Emlékek napszámosa

A domboldalon futó szőlősorok még kopáran rovátkázzák vonalas füzetté a mészköves tájat, de a kezdődő élet jelei már mutatkoznak. Az édeskésre deresedett csipkebogyók, kökények bokrain még fázósan pöndörödnek az odaszáradt levéldarabok, de késő hajnalban az ágak végén már nem a dér, hanem az áttetszőre olvadt vízcseppek varázsolják a természet ékszerboltjaivá a bozótosokat. A kinti zöldségeskertek végében felejtett zeller új, világoszöld hajtásokat hozott, reggelre rigók szaggatják rojtosra a levélszéleket.

A bátrabbak, az előrelátóbbak, a jobban ráérők már metszenek. A karók közé feszített szürke drótok mellett itt-ott már feltűnik egy-egy piros vagy zöld fejkendő, néhol rádióból szűrődő zenefoszlány tölti meg a két tőke közötti űrt.

Egy asszony idősebbnek tűnik a többinél, meglehet már nyolcvan is. Háta, dereka egyenes, s kezében úgy viháncol a metszőolló, mintha kettőjük közös évszámait akarná visszapörgetni vagy két évtizeddel, pedig a szerszám se mai darab. Ha volt is valaha műanyag fogantyúja, az idők során már odaveszett, csak a puszta vasat tarkítja némi rozsda, barátságos tigrisfoltokat rajzolva a vágófelületre.

Dél van, idesüt a nap, az asszony sóhajtásnyira megáll, beszédbe is elegyedik.

Nem a magáét metszi, az övé már rég odavan, odalett akkor, amikor egyedül maradt, s férfi nélkül már nem bírta az örökül kapott három hektárt téltől tavaszig gondozni. A hátsó udvarban tartotta csak meg azt a két sort, amitől bort már nem remél, de szőlőnek, mustnak még megteszi szeptemberben. Maradna ő otthon egész nap, tyúkok, kacsák, zöldségek és gyümölcsök adnak elég teendőt, de nem maradhat.

Napszámba jár, így nyolcvan felé, napszámban fagy februárban, ázik áprilisban, izzad júliusban és hajlong októberben. Talán csak a november meg a december ad némi pihenőidőt, de pihenni akkor sem lehet, olyankor diót tör, disznóvágásban segít, csigatésztát gyúr, s megrendelésre rétest süt, kanyargósat, túrósat, ahogyan errefelé szokás.

Kell a pénz, fizetni kell a házat.

Falusi, hosszú ház az övék, közös udvar, két család. Errefelé ez régen bevett szokás volt, barátok, rokonok álltak össze, osztoztak meg a telken, húztak fel két kis házat, egybeépítve, külön lakva mégis. Könnyebb volt így gyerekeket nevelni, nagy rézüstben lekvárt főzni, disznót vágni, káposztát taposni, könnyebb volt így minden, s az is lett volna az idők végeztéig, ha nem változik meg közben a világ. Ha nem hal meg előbb ez, aztán az, s ha nem marad végül ő egyedül, árván az egész hosszú házban, ahol még el sem töprenghetett azon, mit kezd majd magával és az itt összegyűjtött emlékekkel, máris kopogott a végrehajtó. Hitel alatt roskadt a másik házvég, sose tudta, sose beszéltek róla, de az örökösnek így nem kell, eladják inkább, bárkinek, akár az első senkinek is, aki letesz érte egyben egy kisebb összeget.

Ő lett ez a senki, pénze ugyan neki se volt, kölcsönbe verte magát, de sem a házat, sem az emlékeit nem hagyhatta. Ezt törleszti most a napszámból, s fogja élete végéig, sőt, talán még azon is túl.