Régi bútordarab

Pohárszéknek hívták talán, de az is lehet, hogy almáriumnak, persze nem ilyen szépen, lexikonba valóan kiejtve, inkább palócosan, összemosva mássalhangzókat, ó-vá alakítva a szóvégi magánhangzót. Mindegy is, mi volt a neve, nekem csak a gyönyörű és megközelíthetetlen bútordarab maradt egész gyerekkoromban.

Nagyanyámék élete jórészt két helyiségben zajlott: áprilistól októberig a nyári konyhában, a köztes időben pedig a nagyobb házban lévő „rendesben”. Mind a két helyen volt egy-egy szekrény a tányéroknak, de míg odalent inkább a bádogokat, csorbultabbakat őrizték, addig odafent a cserepek és porcelánok kaptak helyet. Disznóvágáskor a két konyha között sürgölődött, akinek ilyenkor sürgölődnie kellett: a „mocskoskodás” – húsdarabolás, zsírnakvaló-felvágás, kolbásztöltés, abárolt szalonna-formázás – lent zajlott, míg fent a vér sült, majd az orjaleves, töltött káposzta rotyogott, s végül itt terítettek meg két hosszú asztalon a közös esti vacsorához is. Itt aludt a sparhelt mellett a dédanyám, itt tettek vászonzacskóban melegített sót a hasamra, ha fájt, itt halt meg a dédapám, itt mosakodott este és reggel mindenki, s ebben a helyiségben, az ablak alatti széles, támlás lócán beszéltek át minden fontos és jelentéktelen dolgot, családi örömöt, családi bút.

Két helyiség nyílt a nagy konyhából: jobbra a „tisztaszoba”, balra a nagyszülői háló. Egyikbe se lehetett csak úgy, engedély nélkül bemenni, játszani meg pláne nem, így aztán minden elcsent pillanat, résnyire nyitva felejtődött ajtó maga volt az édes titokzatosság.

Őszi nap volt, lágy és meleg, amikor dédanyám ünnepélyesen megfogta a kezem, és bevitt a hálószobába. Odabent talán a vastag falak borzongató hűvöse rajzolt libabőrt a karomra, netán a lakattal lezárt katonaláda vagy a bordó brokáttal letakart ágy látványa. Nem tudhattam, mikor jön el újra egy másik édes pillanat, amikor ismét a retinámba éghet a régi bútorok színe, formája, s orromba kúszhat a méhviasz, a mész, a döngölt földpadló s a lúgos szappannal kimosott vászoningek csodás illata, ezért igyekeztem ebben a kitüntetett időben szinte eggyé válni az egész hálószobával, mértani közepén az üvegezett pohárszékkel.

– Ha meghalok, ez a tiéd lesz – mutatott rá a mélybarna bútordarabra dédanyám, nélkülözve a hangjából minden patetikusságot, melankóliát, netán kegyet. Úgy mondta, mintha azt jelentette volna ki, hogy felkelt a nap, ideje kiengedni a tyúkokat. Gyerekként még én sem udvariaskodtam, nem szabadkoztam, hogy jaj, mama, dehogyis hal meg, meg efféle szamárságok. Örültem, és tudomásul vettem, hogy ez a szekrény innentől fogva immár az én örökségem, lesz idő, amikor mindennap megfoghatom majd, kinyithatom a áttetsző üvegajtókat, megsimogathatom a rézfogantyúkat, a két szekrényrészt összekötő, szépen esztergált oszlopokat.

Enyém lett aztán, vittem magammal pici lakásba, zsúfoltam be még kisebb konyhába, utaztattam ide, helyeztem letétbe amott, adtam kölcsön évekre. Csendben és türelmesen kivárta, míg újra rendes helye lett végre: főhelye, mértani közepű helye.