Kiszáradás

Amikor feje tetejére állított fenyőhöz kezd hasonlítani a társadalom korfája, akkor startol az igazi baj. Ez az ábra ugyanis azt jelenti: egy nyugdíjasra nagyjából másfél aktív kereső jut. Márpedig a jelenlegi képlet egyértelmű – a nyugdíjkasszába adott pillanatban becsorgó pénzeket teríti az állam, és ha szolid a summa, a kormányzat kegyelmén múlik, kipótolja-e.

Összehasonlításképpen: jelenleg 2,8 dolgozó tart el egy idős embert. A baj nem robog felénk, de 2050-re bekocog. És sokkal nagyobb lesz annál, minthogy a nyugdíjasok „eltartói bázisa” lényegében megfeleződik. A nyugdíjkasszát ugyanis nemcsak a demográfiai folyamatok sorvasztják, hanem a kormány politikája is. Az Orbán-rezsim meg sem próbált tenni például a kivándorlás ellen, jól tudván, hogy ez a szelep, amelyik kiengedi a társadalmi elégedetlenséget.

Nem vitás, aki külföldön vállal munkát, az kint fizet egészség- és nyugdíjbiztosítási járulékot, a hazai rendszer már nem költ rá. Csakhogy a fiatal, képzett munkaerő is áramlik kifelé, az, amelyik versenyképes fizetése okán sokat fizethetett volna a nyugdíjkasszába. Hiszen a járulék arányos, mindenkinek a bére tíz százalékát vonja el a kormány. Így viszont többségben maradnak az alacsony keresetűek, kevésbé telik az „állami nyugdíjalap”. És a kabinet mintha tudatosan „állítana elő” keveset fizetőket: az oktatási rendszer átalakításával (lásd: szakoktatás) még a szakmunkás-piacon is kevéssé eladható tudást biztosít, gyér bérre ítélve a fiatalokat – és kevesebb bevételre a nyugdíjkasszát. Aminek szintén nem tesz jót, hogy százezrek ragadtak a közmunkában, hisz az általuk fizetett járulék minimális.

Hogy mi lesz a folyamat vége, ha most nem kezdi el markánsan átalakítani a kiszáradó nyugdíjrendszert a hatalom, azt megjósolni is nehéz. Vélhetően az, hogy három évtized múltán az akkor nyugdíjba vonulók a fizetésük legfeljebb 30-40 százalékára számíthatnak. Persze lehet nyugdíjjárulékot emelni, az viszont az alacsony bérből küszködők millióinak életét nehezítené meg.