Orbán játékszerei vagyunk

Hogy honnan vette Orbán Viktor a nemzeti – népi – konzultációk ötletét, nem tudom, meglehet, hogy igaza van Vásárhelyi Máriának, aki szerint a Harmadik Birodalom, azaz Hitler hatalomgyakorlásának kelléke volt, mégpedig a népszavazások helyett. A népszavazás ugyanis erősen kontrollálható intézmény, eredménye ellenőrizhető, kérdései legitimek, míg az úgynevezett nemzeti – Hitlernél: népi – konzultáció tematikája, kérdéscsoportja, de még a végeredménye sem tekinthető annak.

A gondolat csírája még 2005-ben jelent meg a Fidesznél, hogy aztán kormányra kerülve, 2010-ben gyorsan be is vezesse, egyszersimd szinte teljes mértékben ellehetetlenítve a népszavazásokat. Nem történt egyéb, mint minden más esetben: Orbán nagyon gyorsan bezárta azokat az ajtókat, amelyeket a pártja folyamatosan használt ellenzékben. Emlékezzünk csak a rendkívüli parlamenti vizsgálóbizottságokra, a Gyurcsány-bojkottokra és számos más olyan módszerre, amelyekkel ellenőrizték, korlátozták a hatalom működését.

A Fidesz tehát pontosan tudta: nem csak a fékek és ellensúlyok intézményeit kell megszereznie, saját emberekkel feltöltenie; blokkolnia kell minden olyan kezdeményezést, amely szembe megy az akaratával. Közben olyan technikákat használ, amelyek látszólag demokratikus irányítást sugallanak, valójában kizárólag az emberek manipulációjára szolgálnak.

A nemzeti konzultációnak is megvan a maga fejlődéstörténete. 2010 óta immár a nyolcadiknál tartunk, milliárdokat emészt fel, és az eredmény előre tudható. Hát hogyne lenne az, amikor a kérdések megfogalmazása, összeállítása valójában nem a kormány kíváncsiságáról, hanem önigazolásáról szól. És, ahogy haladtunk előre az időben, úgy váltak a konzultációk is egyre durvábbá, a gyűlöletpolitikai eszközévé. A legutóbbi, 2017-es Soros-ellenes akció már nyílt lázítás volt a bevándorlók ellen. Szakemberek szerint a kérdőív minden szakmai és morális megfontolást nélkülözött, olyannyira, hogy az egyik pontjáról – a Magyar Helsinki Bizottságról szólóról – a bíróság is kimondta, hogy hazugságot tartalmazott.

Mindez csekély mértékben, vagy inkább egyáltalán nem korlátozta Orbánt abban, hogy most elővegye a régi-új kártyát, és ezúttal a cigányságot állítsa a „konzultáció” középpontjába, tudván, hogy ez – és persze az elítéltek kártérítése is – találkozni fog a „nép” ízlésével. Nem kérdés, hogy ma semmilyen szűrő nem képes megfékezni az Orbán-politika keltette gyűlölethullámot; az ellenzék, de az Európai Unió is tehetetlenül vergődik a jogállam látszólagos jogállami módszerekkel történő felszámolásának hálójában.

Egyelőre semmilyen receptet nem talált fel senki, a társadalom maga pedig megadóan tűri, hogy játékszernek tekintse a hatalom. Tűri, hogy a kormány a népi akarat letéteményeseként tüntesse fel magát, miközben valójában csak a saját, helyenként alantas szándékait érvényesíti, de azt folyamatosan. Hiába látja, tudja a többség, hogy mire használják, nem tesz ellene semmit. Fogalmazzunk így: Orbán visszaél azzal, hogy békében akarunk élni.