Túlélőcsomag

Most, hogy a koronavírus kapcsán már-már fenyegető jelleggel intenek nyugalomra kormányzati erők, meglebegtetve a rémhírterjesztéssel járó büntetési tételeket is, ideje számba venni, hogyan élnénk túl mondjuk mi itt, falun egy néhány hetes vesztegzárat. Ez a kérdés mostanság mind többet vetődik fel ebédnél, vacsoránál, főleg ha az nem szalonna és kolbász kenyérrel – nem szokott az lenni –, hanem valami bonyolultabb, rozé kacsamell tegyük fel, párolt lilakáposzta-krémmel, utána meg olvadós csokitorta a tetején gazdag, zsíros tejszínhabbal.

Hogy mit fogunk enni, ha bezár a bolt, a nagy is – ami persze csak falusi léptékkel nagy – meg a két kicsi, ahová olyankor megyünk, ha pont elfogy az élesztő vagy a cukor, és nem lehet csak úgy átugrani a jó matyó piacra sem, mert az utunkat katonák állják el.

Nagymamám, ha élne, erre persze csak a vállát rándítaná, ajkát biggyesztené, hisz mindene lenne otthon, ami miatt boltba amúgy se járt, kivéve tán a cukrot. Hombárban a liszt, nagy fakádban a savanyított káposzta, tízliteres cserepekben a szilvalekvár, a padlás deszkájára zsákokban felakasztva fehér bab, tarkabab, lóbab, mellette rúdon a szalonna, kolbász, füstölt csülök. Az istállóban két tehén, az udvaron negyven tyúk, a hátsó ólban három disznó, a kertben zellertől a karalábéig minden, plusz a gyümölcsfák, meg a hátsó kerítésnél a málna. Karanténba kerülni persze kora ősszel a legideálisabb, amikor bőven terem minden, de nem rossz februárban sem, amikor még ott van a fél disznó vagy lefagyasztva, vagy felfüstölve. A nyári vesztegzár előnye, hogy kánikulában amúgy is kevesebbet kell enni.

– Végszükség esetén levághatjuk a kecskéket is – hangzott el a mondat egy olyan szájból, amelyik állatra még hangosabban nem kiabált, a sicc! szót ki nem mondta, s ha tehetné, a tyúkokat is behozná a nappaliba télen, nehogy megfázzanak odakint. Egy ilyen mondatot tehát komolyan kell venni, s legjobb praktikusan levezetni, hogyan élnénk túl hetekig a karanténban anélkül, hogy bármely állat testi épségét veszélyeztetnénk.

Kenyerünk mindig van, azt már két éve nem a boltból hozunk, hanem itthon sütünk, s jó lisztből is feltankoltunk egy kamrapolcnyit, koronavírustól függetlenül. Élesztő se kell, van kovászunk – bár ha elmegy az áram, akkor kénytelen leszünk agyagedényben, tűzön sütni, de legalább fánk, az van rengeteg. A tojásokat egy hete ugyan keltetni tesszük félre, de az újabb adagokra már nem kell potenciális csibeként tekintenünk, lehetnek egyszerűen csak tojások, s mivel szalonnánk is van vagy hat oldalnyi, a fehérje-zsír-szénhidrát alapesetet ki is pipálhatjuk. A mezőn már zöldellik a sóska, kidugta a leveleit a turbolya, a garázsban virágozni kezdett a teleltetett borsikafű. A csicsóka, a zeller, a hagyma is túlélte a hideget, ezekkel bármilyen egyszerű ételt fel lehet dobni. A spájz pedig maga a Kánaán, s amúgy is ideje nyakára hágni a tavalyi, tavalyelőtti lekvároknak, halkonzerveknek, lencséknek és feles borsóknak, rizseknek és kukoricadaráknak.

A túlélésben – elméletben – jók vagyunk.