Trump háborúzik

Theodore Roosevelt már régen volt az Egyesült Államok elnöke, könnyen lehet, hogy Donald Trump nem is hallott róla. Az ellenben holtbiztos, hogy nem tartja magát az előd sokat idézett mondásához, miszerint „beszélj halkan, és legyen nálad nagy bot”. A Fehér Házból 2016 óta bombasztikus twitterüzenetek jönnek, nyomukban határozatlan, egymásnak is ellentmondó cselekedetekkel. Az iráni Kasszam Szulejmani tábornok megölése újabb fordulat, hiszen előtte Trump se egy amerikai drón júniusi lelövését, se a szaúdi olajlétesítmények ellen szeptemberben intézett dróntámadást nem torolta meg.
Az elmúlt évek amerikai külpolitikája se nem logikus, se nem következetes, úgyhogy most sokan meglepődnek azon, mennyire hasonlít Trump észjárása George W. Bushéra, sőt, bizonyos mértékig Barack Obamáéra. Merthogy az Egyesült Államok érdekei nem függnek attól, milyen párti és mekkora IQ-jú lakója van a Fehér Háznak. Ebből a szempontból Bush követte el az ősbűnt, mert nem ismerte fel, hogy Szaddám Huszein kiiktatásával, Irak meggyengítésével kiszolgáltatja a térséget az iráni teokráciának. Obama aztán jobb ötlet híján megpróbálta a lehetetlent, Irán egyre agresszívebb nukleáris és regionális ambícióinak békés korlátozását. Közben az amerikaiak a levegőből le-lecsaptak Teheránnak a térséget behálózó csápjaira, mert a csöndes szó mit sem ér, ha nincs hozzá nagy bot. 
Azt Trump is tudta, hogy Irán veszélyezteti a közel-keleti amerikai érdekeket és szövetségeseket, de miután kényszeresen szakítani akart Obama örökségével, felmondta az addigi nukleáris megállapodást, és nagyhangú fenyegetőzéssel igyekezett palástolni a semmittevést. Nem gondoskodott a nemzetközi támogatásról, és gyorsan kiderült, hogy az új washingtoni politika se az európai, se a térségbeli szövetségesek érdekeit nem veszi figyelembe – talán az egy Izrael kivételével. Ezért aztán Teheránban egy idő után úgy gondolhatták, hogy Trump tényleg ki akarja vonni a térségből az amerikai katonai erőt. A külpolitikai vonatkozású impeachment odahaza tovább gyengítette az elnököt, akire idén kemény választási harc is vár. 
Itt jön a képbe az iráni forradalom egyik kulcsfontosságú mozzanata, az amerikai követség elfoglalása 1979 decemberében, amelyet követően 52 amerikai állampolgárt 444 napon át tartottak túszként. Ronald Reagan az irániakkal a háttérben aktívan összejátszva nyerte meg az 1980-as elnökválasztást Jimmy Carter ellen, úgyhogy az ajatollahok rögtön  a világpolitikába is belekóstolhattak. 
Létezik tehát precedens arra, hogy a republikánusok Iránt is beleszövik elnökválasztási terveikbe, mint ahogyan az sem először fordulna elő, hogy szorult helyzetbe került politikus egy jó kis háborúban látná meg a kivezető utat. Csak hát egy háború Iránnal se jó, se kicsi nem lehet, az eddig az izolacionizmussal kacérkodó Trumpot pedig kiszolgáltatná a Kongresszusnak és a Pentagonnak. A nagy taktikázásnak az a vége, hogy akárcsak 1980-ban, megint Teheránnál vannak a kártyák. Nem Trump dönti el, legyen-e háború.
Szerző
Horváth Gábor

Ha egyszer véget ér a düh

Az ellenzéki média, különösen a rádió, ellenzéki választóként a legutolsó időkig az eredeti mintájában a német politikai nyelvben „dühpolgárnak” (Wutburger) nevezett típust mutatta fel. A helyhatósági választásig ebben a miliőben nem is létezett más alternatíva, csak ez, a dühpolgáré. A törzsközönséget ez a „polgári düh” éltette. Amúgy senki sem hitte, hogy ez elég a győzelemhez. De itt amúgy is csak valamilyen egyszerű, hangulati revánsról lehetett szó. 
Az őszi helyhatóságin a városokban persze megváltozott a helyzet. Közben azonban kiderült, hogy sokfajtaképpen, s esetenként gyűlölködés nélkül is lehet győzni, különböző győzelemtípusok léteznek. Az itt számba vehető ellenzéki alapváltozatoknak legalább hat típusa rajzolódott ki:  
Alapjában kezelhető politikai dühöngők. Ezek lennének a Magyar Wutburgerek. Klubrádiós betelefonálók, pesti idősebb törzshallgatók. Elkeseredettek, gyűlölködnek, szeretnének még egyszer az életben nyerni. Sokan úgy érezték, az ősszel végre bejött. Ez nagyszerű, de a városházákkal nem váltható ki az országos politikai siker. Félek, 2022-ben a „dühöngők” vagy gyűlölködők esetleg már nem lesznek kellően dühösek.
A második csoportba a karizmatikus integratív vezetők tartoznak. Például Karácsony, Botka. Bár ők is sokban különböznek egymástól. Karácsony inkább egy holland vagy dán szocdem vezetőre emlékeztet (ez nem feltétlenül dicséret). Botka magyar népfi, színpada nem véletlenül épült fel az Alföldön.
A harmadik eset a stabil népfront (pesti kerületek, Pécs). 
A negyedik eset a városi ellenzéki felkelés. Persze nálunk ilyenek igazán nincsenek, még talán leginkább Salgótarján sorolható ide (ha jól látjuk innen). De a helyi munkáshagyományok ott kétségkívül léteznek. 
Az ötödik esetben a véletlenül feltűnt sikeres vezetők alkalmi szövetségeket integrálnak (Miskolc lehet ilyen).
Végül léteznek, inkább még elemi formában, a generációs egységtörekvések is, amelyek önálló fiatalok blokkjaiból állnak föl.
Ezek a változatok a részvétel, a tolerancia, az empátia, a bekapcsolódás újfajta keverékeként működhetnek. A kemény düh csak nagyon ritkán győzhet magában. Ezt elvben eddig is tudtuk, de nem látszottak a biztosnak tűnő szövetségesek. Ezért nagyon fontos, hogy a „betelefonáló” nem támadhat egyedül, a többieket legyőzve, lepontozva, háttérbe szorítva. Innen csak véletlenül nőhetnek ki vezetők.
Az új ellenzéki politikus természetesen generációs jelenség, és nem tudjuk, milyen most, és mi nőhet még ki innen. Leegyszerűsítve: negyven éves koráig nem lepődünk meg, ha szerelmes lenne a hatalomba, ha lennének könnyen képletekbe rendezhető jövőképei, ha az akaratot mindennél fontosabbnak tartaná. És bizonyára vannak ebben a korosztályban is humanisták, akik mindenekelőtt már vagy még valamit, vagy valakiket meg akarnak érteni. Mindenesetre a hatalmat ebben az életkorban könnyebb megszerezni, negyven fölött ez már nehezebb. Nem azért, mert kezdődik a kifáradás vagy a kifulladás, hanem mert növekszik a világ komplexitásának érzékelése. Kezdődik annak megélése, hogy mindennek ára van. 
De ugyanakkor feltűnik egy másik típus is: annak politikai étvágya nem múlik, és nő a politikai kíméletlensége is. Az ellenzéki elitekben egyelőre nem látom e típus markáns képviselőit. Orbán viszont kikerülhetetlenül ebbe a politikusosztályba tartozik, és van még néhány tucat ember a Fidesz vezérkarában, akik ebben követnék őt. De szerencsére nem elég jó a fogazatuk, és egyelőre nem ismerik fel, mikor hogyan kell harapni. (Egyszer, jó tíz évvel ezelőtt ültem néhány órát ezzel a második csapattal egy asztalnál. A hangulat leginkább egy gimnáziumi kirándulásra emlékeztetett. A társaságnak Orbán volt a vitathatatlan középpontja s a többiek előtte csipkedték vagy ugratták egymást, hogy neki jobban tetsszenek. De a körből senki sem lépett ki. Azóta mindenki tíz évvel idősebb lett, bizonyára az okosabbak ott is felismerik, hogy nekik is fogy az idejük. De nem ugorhatnak ki, nincs hova. A kivétel e tekintetben bizonyára Simicska volt, de annál az asztalnál ő nem is ült ott.) 
A mostani ellenzéki oldalon vannak, akik kihívóként még mindig Gyurcsányban hisznek. Ugyan nincsenek kevesen, de tovább számuk csak akkor nőne, ha hirtelen azonnal le lehetne váltani Orbánt, s más nem lenne ehhez kéznél. De hát ilyesmiről nincsen szó.
S így azután a képlet adott. Az egyik oldalon létezik egy vezérfarkas, de rosszul tagolt falkával, önjáró falkatagok nélkül. Az ellenzéki oldalon negyven alatt még nem látszik, ki milyen irányban, milyen sebességgel nőhet. A negyven év fölötti ellenzékieknél nem látom, ki lenne képes újratanulni a harapásokat.
Ilyen játékosokkal a kiscsoportos küzdelmek folyhatnak igazán. A pálya persze így is tele van, csak a mini csoportok magukban játszanak. Más felállásokkal tulajdonképpen nem tudnak mihez kezdeni. Marad az aprókörös védekezés és a szűk támadás addig, amíg ez a nemzedék nem kezd már maga is jobban fáradni. 
Kitágítva: a társadalmi elnyomorodás mindig váratlan helyeken bukkan elő. Azt mindenki tudja, hogy a magyar politikai törzsek elválasztó vonalai legalább tizenöt éve erősödnek. De nem azóta léteznek. Igazán a szembenállás még régebbi: igazán a holokauszt sokféle metszetének nyilvánossá válása, a hangos emlékezet megjelenése óta, legalább a hatvanas évektől fogva létezik. Addig is mindenki mindent tudott, de a túlélő áldozatok hallgattak, a többieknek meg nem volt miről beszélni. 1989 után a kultúrharcnak azonban már volt tétje, s a szembenálló, eltérő világképek gyorsan politizálódtak. Elkezdődött az azóta mindenki által megélt, sokfelől megénekelt hideg polgárháború. Igaz, a nem pesti középosztályban voltak szép számmal, akik az egészet nem élték meg annyira tragikusan, sőt olyanok is, akik nem is igen értették, mi történik. De ők is szépen tanultak. 
A kultúrharc mögött azonban a társadalmi szereplők közötti bizalmi válság nem oszlott, nem fogyott. S itt nem a politikáról volt szó, hanem egyszerűen a hitről – a kollégákban, az adott szóban, a szövetségekben. Ilyenek a saját táborokon belüli kapcsolati kultúrában sokfelé még léteznek, de a táborok között nem hogy ritkák, hanem legtöbbször eleve elképzelhetetlenek. A kapcsolatnélküliség nem szorul magyarázatra, hanem uralkodó viselkedési mintává vált.
Legfrissebben épp a metoo mozgalom, vagy védelmi reflex válik ennek áldozatává. Ebből a hétköznapi boszorkányüldözésen vagy az általános rémületen, a véletlen belekeveredésen túl más nem következik. E történeteknek nálunk nincs elévülésük, nem követelnek bizonyítást, nincsenek tanúfélék, nálunk az ilyesminek legtöbbször nincs köze formálisan a joghoz. A hírbehozottaknak még védekezniük sem szabad, mert csak rontanának pozícióikon. Az áldozatot viszont védelem illeti meg, ezért most már az elemi vádakat sem ismerhetjük meg. Mindez még így is kezelhető lenne valahogy, ha a társadalom nem lenne elemileg megosztott: itt azonnal politikai vádakra fordítják le (például a színművészeti képzés vezetőivel, intézményeivel szemben is azonnal felléptek, fejeket követeltek). 
A kemény erőszak büntetése magától értetődik, erről nincs mit beszélni. De mi van a soft vádakkal? Ha jól értettem, újabban inkább ilyesmiről lehetett szó. Ha fel sem merül az esetleges bizonyítékok kérdése, akkor mi történik? 
Érteni vélem, ha el is ítélem, hogy sokan úgy vélik – s ha sikerül, ezt fogják hinni 2022-ben egy ellenkező felállásban –, valahogy el kellene söpörni azokat, akik még egy korábbi rezsimben lettek vezetők, és akiket jogszerűen egyébként most nem lehet leváltani. S az ő morális kivégzésük ugyanolyan értékes győzelemnek tűnik, mint amilyen egy esetleges formális jogi leszámolás lenne. Csak hát ilyen esetekben mégsem ártana, ha legalább a kulcs mechanizmusokban egyetértenénk. De ebben a rendszerben ez lehetetlen. A szerző szociológus 
Szerző
Tamás Pál

A fánkra rajzolt végtelen

A bolt előtt ácsorog, fázósan húzza össze a kabátját, amelyet rózsákból horgolt kendőcske tesz valamelyest melegebbé, vagy legalább kelti a réteges öltözködés látszatát. Csizma helyett posztócipő van rajta, magas szárú, fekete, a nagyanyám vett fel ilyet, ha télen ki kellett menni a kútra vízért. Mindig azt mondta, jó cipő ez, nem csúszik a talpa, s az alatt a néhány perc alatt, míg a tekerős kúton felhúzza a vödröt, még át se fagy nagyon.
A nő azonban órákat ácsorog benne, lehet, hogy nejlonzacskót húzott a lábára, s azt ölelte körbe egy vastag zoknival, hogy mégse érezze a szövetszálakon áthúzó jeges hideget. 
Befelé menet lopva felmér, tudom, mikor kijövök, megszólít majd, talán pénzt kér, talán isten igéjét akarja velem megosztani, kezembe nyomva egy pároldalas füzetecskét, amiben boldog családok néznek előre a fénybe, a kiválasztottság réveteg tekintetével.
Gyorsan vásárolok, nem vagyok itt ismerős, különös bolt ez. A városban van, mégis, mintha falun lenne, az eladók keresztnevükön szólítják az öregeket, akik a családias légkör miatt tovább is maradnak, látszik, már nem kell semmit venniük, mégis mennek egy kört, előreengednek a pénztárnál is, hogy legyen újabb indoka a bentlétüknek. Boldog új évet kívánnak, én is viszont, megyek ki a hidegre.
A nő megvárja, míg az autóhoz érek, odajön. Egy papírkorongot tart a kezében, aminek a belsejéből egy kisebb kört vágtak ki, s az így keletkezett körívet piros fonallal tekerték körbe lazán. Anyám csinált így pompont maga kötötte sapkáinkra, két lyukas papírkorongot kellett összetenni, a motringot rátekerni, felül körbevágni, majd a közepét egy fonállal összehúzni, s máris készen voltak a vidám kis gömböcskék.
Kétszáz forintot szeretne a korongért, mondta a nő, majd folytatta, hogy ez nem egy közönséges kis papírlapocska, hanem egy védőerő, ami magát a végtelenséget szimbolizálja, ha jól meggondoljuk, hasonlatos azokhoz a kis japán halacskákhoz, amik úgy egymásba fonódnak, hogy az ember nem is tudja, melyikük fehér és melyikük fekete. 
Már adom is a pénzt, egy cigarettásdobozból kivágott, piros fonállal körbetekert féltenyérnyi korong mellé ennél szofisztikáltabb kísérőszöveget nemigen tudnék elképzelni. Még nem sejtem, milyen távlatokig lehet ezt majd fokozni. A nő ugyanis előveszi az addig a háta mögé rejtett másik kezét, amiben egy plüss sütemény, egy játékfánk van. Annak is lyukas a közepe, mint a korongnak, a narancssárga szövettesten pedig szabálytalan barna csíkok haladnak végig, az édességre csorgatott csokoládészálakat jelképezve.
Adásszünet, mondja a nő, miközben a fánkot mutatja.
Adásszünet? – kérdezek vissza erőtlenül, hát hová tűnt belőlem a képzelőerő, korholom magamat belülről, miért látom én fánknak az adásszünetet? De aztán a nő a barna csíkokra mutat, amik szerinte ugyanúgy vibrálnak, mint annak idején a tévé képernyője, ha hétfőnként nem volt éppen adás, s ezernyi szürke, fekete és fehér pont villódzott csak a szemünk előtt: az is maga volt a végtelen.
Szerző
Doros Judit