Száz nap után

 „Ez nem a könnyed kényelem ideje. Ez a merészség és kitartás ideje.” Winston Churchill
Lassan letelik az első 100 nap a tavalyi önkormányzati választás óta. Lejár az a türelmi időszak, amely után a kommunikációs dobozokba csomagolt valamit fel kell, hogy váltsa a cselekvés időszaka. Véget ér az a nyugalom, amikor a különböző politikai vezetők még félretették önös és pártérdekeiket, így most már néhányan egyre türelmetlenebbül kezdik el osztogatni az egyéni választókerületeket. Két évre előre. Pedig így, 100 nap után lenne itt egy-két teendő, mielőtt eljátsszuk azt az esélyt, amelyet 2019. október 13-án kaptunk. Ezért fontos, hogy merre indulunk el 2020 januárjában.
Világosan értem a pártos logikát. Azt is, hogy a belső pártélet miatt fontos: mégis melyik szereplő az, amelyik elmondhatja magáról, hogy ő az ellenzék vezető ereje. A pártirodákon kívül vannak viszont ennél lényegesen fontosabb célok. Persze csak akkor, ha végül a változtatást, a változást kívánjuk elérni. Márpedig mi lenne a legfőbb iránytűnk, ha nem ez?
2020 januárjában nem biztos, hogy az a legfontosabb kérdés, ki tudja a leghangosabban megismételni Szeged polgármesterének 2017 szeptemberében elhangzott, és akkor többek részéről elutasított mondatait. Ennél az is jobb lenne, ha mindenki ráncba szedné magát: megerősítené szervezeti és pénzügyi hátterét, szélesítené hálózatát és társadalmi kapcsolatait, bővítené aktivista bázisát, új kommunikációs felületeket nyitna, fejlesztené adatbázisát. Ezekre ugyanis majd mind szükségük lesz azoknak, akik majd végül elindulnak a 2022-es versenyfutáson. Meg arra is, hogy 5 alapfeltétel teljesüljön közel 100 nappal a tavalyi lehetőség megszerzése után.
Elsőként az, hogy megőrizzük a sok helyen létrejött, széleskörű, de különböző politikai, ideológiai alapokon nyugvó, rendkívül törékeny egységet. Nem lesz egyszerű. Pedig meg kell őriznünk akkor is, amikor néhányan majd csak és kizárólag a saját céljaikért fognak küzdeni. Akkor is, ha támadnak minket, és egyesekről netán az is kiderül, hogy nem tudják véghez vinni azt, amit elvállaltak. Akkor is meg kell őriznünk, ha lesznek olyanok, akiknek a tevékenysége majd rossz fényt vet mindannyiunkra, és akkor is óvnunk kell a törékeny egységünket, amikor személyi kérdések mögé rejtett belső politikai csatákat vívunk egymással. Egység kell akkor is, ha nem tudjuk majd teljesíteni minden ígéretünket. Egység kell „jóban, rosszban”.
Kormányoznunk kell. Ön-kormányoznunk. Megmutatni annak a 3 és fél millió embernek, akik most ránk figyelnek, hogy mi hogyan kezelnénk a problémáikat, milyen ügyekben tudunk nekik segíteni; mi az, amivel jobbá, biztonságosabbá tesszük a mindennapjaikat. Mindezt úgy, hogy közben a lehető legtöbb akadályt, jogszabályi korlátozást gördíti majd elénk a kétharmados hatalom. Már nem lesz elég a jó kommunikáció a Józsefvárosban vagy a IX. kerületben, annál több kell. Világos helyzetet teremt majd a benyújtásra kerülő költségvetési rendeletek sokasága Szombathelytől Nyírbátorig.
Szövetség kell. A nem kormánypárti polgármesterek és önkormányzati képviselők szövetsége. Hogy ezt éppen hogyan nevezik, és ki vezeti? Lényegtelen. Ami számít, hogy létrejöjjön egy olyan egység, amely 2-3 ügyben nemcsak azt képes elmondani, miben nem ért egyet a kormánnyal, hanem közös megoldásokkal azt is meg tudja mutatni, hogy miben gondolja a változás lényegét. Példának okáért egységesen képes kezelni az egészségügyi rendszer helyben megoldható gondjait. Vagy tud jó választ a lakhatási problémák enyhítésére. Ez olyan valódi cselekvés, ami a helyi jelenben mutatja be a jövőt, amit az országnak szánunk.
Negyedszer: következetes, bátor és kreatív politikai vezetésre van szükség. Minden szinten. Ne legyen kétségünk: háború jön, sok csatával. A legtöbb esetben nem lesz elegendő a kompromisszumra való törekvés, hanem új és bátor megoldásokat kell majd találnunk az elénk gördített akadályok elhárítására. Az új politikai kultúra azt is jelenti, hogy ha elveszik a bevételeid, akkor egyből megtalálod annak a módját, hogy végül a semmit vegyék el. Ha adminisztratív akadályokkal próbálják ellehetetleníteni fejlesztéseidet, akkor lesz egyből megoldásod az építkezésre. A politikai támadásokra pedig politikai válaszokat adsz majd. 
Végül a legfontosabb: a polgármesterek szerepe, hiszen ők egy-egy település ma még közvetlenül választott, legfőbb politikai vezetői. Kell, hogy legyen bátorságuk a cselekvő politikához. Ahhoz, hogy a mögöttük álló egység megőrzésével, a helyi jó kormányzás megteremtésével, az egymással alkotott szövetséggel, kreatív vezetéssel kiharcolják maguknak az érdemi beleszólást a változás stratégiájának kialakításába és irányításába, személyi feltételeinek megteremtésébe. Igen, ez beleszólást jelent a programalkotásba, a program végrehajtásához szükséges jelöltek kiválasztásába. 
Még azelőtt, hogy furcsa hatalomtechnikai játékok végeredményeképpen újra hibás döntések születnének. Ezt pedig nem szeretnénk. A szerző stratégiai tanácsadó, XV. kerület
Szerző
Beke Károly

Ó, a szép Alíz

Láttam egy feltűnően szép nőt az utcán, a villamosmegállóban állt, és azért akadt meg rajta a szemem, mert nem arra nézett, amerre a többiek, hanem az ellenkező irányba: nem visszafelé, hanem előre. Önkéntelenül fölnevettem, hiszen megismertem, ráismertem, ó, igen, ez ő. Mindig ilyen volt, mindig saját maga volt, ő volt az, Alíz. Egy iskolába jártam vele, csak sajnos nem ugyanabba az osztályba, pedig örültem volna neki, hiszen feltűnő szépség volt a hatalmas, szürke macskaszemével, ő volt az egyetlen Alíz, akit gyerekkoromban ismertem, miatta jegyeztem meg ezt a felnőttes nevet. 
Negyven éve láttam először, méghozzá a menzán, sorban állás közben. Elsősök vagy másodikosok lehettünk, kicsik, de ahhoz eléggé nagyok, hogy a dolgok között különbséget tudjunk tenni. Például hazugság és igazság között. Igen, abban jók voltunk, nem tudtuk még, hogy a hazugság bizonyos életkor fölött csak nézőpont kérdése. Gyerekkorban egyszerűbbek a bonyolultabb dolgok, és az egyszerűek is bonyolultak. 
Alíz előttem állt a sorban, s kicsit kilógott, mert háttal állt, ez jellemző volt rá, mégsem nevette ki soha senki. Nem tudom, mi védte meg ettől, alighanem az eleganciája, a szépsége, a különlegesen csillogó szeme. Ha valakire ránézett, az úgy érezte, hogy nagyon meg lett nézve – tán ez volt az oka, hogy Alíz nem pazarolta ránk magát. Méltóságteljes fensőbbség áradt belőle, de nem kivagyiság, hanem előkelő különállás. Ilyen előkelően hanyag és laza testtartással suhant át a nyolc osztályon, aztán elrepült egy jó nevű gimnáziumba, onnan meg külföldre valahová – azt hiszem, nem láttam úgy harminc éve. 
De most, a villamosmegállóban azonnal megismertem. Olyan különösen méltóságteljes volt, mint régen. Ó, Alíz. Úgy megörültem neki, hogy majdnem odaléptem hozzá – de szerencsére időben visszafogtam magamat. Mit is mondhattam volna neki? Hogy úgy negyven éve, a menzán milyen sokat tanultam tőle? Kinevetett volna az az idegen nő – pedig egy életre megjegyeztem az első mondatot, amit akkor hallottam tőle. 
Tálcával kezünkben álltunk sorban ebédért, az első fogásra nem emlékszem, de a második tejberizs volt, kakaóval vagy fahéjjal, ki hogyan kérte. Kakaó, fahéj, kakaó, kakaó, kakaó, fahéj, ennyit hallottam a fejem fölött, miközben Alíz előttem araszolt, s szokás szerint merengve tűnődött, mint aki távoli hegycsúcsot csodál. Amikor ő következett, megtorpant a sor, mert miután a konyhás néni neki is eldarálta, hogy „fahéj vagy kakaó”, Alíz nem válaszolt. A konyhás néni felcsattant, „na, mi lesz, fahéj vagy kakaó?”, mire Alíz súlyosan ránézett, s visszakérdezett: „miért, mind a kettőt nem lehet?”. 
Emlékszem az elképedésemre – fordult egyet velem a világ. De megdöbbent a konyhás néni is, s mint aki sok éves kábulatból ébred, úgy makogta zavartan: „nahát, miért is ne, tényleg”. Alíz természetesen egyikből sem kért, neki sem kakaó, sem fahéj nem kellett, nem is ezért kérdezte, hanem lépett is hűvösen tovább, s már messze járt, egy lépéssel közelebb ahhoz a képzelt csúcshoz – de háttal.
Szerző
Kácsor Zsolt

Imázs

Egy olyan rezsimben, ahol a regnáló miniszterelnök egy év alatt mindössze egyetlen olyan sajtótájékoztatót tart, egyébként épp a mai napon, amelyen elvileg minden médium – nemcsak a közmédia és a KESMA – munkatársa részt vehet, és elvileg bármilyen ügyben kérdéseket tehet fel, és talán válaszokat is kap, bár ne legyünk túl mohók; nos, egy ilyen rezsimben nincs mit csodálkozni azon, hogy a regnáló igazságügyi miniszter egy rövidke imázsfilmben, épp a Országház előtti téren sétálgatva – persze, nem magában a Parlamentben – jelent be a bíróságokat és általában az igazságszolgáltatást érintő, nagy horderejű változtatásokat.
„Mélyen megráztak a közelmúlt tragikus hírei. Édesanyaként és nőként együtt érzek a fájdalmat elszenvedőkkel. Igazságügyi miniszterként az erőszakkal szembeni zéró tolerancia nevében fogok eljárni. Aki más életére tört, ne engedjük feltételes szabadságra bocsátani!” Egyebek között erről beszél végtelenül empatikusan a Kossuth téren legújabb Facebook-videójában Varga Judit, hozzátéve, hogy tavasszal emiatt törvénymódosítás is lesz, majd a Kúria (egykori és leendő) épülete felé fordul, és közli, kezdeményezte a Kúria elnökénél az élet elleni bűncselekmények ítélkezési gyakorlatának felülvizsgálatát. A film alapján biztosak lehetünk benne, hogy anyaként, nőként és miniszterként is mindent meg fog tenni azért, hogy a győri gyerekgyilkossághoz hasonló esetek ne történhessenek. 
És – függetlenül a bejelentett intézkedésektől, amelyeket a Magyar Helsinki Bizottság úgy minősített, hogy a szigor növelése vagy a bíráskodás szabadságának korlátozása nem fog segíteni az áldozatokon – pont ez volt az imázsfilm célja. Hogy az egyszeri polgár is érzékelje: Varga Juditot a metsző szél sem gátolja céljai elérésében. Ha kell, nőként és anyaként, ha pedig úgy kell, miniszterként lép fel. 
Pedig akár dekázhatott volna is.
Szerző
Simon Zoltán