Bárhol, bármikor

Tenger elnyelte országok, sivataggá szikkadó régiók, elillanó édesvizek és a levegő mint mérgező gáz – a klímakatasztrófát leginkább természeti jelenségekkel írják le, és a kollektív aggodalomnak mintha nem lenne része az „élő veszedelem”. Magyarán: miképp viselkednek majd a jövőben a különböző vírusok, baktériumok, prionok, patogének (utóbbiak olyan kórokozók, amelyekben az a közös, hogy egyfajta élősködőként birtokolják a „gazdatestet”, és lényegében megállíthatatlanok, terjednek levegővel, vízzel, étellel, szexszel).

Ahogy Dániel próféta mindent széttaposó, hatalmas, vasfogú szörnyetege nem jön el (remélhetőleg), hogy összerontsa az ismert világot, úgy nem támad egyetlen olyan szuperjárvány sem, amelyik elfújja az emberiséget. Inkább sok, relatíve kisebb hatású betegség rohamoz majd az elfogadott narratíva szerint. Ezt vallja Szathmáry Eörs, az MTA Ökológiai Kutatóközpontjának vezetője is, aki úgy számol: 2050 körül összeér a járványok hatása, és az emberiség záros határidőn belül megfeleződik, a technológiai civilizáció összeroskad.

A leginkább veszélyeztetett területek pedig a népsűrűség okán a városok – ez a településforma 2050-re a föld mintegy 9,7 milliárd lakójából 6,7 milliárdnak ad majd otthont. Márpedig egy mintegy 160 kilométeres sebességgel kiszakadó tüsszentés egy „fél lakóparkot” beborít. A járvány – még inkább a neki való kiszolgáltatottság – körülbelül egy hét alatt írja felül a tanult/öröklött magatartásformákat, eltűnik a szolidaritás, a tekintély- és hatalomtisztelet, értelmezhetetlenné válnak az olyan kötelékek, mint a család, baráti kör, stb. A cseppet sem túlzó forgatókönyv szerint az emberek egy-két héten belül gyilkolni kezdik egymást, és eljön a káosz kora.

Vuhan most ezt éli át, pontosabban ennek „takaréklángos” verzióját. Kínának egyetlen, egyelőre többé-kevésbé lokalizálható járvánnyal kell szembenéznie. Egy olyan társadalmi környezetben, ahol a hatalomnak való engedelmesség megkérdőjelezhetetlen, ahol a kommunikációs csatornák zömét kontrollálja az állam. (Mégis szivárog a rendszer, a hivatalos statisztika 2700 fertőzöttről tud, az emberek 90 ezerről beszélnek.) Viszont ellenszer nincs. Egyhamar nem is lesz: kifejlesztése évekig tart, és hatékonysága nem garantált, hisz ennyi idő alatt a vírus mutálódhat. Kína egyet tehet: bízik benne, hogy sikerül annyira karanténba zárni a kórt, hogy az – nem lévén újabb „tápláléka” – elcsendesedik.

A koronavírus azonban nemcsak az ázsiai nagyhatalom problémája, hanem a világé. Elsősorban nem azért, mert a glóbuszon szétrajzó kínaiak áthurcolhatják határokon és tengereken. Sokkal inkább azért, mert bármikor, bárhol felbukkanhat egy hasonló (lásd fenn), legfeljebb nem koronavírusnak hívják, és nem a tüdőt támadja. Ha nem startol hamarosan egy globális jelző- és ellátórendszer, és ha a kormányok továbbra is politikai kérdésként kezelik a klímavészhelyzetet, arra a fél emberiség rámehet. Senkit sem vigasztal, hogy ez kétségkívül megoldaná a túlnépesedés, a károsanyag-kibocsátás és felmelegedés problémáját.