Kentaurbeszéd – Lengyel László: Pokoli évtized

Publikálás dátuma
2020.01.25. 13:00

Fotó: Marabu
Ha a tízes évek elején az intézmények vezérelték a vezetőket, mára, a mozgalmak, a választók nyomására, egyre inkább a vezetők, méghozzá válságot teremtő és konfliktust kereső vezetők vezérelnek.
A tízes évek hosszú és pokoli évtized. Hosszú, mert 2008-ban kezdődött a Nagy Recesszióval és bevégződni talán Trump 2020-as bukásával, a Brexittel, a migránskérdés átmeneti megoldásával fog. Ha Trumpot újraválasztják, akkor folytatódik, s ki tudja milyen drámai esemény zárja le. 

Válság és bezárkózás

Pokoli évtized ez a maga gazdasági, társadalmi, környezeti válságaival és politikai konfliktusaival. Háborúkkal, terrorral, menekültkrízisekkel. Az évtized tovább növelte az egyenlőtlenséget a társadalmakon belül és szabadságot, jogot eltipró önkényuralmakat szült. Igaz, egyetlen nagy gazdaság, s így a globalizált gazdaság se omlott össze. A társadalmi konfliktusok autokráciákat, de nem fasizmusokat teremtettek. A nagyhatalmi összeütközések nem vezettek világháborúhoz. Földünk melegszik, de talán még megállítható. Az évtized pozitívuma, hogy túléltük. A Nagy Recesszió és a migrációs hullámok Amerikában, majd Európában kiváltották a populista nacionalizmus és populista progresszió mozgalmait, különböző illiberális demokráciákat és önkényuralmakat teremtettek. A két világkapitalizmus – a nyugati típusú, amerikai, liberális, piac-vezérelt, meritokratikus és a keleti típusú, kínai, autokrata és állam-vezérelt – politikai rendszerei végig versengenek az évtizedben saját társadalmaik, befolyási övezeteik, s a globalizált világ feletti irányításért. A nyugati rendszer az évtized elején elvesztette dinamizáló szerepét, de fenntartotta a világ intézményei feletti befolyását, és többé-kevésbé megőrizte társadalmainak liberális demokrata, jogállami irányítását. A keleti rendszer kezdetben jelentős dinamikát mutatott, és megkezdte saját világgazdasági és politikai intézményeinek kiépítését, de az évtized végére lelassult, és egyre önkényesebb formákat kénytelen választani társadalmai ellenőrzéséhez. (Ha a tízes évek közepéig a BRICS – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – csoport volt a jövő nagy ígérete, mára ezen országok egy része súlyos gazdasági válságban van, más részük lassul.) A gazdasági és társadalmi lassulás és stagnálás bezárkózáshoz, zárt társadalmakhoz vezet. Elkezdődött a bezárkózás a nemzeti, faji, vallási, osztály, kaszt közösségekbe, mások könyörtelen kizárásával. Az alul és kívül lévők fel- és bejutása a záruló jövedelmi, vagyoni, oktatási, egészségügyi, szociális, infrastrukturális, digitalizációs szolgáltatási rendszerekbe lehetetlenné válik. Egyszerre történik meg az elitek blokkolódása lefelé és kifelé, illetve a társadalmi csoportok zárulása egymással és a „kintiekkel” szemben. 

Három mozgalom

A záruló rendszerekkel szemben három nagy tömegmozgalom kavarog szinte végig a tízes években. Az egyik a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának osztályalapú, többnyire baloldali, progresszív mozgalma, amely az Occupy Wall Street-től a görög Szirizán, az olasz Cinque Stelle-n, Corbyn Munkáspártján keresztül a Demokrata Párt progresszív ágáig, Sandersig, Warrenig és a nyugdíjrendszer ellen tartósan tüntető francia szakszervezetekig terjed. Gazdagok és szegények, elit és tömeg, tőke és munka állnak egymással szemben, s a küzdelem a magasabb jövedelmekért, az igazságosabb jövedelemelosztásért folyik. A mozgalom társadalmi bázisa a globalizáció által perifériára szoruló rozsdaövezetiek, a szolgáltató szféra kizsákmányoltjai. A progresszió szellemi világa részben a neo-marxizmuson, részben zöld programokon alapul. A második nagy mozgalom és irányzat a nemzetek, fajok, vallások közötti egyenlőtlenség, elnyomás elleni - vagy ennek az elnyomásnak a fenntartására irányuló - nacionalista, faji és vallási fellépés. Az amerikai Tea Party-tól Trump „America First” programjáig, Salvini Lega-jától Kaczyński PiS-éig, Orbán Fideszétől a német AfD-ig elöntötték a világot. Ennek ideológiája liberalizmusellenes, tekintélyelvű, nemzeti és állami szuverenista ideológia. Sajátos módon, ennek a mozgásnak is a globalizáció számkivetettjei, a korábbi történelmi korszak kivételezettjei, sértettjei az alanyai, akik a nemzetállamtól várják a védelmet és társadalmi státuszuk helyreállítását. S végül a harmadik, a szabadelvű mozgalmak sora, amely a globalizált nagyvárosi fiatal középosztály, a centrum mozgása a zárt és periferizáló – állami, osztály, faji, vallási – rendszerekkel szemben. Ilyenek voltak a moszkvai és szentpétervári, az isztambuli, kairói, az esernyős hongkongi, a Macront támogató párizsi, a „maradás-párti” brit, a Kuciak-gyilkosság utáni szlovák, a lengyel demokratikus ellenzék nagyvárosi tüntetései, ahogy ilyenek ma a hongkongi és a teheráni mozgalmak. Itt a harc nem a jövedelmekért, hanem a hozzáférhető és minőségi – egészségügyi, oktatási, infrastrukturális, rendvédelmi, környezeti stb. - szolgáltatásokért folyik. Mindhárom ideológiai szempontú mozgalmat áthatja két döntő civilizációs/kulturális elem, amelynek következtében valamiféle kulturális forradalom, kultúrharc is: drámai összeütközés alakult ki életforma és környezeti kérdésekben. Az életforma-háború a hatvanas évekre emlékeztető hevességgel folyik: nemzedéki összecsapás, MeToo, LGBT, abortusz, eutanázia, halálbüntetés, digitális rendszerfelhasználás és a kulturális értékek körül. Az egyes társadalmi csoportok a másként élés jogáért küzdenek. Az évtized végére pedig döntővé vált a föld, a környezet katasztrófájának mozgalmi, érzületi megjelenítése. 

Vezérelvű rendszerek

A tízes évek jelentős mozzanata, hogy az intézmény-vezérelt, egyensúlyra és status quo-ra beállított nagy rendszerek az évtized végére vezérelvű, személy-vezérelt szisztémákká válnak. Ahogy csökken a pártok, az államok és az elitek tekintélye, úgy nő a személyi tekintély és szerep. Ahogy növekszik a társadalmak konfliktusos dühe, úgy támad igény konfliktust előidéző és vállaló vezetőkre, a békítő, koordináló, intézményi megállapodásokat kötő vezetőkkel szemben. Ha a tízes évek elején az intézmények vezérelték a vezetőket, mára, a mozgalmak, a választók nyomására, egyre inkább vezetők, méghozzá válságot teremtő és konfliktust kereső vezetők vezérelnek. Putyin, Hszi, Erdoğan lehettek szervezeteik szülöttjei, de mára teljesen uralják a politikai teret. Ha korábban konszenzuskeresők voltak, most folyamatosan konfliktusra hajlanak. S tudjuk, hogy nem a republikánus párt vagy az államgépezet mozgatja Trumpot, hanem megfordítva. Azt a Trumpot, aki büszke arra, hogy sikerül zavart okoznia nemcsak az amerikai államban, de a világban is. Ahogy Johnson vezérli a brit konzervatívokat és nem azok őt, harsányan vállalva a Brexit konfliktusát. Macron nélkül pártja darabokra hullana, és Macron keményen beleáll mind a hazai, mind a nemzetközi konfliktusokba. Kaczyński teljhatalommal és folyamatos összeütközéseken keresztül vezérli a lengyel, Orbán a magyar rendszereket. E személyi rendszerek szükségképpen igyekeznek kiiktatni az intézményes ellensúlyokat és tekintélyuralomra törekszenek. Nélkülözhetetlenné és leválthatatlanná formálják magukat, saját képükre alakítják társadalmaikat. Visszatér-e a világ és Európa, ezen belül Magyarország az intézményes megállapodások, a konszenzus-alapú szisztémákhoz? Lesz-e a törékeny és konfliktusos, zárt és lassuló társadalmak és rendszerek káoszából szilárd és egyezményes, nyílt és gyorsuló társadalmak globális, európai és magyar rendje a húszas években? Ehhez legalább részlegesen győzedelmeskednie kellene egy liberális-demokratikus, emberarcú és zöld kapitalizmusnak, amely elfordul az autokrata, egyenlőtlenséget, embertelenséget és környezetrombolást hozó rendszertől. Van-e erre remény? Európa választóinak többsége ’19 tavaszán, Magyarország fővárosa és nagyvárosai ’19 őszén erre szavazott. Talán így lesz Amerikában is. A tízes évek volt a pokol. A húszas évek lesz a tisztítótűz, a purgatórium? A hullám, amely megújít? Hogyan fordítja finoman Nádasdy Ádám Dante Purgatóriumának utolsó sorait: „A szentséges hullámból visszatértem, / megújulva, mint üde, friss növény, / mely ifjú lombját most bontotta ki. / Tiszta voltam s vártak a csillagok.”
Frissítve: 2020.01.25. 13:09

Hegyi Iván: Óriás Baby

Publikálás dátuma
2020.01.25. 11:00

Fotó: SHAUN CURRY / AFP
Brémában egy lemezlovas a kislemez A oldalán található Hold Me Closert akarta feltenni, de a B oldalas Baby Come Backet forgatta le, s nem sokkal később a nóta listavezető lett Németországban, majd Belgiumban, valamint második Franciaországban.
A Baby Come Back legendás dal; hatvannyolcban nem volt tinédzser, aki ne üvöltötte volna. Az más kérdés, hogy két évvel korábban Nagy-Britanniában nem tűnt fel szinte senkinek. Aztán Brémában egy lemezlovas a kislemez A oldalán található Hold Me Closert akarta feltenni, de a B oldalas Baby Come Backet forgatta le, s nem sokkal később a nóta listavezető lett Németországban, majd Belgiumban, valamint második Franciaországban. Ezért aztán 1968-ban újra kiadták Angliában, és másodszorra felemelkedett a csúcsra, pedig előtte bálványkép virított a topon: a Rolling Stones Jumping Jack Flash-e uralta a lajstromot. A Kövek elé gördülő slágert tartalmazó korongból több mint egymillió példányt adtak el, és cikkek özöne született „Anglia első vegyes rockbandájáról”, az Equalsről, amelynek három színes bőrű tagja volt: a Baby Come Back szerzője, a brit guyanai születésű zenekarvezető, Eddy Grant – aki trombitás édesapjától tanulta a popszakmát –, valamint a Jamaicáról származó két Gordon testvér, az énekes Dervan és a basszgitáros Lincoln. Jellemző a szám sikerére, hogy az év végi brit összesítésben a nyolcadik helyen jegyezték egy szintén klasszikus kompozíció, a Beatles Hey Jude-ja mögött. (Egy másik Beatles-dal, a Little Help From My Friend Joe Cocker jellegzetes feldolgozásában harmincadik, az ugyancsak a mesés liverpooli négyestől származó Lady Madonna és Hello Goodbye a negyvenharmadik, illetve a negyvennegyedik volt, hogy csak a legfinomabb krémről beszéljünk.) Nem csoda, ha Derv Gordon hamarosan fényűző Aston Martinnal furikázott Londonban, ahol kölyökként több problémája is akadt. „Hétéves voltam, amikor mérnök édesapámmal átköltöztünk Angliába" – mesélte. – „Amikor a Heathrow repülőtéren kiszálltam a gépből, olyan hideg volt, hogy vissza akartam menni a fedélzetre. Először láttam havat, és akkoriban hallottam először azt a szót, hogy kardigán. Aztán észrevettem: az épületek tetejéről füst száll a levegőbe. Azt gondoltam, miért égnek azok a házak?” Eleinte az Equalsszel is volt néhány égés, mert az észak-londoni banda muzsikusai hiába játszották a menő Rolling Stones-, Yardbirds-, Pretty Things-dalokat, azt érezték, a készlet hiányos, és nem hangzik eléggé jól. Nincs mese, saját számokat kell csinálni! S vállalni önmagukat. Ez komoly kihívást jelentett, mert Dervan Gordon szerint „ha egy férfi rózsaszínű ruhát viselt a korabeli Egyesült Királyságban, azt melegnek tekintették, mi viszont a karibi térségben ahhoz szoktunk, hogy az élénk színeket meg a virágmintát imádják a nők is, a férfiak is”. Az Equals együttes legsikeresebb időszaka 1971-ig tartott. Akkor azért kellett véget vetni a zenének, mert Eddy Grant alig huszonhárom esztendős korában szívrohamot kapott, felgyógyulása után visszaköltözött szülőhelyére, a guyanai Plaisance városába, és átmenetileg kiszállt a show-bizniszből. Top 10-es száma a csapatnak az óriás Baby Come Back után már csak kettő akadt, a Viva Bobby Joe (1969) és a Black Skin Blue Eyed Boys (1970), de a beatért bomló közönség kedvelte a Michael and the Slipper Tree-t vagy a burleszk hőskorának parádés párosáról, Stanról és Panról írt Laurel and Hardy-t is. Majd Grant már a negyvenhatodikat taposta, tizenkét, illetve hat évvel túl volt szólókarrierje két Number One-ján, az I Don't Wanna Dance-en és az apartheidellenes Give Me Hope Jo'annán is, amikor a birminghami reggae-specialisták – Pato Banton, valamint a UB 40 tagjai – 1994-ben előálltak a Baby Come Back adaptációjával. A kislány ováció közepette tért vissza, újra a brit slágerlista élére került, több mint negyedszázaddal az után, hogy először nézett le a tetőről. A feldolgozók azért különböztek Grant kapitánytól és „gyermekeitől”: ők nem a hanghordozó B oldalán rejtették el a Baby Come Backet. Bár meglehet, az onnan is az élre került volna, akárcsak hajdanán...
Szerző

Miklós Gábor: Emlékezetpolitikai csaták Auschwitz körül

Publikálás dátuma
2020.01.19. 14:14
Lengyelország, Treblinka
Fotó: Alexander Kapustyanskiy / Sputnik
Van egy tizenöt éves ENSZ közgyűlési határozat, amely január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Azért ezt a napot, mert akkor volt ötven éve, hogy a Vörös Hadsereg katonái elérték az auschwitzi haláltábort és felszabadították az ott talált pár ezer haldokló rabot. Az előző hetekben a nácik tízezrével hajtották el az életben maradott foglyokat a táborokból, akik nem bírták a menetet, azokat útközben agyonlőtték. A többség más munka- és koncentrációs táborba került, ahol sokan már nem érhették meg a felszabadulást. De sokan megérték és emlékeztek. Auschwitz így vált azzá a hellyé, amelynek emléke leginkább fennmaradt a nemzetközi emlékezetben, s amikor évtizedekkel a náci népirtás után az emberiség kezdte felfogni a történtek súlyát, jelképpé lett. Abban, hogy az ENSZ globális emléknapot adott a holokausztnak, kellett Srebrenica is. Azaz a kilencvenes évek polgárháborúja a széteső Jugoszláviában. Ott kiderült, hogy a népirtás egyáltalában nem csak a múltban elképzelhető, örökre lezárt téves fejezet az emberiség történetében. Megismétlődhet. A sok ezer srebrenicai férfi és fiú válogatás nélküli legyilkolása csak azért, mert bosnyákok voltak, tartalmilag azonos a nácik ipari zsidó-irtásával. Itt történt Európa közepén, a szomszédok hajtották végre a szomszédokon, voltaképpen civilizált emberek. Ráadásul közönyös semmittevéssel az ENSZ holland békefenntartói sem léptek közbe. Ez akkor még egészen friss emlék volt, s az új évezredben még volt annyi konszenzus és optimizmus a világpolitikában, hogy feltételezték, az emlékezés és emlékeztetés intézményesítése megfelelő elrettentő és pedagógiai hatással lesz a következő nemzedékekre. Ennek a téves feltételezésnek volt egy másik háttere: ekkor még működött a közép- és kelet-európai rendszerváltások feletti globális eufória, a hit, hogy a hidegháború végével nem csak a kommunista diktatúrák omlottak össze, de végső tisztázásra is sor kerülhet, amely tiszta lapot teremt, szinte letörli az önkényuralmi rendszerek minden bűnét. Ez pedig csak úgy történhetett meg, ha a náci zsidó-irtás tetthelyén tisztázzák a történteket. Tisztázni kellett a bűnrészesek és bűnsegédek szerepét a holokausztban. Ez pedig a kezdetektől, azaz a rendszerváltásoktól, a Szovjetunió szétesésétől erős társadalmi ellenállásba ütközött. A diktatúráktól, a szovjeturalomtól felszabadult társadalmak nem hajlottak erre, sőt sok helyen megpróbálták indokolni a helyi fajgyűlölő nacionalizmusokat, s a szélsőjobboldali erők önkéntes részvételét a népirtásban. A történelemtudomány tisztázta: a nácik és helyi alvállalkozóik már 1941-43-ban meggyilkolták a kelet-európai zsidók nagy részét, s mire az auschwitzi gázkamrák teljes üzemre kapcsoltak, óriási tömegeket pusztítottak el Sobibór és Treblinka gázkamráiban. Ezeket a haláltáborokat felszámoltak, ahogy közeledett keletről a Vörös Hadsereg. És mivel itt, ahogy Ukrajna és Fehéroroszország más gyilkos mezőin és erdeiben, főleg a helyi zsidókat ölték, ezekről a rémtettekről máig keveset beszélnek. Sok fontos könyv jelent meg a témáról, de a bűntett valahogy nem lett része a holokauszt narratívának. Ennek talán a fő oka, hogy a háborúról szóló szovjet elbeszélésben nem emelték ki a zsidók elleni célzott népirtás tényét, hanem a szovjet állampolgárokon elkövetett náci rémtettekről beszéltek. A hatvanas években kezdtek megemlékezni a Kijev melletti Babij Jar tömeges kivégzéseiről, de Hruscsov menesztése után ott is elmismásolták a tényt, hogy ez is a holokauszt része volt.
E hónap végén tehát Auschwitz felszabadításáról emlékeznek meg. Hetvenöt éve a holokauszt ezzel még nem ért véget, zsidók százezreit ölték meg a nácik a hitlerizmus összeomlásáig. És gyilkoltak Magyarországon is a magyar nyilasok. Két nagy rendezvényt is tartanak ezen a 75. évfordulón. Az egyiket Jeruzsálemben, a Jad Vasem intézetben: ez a rendezvény a World Holocaust Forum ötödik tanácskozása lesz. Az alapítványt Vjacseszlav Mose Kantor, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke - orosz dollármilliárdos - hozta létre. A másikat a lengyelországi Oświęcimben, azaz az Auschwitz-Birkenau haláltábor területén rendezik. Egyelőre azt tudni, hogy politikusok, koronás fők jelennek meg mind a két helyen, lesz, aki mindkét helyen megjelenik. A megemlékezésnek a tanulságtételt kellene szolgálnia. Az emlékezést és a figyelmeztetést a mai világnak. Ehelyett ez a téma már jó előre politikai csetepatévá vált.
Először Vlagyimir Putyin szólalt meg, aki elképesztő energiával állt ki az 1939 augusztus végén megkötött Sztálin-Hitler alku (a Molotov–Ribbentrop-paktum) mellett. Egyúttal hevesen támadta a két világháború közötti lengyel rezsimet, annak berlini nagykövetét antiszemita disznónak, gazembernek nevezte. Putyin sztálini érveléssel indokolta a sztálini politikát, ami jól beleillik a mostani orosz hivatalos narratívába. Röviden: az alku Hitlerrel jó volt, mert így növekedhetett a szovjet birodalom. Az orosz hivatalosság szemezget a történelmi tényekben. A lengyel rezsim valóban antiszemita volt. Sztálin viszont átadta Hitlernek a zsidó származású német kommunista emigránsokat. És lehetne sorolni a történeteket, tényeket. A történelmi emlékezet nem azonos a történelemmel, miközben kölcsönösen alakítják egymást. A világháború alatti zsidó-irtást ma a politikák instrumentálisan kezelik. A lengyel államfő bejelentette, hogy nem megy el a jeruzsálemi rendezvényre, mert ott neki nem adnak szót, miközben Putyin beszédet mondhat. Auschwitz Lengyelország területén van, sok nem zsidó lengyelt is megöltek ott a nácik. Andrzej Duda elnök felszólalása szerintem indokolt lett volna. Cáfolhatta volna Putyin állításait, ha az orosz elnök ismét előáll ezekkel. De beszélhetett volna Jeruzsálemben a lengyelek és zsidó bonyolult viszonyáról, a meg-megújuló antiszemita kampányokról is. Tisztázhatta volna, miért teszi nemzeti hősökké a nácikkal együttműködő, bujkáló zsidókat gyilkoló nacionalistákat az őt államfővé emelő kormánypárt. Miért akartak törvényt hozni azok ellen, akik feltárják lengyelek részvételét a népirtásban. Az orosz birodalomépítés mítosza vitázik a lengyel történelmi legendákkal. Ezek a viták alkalmasak arra, hogy alakítsák a közgondolkodást, a régi dicsőség és nagyság felidézése, a történelmi ellenség felfestése merő aktuálpolitika. Az emlékezetpolitikai csatározás nem a zsidókról szól. Auschwitz a legnagyobb magyar temető. A magyar kormány elismerte, a zsidó magyarok kiszolgáltatása, Auschwitzba szállítása nem mehetett volna végbe a magyar közigazgatás szorgos részvétele és a társadalom közönye, vagy egyetértése nélkül. Nem rajtuk múlott, hogy Budapesten sokan megérhették a felszabadulást. Az országot tíz éve uraló jobboldali politika időnként sajnálkozó arccal tesz ilyen kijelentéseket fekete kalapban. Tehát a zsidók megemlékezésein, rendezvényein. (A hírek szerint most Orbán Viktor utazik Auschwitzba, Áder János pedig Jeruzsálembe.) Miközben Horthy és emberei rehabilitálásán, a két háború közötti kor restaurálásán serénykednek. Semmi jele nincs annak, hogy feldolgozni akarnák, mi vezetett a történtekig. A Fidesz holokauszt-politikáját legjobban a Sorsok Háza projekt ábrázolja. Nem az, hogy nem bír megvalósulni, hanem, az, hogy megvalósulásának akadálya, hogy a hatalom nyilvánvalóan azt akarja, hogy ott ne a százezrek elpusztításáról, hanem kevesek megmentéséről legyen szó, és ne firtassák a Horthy-világ (és az akkori magyar társadalom) bűnrészességét. Pedig ez a feltárás, megértés, az elődök bűneinek belátása kell ahhoz, hogy végre ne kelljen mindig Auschwitzról beszélni. Sem itt, sem másutt.