A bőség hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (nemzetközi sajtóértekezletén a szegénységről), hogy „az Európai Unió Magyarországról készített számaiból indulunk ki, amelyek egyértelmű és világos változásokat mutatnak. Az unió szerint egymillió háromszázezer emberrel kevesebb szegényünk van, mint korábban volt, és a súlyos anyagi nélkülözésnek kitett emberek aránya is egyharmadára csökkent”.

Ezzel szemben a tény az, hogy a helyzet nem ilyen „egyértelmű és világos”. Ott kezdődik, hogy a szegények aránya Magyarországon – a KSH adatai szerint, és ezekből dolgozik az Eurostat is – 2010-hez képest nemhogy nem csökkent, de még nőtt is valamelyest. Tíz éve ez a mutató 12,3 százalék volt, most pedig 12,4 százalék. A jövedelemelosztás egyenlőtlensége pedig – ami a társadalom felső és az alsó 20 százalékának jövedelmi hányadosát mutatja – kifejezetten romlott: a 2010-es 3,4-ről 4,2-re.

Létezik persze olyan valós adat is, amelyre a miniszterelnök hivatkozott, és eszerint a szegénység, illetve a társadalmi kirekesztődés kockázata 1 millió 813 ezer embert érint, ami majdnem 1,3 millió fős csökkenést jelent a 2010-es számhoz viszonyítva. Az a mutató is stimmel, hogy a súlyos anyagi nélkülözésnek kitett emberek száma jelenleg a korábbinak mindössze az egyharmada. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mit takar ez a statisztika, tudnunk kell, hogyan számítják ki. Márpedig súlyos anyagi deprivációban élőknek azokat nevezik, akik bizonyos megjelölt anyagi javaktól vagy szolgáltatásoktól meg vannak fosztva. Kilenc ilyen tétel van: tud-e az illető egy hétre nyaralni menni, van-e fedezete egy váratlan kiadásra, van-e autója, telefonja, mosógépe, tévéje, van-e a lakásában megfelelő fűtés, van-e fizetési hátraléka, illetve tud-e legalább kétnaponta húst enni. Ha a kilenc közül négyben valaki nemmel válaszol, akkor súlyosan nélkülözőnek minősül.

Az nyilvánvaló, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest telefonjuk ma már a legszegényebbeknek is van, vagyis ez a mutató biztosan elavult. Ám az is feltűnő, hogy 2016 és ’17 között, egyik évről a másikra 51 százalékról 31 százalékra esett vissza azoknak a magyaroknak az aránya, akik nem tudnának kifizetni egy váratlan kiadást. A magyarok jövedelme persze nem ugrott meg ennyire, viszont megváltozott a kérdés. A váratlan kiadást ugyanis konkrét összeggel, a szegénységi küszöb értékével, 74 ezer forintos kiadással váltották fel, és erre már sokkal többen felelték azt, hogy ennyit ki tudnának fizetni.

Összességében persze a szegénységi mutatók többnyire javultak, ez nem kétséges, ám az Európai Unión belül Magyarország helyzete nemigen változott. Nemcsak nálunk csökkent a szegények száma, hanem a többi európai országban is, és az uniós rangsorokban csak 4-5 országot előzünk meg. A lakhatási szegénység kirívó, a lakhatási költségek fizetésében is nagyon hátul vagyunk, a legszegényebb egymillió ember pedig ugyanolyan nyomorúságos körülmények között él, mint korábban, hiába tart hatodik éve a gyors gazdasági növekedés.

Statisztikailag is igaz tehát: aki szegény, az a legszegényebb.