető utat. Csak hát egy háború Iránnal se jó, se kicsi nem lehet, az eddig az izolacionizmussal kacérkodó Trumpot pedig kiszolgáltatná a Kongresszusnak és a Pentagonnak. A nagy taktikázásnak az a vége, hogy akárcsak 1980-ban, megint Teheránnál vannak a kártyák. Nem Trump dönti el, legyen-e háború.