Vízió egy élhetőbb városról

Van egy visszatérő vízióm. Makacsul képzelgek egy korszerű, kényelmes, az utasokat teljes mértékben kiszolgáló közösségi közlekedésről. Hangsúlyozom: ez csak egy vízió. A valóság egyelőre köszönő viszonyban sincs az én képzeletbeli közösségi közlekedésemmel. Csak illúzió – mondom –, miközben jól tudom, más európai országokban az én álmom a legtermészetesebb valóság. S tudom azt is, nálunk is lehetne így már hosszú évek óta, ha a szolgáltatást szakszerű szervezéssel és tisztességes finanszírozási rendszerben működtetnék.

Nemrégiben az egyik internetes médiafelületen a budapesti jegy- és bérletárakat hasonlították össze jó néhány európai országéval. Az elemzők a rangsor felállításakor a munkabérekhez is viszonyították az árakat. Az eredmény abból a szempontból is érdekes, hogy Budapesten 2011 óta nem drágultak a jegyek, bérletek. Ennek ellenére a magyar főváros a negyedik helyen végzett. Ez szép helyezés. Lenne. Ha a rangsort nem a jegyek és bérletek drágasága alapján állították volna fel. Valljuk be, így azért már nem olyan nagy büszkeség ez a negyedik hely. Sőt!

Nálunk hiába emelkedtek a bérek – az utóbbi években állítólag meredeken –, a nemzetközi összehasonlításokban így is még mindig a sor vége felé kullogunk. A 2012-es Munka törvénykönyve változásai számtalan anyagi veszteséget okoztak a dolgozóknak. A bérszínvonalban akkor keletkezett űrt az utóbbi években látszólag dinamikus minimálbér, valamint garantált bérminimum emeléssel sem lehetett már kitölteni. Az élet számtalan területén érezhető az állami támogatások megvonása, és a fix, normatív alapon működő pénzügyi források hiánya sem segíti a közösségi közlekedést. Így fordulhat elő, hogy nálunk a jegyek és bérletek ára a bérekhez viszonyítva Európai szinten aránytalanul magas.

Mi lehet ennek az oka? Az eltérő vállalatirányítás, netán a korrupció, vagy a szolgáltató – esetleg a tulajdonos – eladósodása? Szerintem máshol is kell kutakodni. Az utóbbi években volt szerencsém számos európai város közösségi közlekedését személyesen is tanulmányozni, s ráláttam a finanszírozásra. Ezekben a rendszerekben a politikai szándék megszületése után zömében szakmai és érdekvédelmi szempontok szerint osztják fel a finanszírozási tortát, s – láss csodát! – a közösségi közlekedés kiszámíthatóan, megbízhatóan működik. Ennek pedig egyértelműen az utasok a nyertesei. Hangsúlyozom: mindez az említett elv szerint működő városokban van így. Budapest nincs közöttük.

A példaként felhozott működőképes rendszerben a döntéshozók mérlegelik, hogy az adott bérszintekhez viszonyítva hol van az a költséghatár, amit még elviselnek az utasok. Az így kalkulált bevétel ismeretében a városok és a régiók a regnáló kormányokkal megállapodnak abban, hogy ki mennyivel járul hozzá a közlekedéshez. Igaz, ebben a felállásban – vagyis, Európa-szerte – szó sincs arról, hogy a városokat a kormányok teljesen kivéreztetik.

Az említett fővárosok többségének megvannak a saját pénzügyi forrásaik, amelyekből hozzá tudnak járulni a közösségi közlekedés költségeihez. Az állam mindenhol kiveszi ebből a részét, de például Párizsban a helyi munkáltatók a rájuk kivetett adókon keresztül járulnak hozzá a közlekedés finanszírozásához. Ráadásul azokban az országokban, ahol a főváros közösségi közlekedése túlnyúlik a városhatáron – márpedig a többség ilyen – az érintett agglomerációs települések is mélyen belenyúlnak a zsebükbe. Ezekben az országokban nem is fővárosi vagy városi, hanem régiós közlekedésről beszélnek.

Nálunk sem ér véget Budapest határában a fővárosi közösségi közlekedés, sem szervezési, sem gyakorlati szempontból, még sincs meg a politikai szándék a költségek összedobásához.

Igaz, a példaként hozott külföldi rendszerben a települések anyagilag nem annyira kiszolgáltatottjai a kormánynak, mint nálunk a főváros, vagy a környező települések. Míg azokban az országokban az emberek érdekei a legfontosabbak, nálunk… De hiszen tudjuk. A mi közösségi közlekedési rendszerünknek – hogy most csak ezen a területen maradjunk – az utasok a vesztesei. Míg Európa bármely nagyvárosában magas színvonalú infrastruktúra támogatja a gyors és kényelmes utazást, nálunk működésképtelen beléptető rendszerek és elavult jegykonstrukciók szinte akadályozzák az amúgy is szétszabdalt, integráltnak véletlenül sem nevezhető közösségi szolgáltatást.

Tudom, nem könnyű, mégis próbáljuk meg elképzelni, milyen színvonalas tömegközlekedésünk lenne, ha a kormány az elmúlt években a helyi közösségeknél, önkormányzatoknál hagyta volna a „lenyúlt” pénzeket. Döbbenetes lenne a különbség, nemcsak a közlekedés, hanem egyebek között az egészségügy és az oktatás területén is.

Hol van a pénz, hol vannak a közösségek által megtermelt javak, a becsülettel befizetett adók? Hol tűntek el a milliárdok, amelyeket elvettek a városoktól, az ott élő emberektől? Feltehetnénk ezeket a kérdéseket akár naponta is, miközben nagy biztonsággal tudjuk a választ, hiszen az elmúlt években megismerhettük azt a feneketlen bendőjű, polipszerű oligarcha hálózatot, amely mindenhova elérő csápjaival rátelepedett az egész országra, szinte minden közpénzre. Most éppen a főváros kivéreztetése van soron.

A szertő közlekedési szakértő, a DK szakpolitikusa