Beethoven Bécsből

Beethoven születésének 250, évfordulóját ünnepeljük idén, a Zeneakadémia ennek jegyében természetesen több hangversenyt is rendez, az első, a Bécsi Szimfonikusok estje méltó volt az alkalomhoz.

Seyfried és Spohr is - korabeli muzsikusok – hasonlóan írják le azt, ahogyan Beethoven vezényelt. A pianóknál leguggolt, olyannyira, hogy alig látszott ki a kottatartó mögül, a fortéknál pedig „óriássá nőtt és úgy tűnt, ahogy karjaival hullámozva csapkodott, mintha a felhők közé akart volna felszállni”.

Ugyanakkor mozdulatai nem voltak precízek, vezénylési technikája nem könnyítette meg a zenészek dolgát. Nem úgy, mint Philippe Jordané, aki az említett mozdulatokból – guggolás, széles karmozdulatokkal a zenekar fölé emelkedés – sokat bemutatott, ugyanakkor mind az ő, mind a zenekar produkciója rendkívül fegyelmezett volt. „Ugye, milyen egyszerre játszott a zenekar?” – kérdezte persze némileg viccesen Sugár Gergely a zenekar kürtöse a koncertet követő, közönség előtti beszélgetésen. Ez az egyöntetűség a megjelenésben is tükröződött, a korhűen renovált múlt század elején épült nagyterem színpadán – a mai trendekkel ellentétben - szigorúan a hagyományos frakkban szerepeltek a férfi zenészek, mintha oda születtek volna.

A teljes együttes egyébként 125 tagú, ennek 17 százaléka nő, árulta el ezt is a kürtös. Sok ez, vagy kevés? Láthatóan tehát, egyfajta hagyománynak is igyekeztek megfelelni a zenészek, miközben Jordan hallhatóan sokat merített a legújabb Beethoven-interpretációs stílus eszköztárából, amelyet legegyszerűbben, a pályáját csellistaként egykor a zenekarban kezdő Nicolaus Harnoncourt kifejezésével lehet leírni: beszédszerű zenélés. Erre a Hatodik szimfóniában nagyon is fel kellett figyelni. Noha már maga Beethoven is jelezte, sokkal inkább hangulatok, mint képek ábrázolásáról van itt szó, az idilli táj hangzásbeli lefestése, a vihar, stb. valóban kihagyhatatlan ziccereket kínálnak a zenészeknek. Volt is sok hirtelen hangosan megszólaló rövidebb-hosszabb motívum, kiemelve rejtettebb szólamok, gazdagon váltakoztak hangszínek, miközben bizonyos rusztikus nyersesség is áradt a hangzásból, a vonósok például nem igyekeztek önmagában való széphangzás elérésére, bár természetesen az a hangfogós patakparti jelenet-tételre nem igaz.

A két szimfónia előadása közül ez tűnt adekvátabbnak a zenei anyagoz, az odaadó előadás több pillanatban is a messze átlagon felüli szintre emelkedett, vagyis bizonyította, a puszta hangok mögötti érzelmi háttéré az igazság. Ez a fajta hangok mögé látni kívánó olvasat nem tudta viszont kiemelni az Ötödiket a hagyományos, közhellyé kopott, „kopogtat a sors” értelmezés keretei közül. Mert hiába nem kopogtatott, hanem páros lábbal rúgta be az ajtót Jordan felfogásában a sors, ez nem állt össze olyan egységgé a kottában leírt zenei anyaggal, minta Hatodikban, már csak azért sem, mert a többi téttel megszólaltatása egy-két pillanattól eltekintve sok érdekességet nem hozott, szerencsére éppen az utolsó tétel sikerült különösen szépen, jó emlékeket hagyott így a hangverseny.

Infó:

Beethoven 6. szimfónia, 5. szimfónia

Bécsi Szimfonikus Zenekar, karmester Philippe Jordan

2020. 01.23. Zeneakadémia, Nagyterem