Családon belül

Ül a gyerek a tévé előtt, hallja, hogy a kormány épp most készül 600 milliót áldozni a családon belüli erőszak felszámolására, és számol. Anya, a 600 millió az sok? Aztán terveket sző. Én hatszázmillióból építenék nektek egy új házat, és vennék egy autót. Szerinted mennyi maradna még? Aztán a gyerek marad a tévé előtt, mert még nem kell lefeküdni, és azt hallja, hogy „2019. március 21. napján hajnalban egy féltékenységi vita során a vádlott megrángatta, majd többször felpofozta a feleségét, aki rendőri segítséget kért. A rendőrök távozása után a vádlott tovább folytatta a bántalmazást.” A gyerek nem érti, amerre ő jár, ilyesmi nem szokott történni. De nicsak, van még! „Többször belerúgott a földön fekvő feleségébe, majd megráncigálta a haját és elment. Az asszony nem mert hazamenni, ezért az egyik közeli ház lépcsőjére ült. A férj éjfélkor, a kezében a hét éves gyermekükkel a keresésére indult. Mikor rátalált, felszólította, hogy menjen haza. Az asszony nemet mondott, amitől a férfi ismét dühbe gurult. Megint ütni, rugdosni kezdte a feleségét. A hajánál fogva ráncigálta, a szemeit nyomkodta, majd erősen ellökte, és a földön tovább rugdosta.” Miért nem védte meg senki a feleséget? – teszi fel jogosan a kérdést a gyerek. Hogy a fenébe lehet megmagyarázni, hogy mi ez az egész? Miközben a családon belüli erőszak mikéntjét próbáljuk átadni a tizenegy évesnek, a tévében újabb történet bontakozik ki: „egy férfi nem tudott parancsolni az indulatainak, s ököllel arcon vágta feleségét. Felfüggesztett büntetéssel megúszta a csetepatét.” Mi az a csetepaté? – tudakolja a gyerek, mert szereti az érdekes szavakat. – Ha a férje megveri a feleségét, az csetepaté? Összenézünk az asszonnyal, nehéz ügy. Nem kéne híradót néznie a gyereknek. Ám mivel a szemantikánál jobban érdeklik az anyagiak, rövid gondolkodás után végül visszatér a kiinduláshoz. – Mit fognak venni a hatszáz millióból? Odaadják a néniknek, akiket megvertek? És ha kifizetik nekik, akkor nem fogják rugdosni őket?

Az árnyalt politikai gondolkodás még nem a sajátja, de azért már alakul.

S hogy a gondolat általában milyen csapongó tud lenni. Miközben a „családvédelmi intézményrendszer átalakítását” próbáljuk elmagyarázni (külön-külön és egyben az összes szót) jut eszembe, hogy a héten a kormány egy jól irányzott határozattal újabb egymilliárd forintot adott a nyári, tokiói olimpiára készülő magyar sortolóknak. A sportért felelős államtitkár azt mondta, azért emelték meg az olimpiai felkészülésre szánt támogatást, hogy „a versenyzőknek és az őket felkészítő szakembereknek kizárólag az előttük álló feladatokra kelljen koncentrálniuk”. Eltekintve attól, hogy egy olimpiai ciklus négy évig tart, és Tokióig már csak alig fél van hátra, és ha az említett sportolóknak eddig a rájuk költött sok tízmilliárd forint mellett másra is kellett gondolniuk a sportoláson kívül, annak nem a pénzhiány volt az oka, felmerül a kérdés, hogyan viszonyul a 600 millió ehhez a milliárdhoz? És mit mondjunk a gyereknek, amikor azt kérdezi, hogy az utóbbi azért több-e, mert az a fontosabb?

Tényleg nem kéne híradót néznie.