Álamatőrök

A magyar labdarúgásban egy dolog biztos: semmi sem az, aminek látszik vagy láttatni akarják. A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) elnöke, Csányi Sándor tavaly november végén televíziós interjúban hirdetett harcot a rasszizmus ellen. Másfél héttel később az MLSZ fegyelmi bizottsága csinált bohócot az elnökből, amikor a zalaegerszegi futballdrukkerek három bajnoki mérkőzésén folytatólagosan elkövetett rasszista megnyilvánulásait összesen 200 ezer forinttal (580-600 euró) „büntette”. Az UEFA ugyanezért a vétségért stadionokat zárat be, több ezer eurós büntetések mellett. A magyar szövetség – legalábbis elnöke szavai szerint – meg van győződve arról, hogy tűzzel-vassal harcol a rasszizmus ellen.

A bajnokságban szereplő profi klubok bevételei papíron nőnek, többségük nyereségesen működik. Ez dicséretes, de a csapatokat az állam tartja el, saját valós hirdetési és jegybevételükből, tao nélkül a klubok nem tudnának havonta milliós fizetéseket adni a játékosoknak. Sőt a minimálbér kigazdálkodásával is gondjaik lennének.

Az élvonalbeli és másodosztályú bajnoki meccsek közvetítési jogait öt évre 19 milliárd állami forintért vette meg a köztévé, vagyis inkább a magyar lakosság. A nézőszám, a reklámérték alapján, valós piaci viszonyok között ennek az összegnek a töredékéért lehetne eladni a jogokat. Hivatalosan az első- és másodosztályú bajnokságban szerepelnek olyanok, akik pénzt vesznek fel a meccsekért.

A valóságban a magyar futball harmad- és negyedosztályában is havi fizetést kap a pályára lépők túlnyomó többsége, igaz, ezek a pénzmozgások kevésbé láthatók, mint az élvonalban. De az ötödik, sőt a hatodik osztályban is van rá példa, hogy olyan összeget vesznek fel a közhiedelem szerint kedvtelésből futballozók, amit azonnal boldogan elfogadnának az orvosok, a pedagógusok vagy éppen a tűzoltók.