Kiirthatatlan

Prágában élt, németül írt és zsidó volt – mi volt Kafka? Európai – szólt a felelet az irodalomórán. Az, hogy ez a párbeszéd elhangozhat-e később is, nem a nemzetinek csúfolt alaptanterven múlik, hanem a tanárokon és diákokon. Azokon, akiknek egy most épp könyvszakmai törvényre vágyó főfőigazgató hiába mondja meg, hogy ki a magyar és ki az exportra termelő író, és hogy az LMBTQ ideológiát hirdetőket – bármit jelentsen is ez - ki kell tolni a párbeszédből. Akiket feleslegesen késztet a kormányközeli portál a politológus szexuális hovatartozása fölötti összekacsintásra egy magánfotó közlésével, és akiknek hasztalan sulykolják a propagandisták a menekült helyett a migráns kifejezést. Akik tudatalattijára nem hat, hogy a kormányfő gúnyosan brüsszelezik, IMF-agyról, és veszélyeztetett magyar fajtáról beszél, mert abban a tanteremben gondolkodást elváró gondolkodók ülnek. 
És eszükbe jut a magyarul alig tudó legnagyobb magyar, akiről az első Orbán-kormány idején készült nemzeti identitásképzőnek szánt film. Vagy a magyarul nem beszélő, exportra termelő zeneszerző, akiről a második Orbán-kormány nevezte el a repülőteret. Érzékelik a kizárólag a hatalom gyakorlására és megtartására törekvők következetlenségét akkor is, amikor antiszemitizmust kiáltanak az ellenzéki összefogást látva, miközben a nemzeti főadó vezetőjévé nevezik ki a holoagymosásról értekezőt, és tantervkészítéssel bízzák meg a Nobel-díjas író magyarságát megkérdőjelezőt. Kacagnak a magyarságkutató intézet létezésén és Örkény egypercesén, amelyben a holdlakók „Azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket.”
Abban a tanteremben, ahogy most is, a jövőben is beszélgetnek és vitatkoznak majd európai identitásról, a nemzet és a magyarság fogalmáról és még inkább mondatokról, amelyekben saját életüket, személyiségüket és örömüket lelik. És ez nem hurráoptimizmus. Elvégre bárki bármit mond vagy tesz, nincs az a választott vagy felkent uralkodó, aki a szabad gondolkodást el tudja pusztítani.
Szerző
Hompola Krisztina
Frissítve: 2020.02.22. 10:50

Az öndicséret hete

Azt állította Orbán Viktor (vasárnapi évértékelő beszédében), hogy „a tények (…) azt mutatják, hogy az utolsó tíz évünk volt a legsikeresebb az elmúlt száz év magyar történetében”.
Ezzel szemben a tények mást mutatnak. Orbán ugyan azzal igyekezett alátámasztani állítását, hogy „hazánk történetében ritkák a hosszabb növekedési időszakok, de 2010 óta évente 2,8 százalékkal nőtt a gazdaság teljesítménye”. Csakhogy még a rendszerváltás utáni időszakban is volt egy évtized – 1996-tól 2006 végéig – amelyben a növekedés évi átlagban meghaladta a 4 százalékot. Ezen kívül azonban 1965-től 1979-ig volt egy olyan 15 éves periódus is, amelyben a GDP évi átlagban több mint 5 százalékkal emelkedett. Kizárólag növekedési szempontból tehát teljesen alaptalan a legutóbbi évtized kiemelése a többi közül. Orbán azonban mindjárt finomította is kijelentését, mégpedig azzal, hogy a mostani növekedés a pénzügyi egyensúly fenntartása mellett ment végbe. Ez igaz, ám 1995-ben a magyar államadósság aránya a GDP-hez viszonyítva még 84 százalékos volt, ami 1996-ban 71-re, 1998-ra pedig kevesebb, mint 60 százalékra esett vissza, és még 2006-ban is csak 64 százalék volt. Az a sokadszor hangoztatott állítás pedig, hogy a minimálbér is duplájára nőtt, csak formailag igaz, hiszen a bruttó minimálbér megkétszereződése közben a minimálbér nettó értéke 60 ezer forintról csak 107 ezer lett. Az orbáni dicsőségtáblára fölkerült egy egészen furcsa adat is, nevezetesen, hogy „a vagyoni alapú egyenlőtlenség Magyarországon a legalacsonyabb az egész Európai Unióban”. Hát nem, méghozzá nagyon nem. Egyrészt a vagyoni alapú egyenlőtlenségeknél fontosabb a jövedelmi egyenlőtlenség, márpedig itt Magyarország nagyjából az unió középmezőnyében van: a csehek, szlovákok, de még a finnek, a belgák vagy az osztrákok körében is kevésbé egyenlőtlenül oszlanak meg a jövedelmek, mint nálunk. De ha a miniszterelnök valamilyen okból csak a vagyoni egyenlőtlenségeket akarta összehasonlítani a többi országéval, akkor is – mondjuk így – tévedett. Az OECD statisztikája ugyanis arról tanúskodik, hogy nemcsak a lengyelek, csehek, szlovákok, de még a spanyolok, olaszok, görögök vagy finnek is egyenlőbb társadalomban élnek. Nálunk például a felső 10 százalék kezében van az összvagyon 48 százaléka, míg Szlovákiában ez a szám csak 34. És a társadalom alsó 60 százaléka nálunk 15 százaléknyi vagyont birtokol, Szlovákiában viszont 26-ot. Ennyit arról, hogy mi vagyunk a legjobbak, és ennyit a számokról. Ami azonban az elmúlt száz év legjobb évtizedének ünnepélyes kihirdetését alapjaiban cáfolja, az a jogállam számokban nem mérhető módszeres szétverése (a számok legföljebb különböző felmérésekben, indexekben jelennek meg arról, hogy már csak részben szabad országnak számítunk, részben szabad médiával). Ugyanakkor az még statisztikával is alátámasztható, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest ma arányosan kevesebbet költ a dicsekvő kormány egészségügyre vagy oktatásra, a korrupció pedig a közfelfogás és minden értékelés szerint is súlyosabbá és elterjedtebbé vált. Áve Cézár!
Szerző
Bolgár György

Őrültek

A szerda esti hanaui vérengzés kapcsán a német politika is azt feszegeti: hol vannak az őrület és a fanatizmus, a szélsőjobboldali terrorizmus határai? Angela Merkel csütörtökön egyértelműen idegengyűlölőnek nevezte a merénylőt, de óvakodott attól, hogy terrortámadásról beszéljen. Frank-Walter Steinmeier államfő viszont ezt a szót használta. 
Az utóbbi években, de különösen az elmúlt egy esztendő folyamán megnőtt a szélsőjobboldali indíttatású terrorcselekmények száma Németországban. S nehéz nem észrevenni az összefüggést az Alternatíva Németországért (AfD) felemelkedése és ezen esetek között. A párt évek óta a bevándorlók ellen hangolja a közvéleményt, így azok, akik eddig nem merték hangoztatni rasszista nézeteiket, sőt erőszakra is képesek lennének, most nem érzik egyedül magukat. Az AfD kiengedte a szellemet a palackból, de úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne a szélsőjobboldali eszmék terjedéséhez. A párt vezetője, Jörg Meuthen szerint Hanau esetében nem lehet jobb- vagy baloldali terrorról beszélni, egy őrült cselekményéről van szó.
Valóban? Egyáltalán, hol húzódik a határ az őrület és a szélsőjobboldali terror között? A norvég tömeggyilkost, a 2011-ben 77 embert lemészároló Anders Breiviket is fel lehet menteni azzal, hogy paranoiás volt, démonok gyötörték? Aligha. Breivikre és a hanaui merénylőre is hatott a szélsőjobboldali ideológia. A német sajtó által Tobias R-ként emlegetett hanaui merénylő nem saját magától jutott el arra a következtetésre, hogy egyes népcsoportokat le kell törölni a föld színéről. 
Nagyon veszélyes irányba halad a világ, amint a németországi történések is jelzik. Őrültek kerülnek elő a semmiből, akik az iszlám terroristákhoz hasonlóan tömegmészárlással fejezik ki: az ő ideológiájuk a helyes. A felbujtók, a fehérgalléros bűnözők mossák kezeiket.
Szerző
Rónay Tamás