A hat Francia a Zeneakadémián

Bach billentyűs muzsikája alapvető játszani való a zongoristák számára. Fejérvári Zoltán egy teljes estét szentelt a művészek és a közönség számára is kötelező Francia szviteknek, ami nem mindennapi tett volt.

Angol szvitek és Francia szvitek néven ismert, az a hat-hat műből álló sorozat, amelyeket Bach csembalóra írt. Az elnevezések eredetét homály fedi, és mint sok hasonló esetben, minden bizonnyal nem a zeneszerzőtől származnak. A névvel ellátott műveket mindenesetre könnyebb azonosítani, mint a csak hangnemükről, vagy számozásukról ismerteket, ami egyben azt is jelenti, általában kitüntetett helyet foglalnak el egy zeneszerző életművében.

Nem mondható, hogy az Angol és a Francia szvitek „jobbak” lennének, mint a Partiták (amelyek egyébként szintén szvitek, szintén hat van belőlük, és szintén billentyűs hangszerre készültek), de tény, a hat Francia szvit különösen koncentráltan megkomponált, egységes egészet képző darab: több év után nyerték el végleges formájukat és sorrendjüket. Mivel viszonylag rövidek – hiányzik például a bevezető prelúdium –, és technikailag kevésbé követelődző művek (erről később többet), egy estén való bemutatásuk nem tűnik öncélú, magamutogató produkciónak, afféle tour de force-nak. De azért előadásuk ilyenformán kihívás, különösen egy zongorista számára, akinek mindenekelőtt meg kell választania azt a módot, ahogyan az eredetileg nem a hangszere számára készült művekhez közelít. Hiszen nagyon kiváló csembalisták mutatták már meg, ha talán azt nem is, hogyan játszhatta ezeket Bach, azt mindenesetre, mit nem illik művelni velük.

Túlromantizált, gyors, nagy hangerő- és hangszínbéli változásokkal operáló Bach-előadást nem nagyon hallunk ma már zongorán, de még a manapság már uralkodó, visszafogottabb megközelítésekhez hasonlítva is különösen takarékosak voltak azok az eszközök, amiket Fejérvári Zoltán alkalmazott. Jobb pedált, amely megkönnyíti a folyamatos dallamformálást egyáltalán nem használt, a hangszínbeli változásokat kiemelő bal pedált is csak egy-két tételben. Mindent ujjaival, billentéstechnikájával kellett megoldania tehát, miközben nem élhetett a csembalón alkalmazható eszközök jó részével sem: ami ott természetes, zongorán már csak utánzás.

Az első nehézséget jól oldotta meg zongorista, miközben elmaradtak a hangszeren megszokott, ide nem illő manírok, nem hallottunk száraz, távolságtartó hangképzést sem. Másodszor: tisztán, különös gonddal megformált dallamokat, jó tempójú, táncos jellegű tételeket, egymást alátámasztó, kiegészítő, értelmező, egymással jól követhetőn összefonódó szólamokat kellett követnünk, ami a mi dolgunkat megkönnyítette, ritkán hallhatóan élvezetessé tette. Az előadó életét ezek megszólaltatása azonban egészen biztosan nem tette egyszerűvé. Feltűnő volt a balkéz szólamainak önállósága, mintha egy másik művész, másik hangszeren adta volna őket elő. A régmúlt, a közelmúlt, és a ma nagy magyar zongoristáinak lemezeiről, műsorából – talán az egy Schiff Andrást leszámítva – fájóan hiányoznak a megkerülhetetlen, emblematikus Bach kompozíciók.

Reméljük, mind több ilyet hallunk Fejérváritól, aki ritka, megérdemelt sikert is mondhatott most magáénak: a darabokat végig füttyös, bravózós tapsok követték, így ki más, mint ő, reméljük, folytatja a megkezdett sorozatot, jönnek a többi „hatok”, a Goldberg-variációk és a többi.

Infó:

Fejérvári Zoltán: Bach szólóban

Zeneakadémia, február 13.