Régi focista új szerepben

Hihetetlen, mennyit tanulhat az ember egy Orbán-sajtótájékoztatóból. Kár, hogy olyan ritkán van. Én pl. szorgos guglizás és szakirodalmi betekintés nyomán sokoldalúan kiképeztem magam a futballcsapatok szereposztásából, noha mindeddig totális analfabéta voltam, mi több: az ilyen irányú érdeklődés morzsáját sem fedeztem föl magamban. Ez csak bizonyította a NER ösztönös emberismeretét: mindig is gyanították, hogy kilógok a nemzetből. Netán rá is török. De csütörtöktől a helyzet gyökeresen megváltozott. Muszáj volt tanulmányoznom a „védekező középpályás” feladatkörét és kívánatos tulajdonságait.

Mert a miniszterelnök fontos bejelentéseket tett. Egyrészt azt, hogy 2022-ben is megpályázza a miniszterelnöki posztot. Ezzel el is oszlatta a csapatán belüli reményeket és spekulációkat arról, hogy egyszer mások is előre könyökölhetik magukat. A miheztartás végett meg is mutatta a falka ifjabb farkasainak: formában van. A produkció nagyja nekik szólt: Akela a mi politikai dzsungelunk könyvéből még nem véti el az ugrást. Pontosabban októberben ugyan elvétette, de most éppen azzal mutatja önbizalmát, hogy ezt el is ismeri. Demonstratívan magabiztos és fölényes, arcizmai megfeszülnek, de juszt is mosolyog, még némi önkritikát és öniróniát is megenged magának.

Marad tehát falkavezér, de új szerepet foglal el a pályán. Mint mondja, nem támadó, hanem védekező középpályás lesz. Mint Friss Róbert megírta, ez nem azt jelenti, hogy ne lőhetne gólt. De felismerte: módosítania kell a harcmodort. Nem életkori okokból változtat. A helyzet új: ellenfelei mintha kitanulták volna, hogyan lehet a pálya lejtését ellensúlyozni. A meccs nem lefutott. Már védekezni is kell. Ezt olvastam a ”védekező középpályás” feladatáról: „megelőző szerelésekkel zárja el az ellenfél elől azokat a területeket, ahol támadást lehetne folytatni”. Most éppen ez történt. A miniszterelnök igyekezett rátenyerelni két fontos ellenzéki témára: az egészségügyre és a környezetvédelemre, ahonnan alappal és sikerrel lehetett támadni kormánya politikáját. Mostantól senki se zöldebb, és senki sem viseli jobban a lelkén a betegek sanyarú sorsát.

Még a végén a kampányolás helyett valahára kormányozni is fognak? Ám úgy tűnik: mindent a meccs időtartama határoz meg. Abba szabad belefogni, ami gyors sikert hoz. Abba nem, aminek gyümölcse csak később érik be. Kifesteni a kórtermeket, felszerelni a WC-deszkát, a beteggel legközvetlenebbül érintkező nővérek közérzetét javítani - igen. És ezt se becsüljük le! Jó, hogy megtörténik. De érdemben változtatni a finanszírozáson, az állami egészségügyben tartani az orvosokat, betömni az alapellátás tátongó lyukait – azt már nem. Lassú, macerás, konfliktuskeltő. Az általános elégedetlenség annyit elért, hogy az egészségügy és a klímavédelem végre felkerült a kormány agendájára. De ahhoz, hogy ne csak könnyedén, tessék-lássék kipipálni akarják, az összehangolt akciók, szakmai és politikai kezdeményezések, a számonkérő társadalmi erő folyamatos demonstrálása egy percre sem szünetelhet.

Már csak azért sem, mert tanulságos benyomást szerezhettünk arról: hogyan csinál hülyét a védekező középpályás akár a saját csapattársaiból is. Akik eddig engedelmesen felmondták a korábbi leckét a „klímahisztiről”, a magyar egészségügy kiváló teljesítményéről, az ellenzék és a független sajtó alaptalan rágalmairól. Szegények, most tátoghatnak. A mameluk újságírókkal együtt. Kevés megalázóbb mondatot hallottam, mint amikor a kormányfő a két Bencsik között el nem igazodva érzékeltette jelentéktelenségüket: „Bencsik Gábor? András? Jóska?”, vagy mi…

A védekező középpályást nem zavarja, ha mozgása még társai és drukkerei számára is követhetetlen, sőt. Egy híres védekezőről, N’Golo Kantéról (na, milyen vagyok, hogy ezt is megtanultam?!) írják: „Néha úgy tűnik, kettő van belőle. Egyik a pálya bal-, a másik a jobboldalán.” Mi, tudatlanok, ezt eddig pávatáncnak hívtuk, most kiderült, hogy csak a védekező középpályás erénye.

A retorikába tehát bekerültek az eddig a pálya baloldalán hangoztatott témák. Ez komoly váltás. De éppen azért történik, hogy maradhasson a lényeg: az egyeduralomra törekvés, a militáns politika, a lubickolás a konfliktusokban, az unióellenes bezárkózás. Marad az is, hogy ennek érdekében rájátszik akár a legrosszabb hajlamainkra: a sanda előítéletre, gyűlöletre, bűnbakállításra is. Ezért hangzanak el talán a legszégyenteljesebb szavai a jogfosztott, megalázott gyöngyöspatai cigány diákok ügyében, akik ”munka nélkül” (micsoda ócska cigányellenes klisé!) jutnak pénzhez. Ezért nem átallja az eddig legkorruptabb kormány fejeként a neki nem tetsző bírósági ítéletek kapcsán a bírókat gyanúsítani korrupcióval. Ezért utasít egy bírósági ítélet végrehajtásának megtagadására.

Egy neves védekező középpályás, talán Carrick nyilatkozta: „Mindig úgy harcolok a labdáért, mintha az egy étellel teli tányér lenne. Mintha az lenne életem utolsó lehetősége.” Orbánnak talán az is. És kell, megint kell neki az a teli tányér. Rajta feltálalva az ország. De már ott van a pályán a másik csapat. A miénk.

A szerző volt országgyűlési képviselő