Ilyen már volt

Egyszer én is átéltem, Pekingben, 2003-ban. SARS. A négy betű bejárta a világot. Egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. Kantonból indult, eleinte nem vettük komolyan, kétezer kilométer azonban egy vírusnak csupán másfél óra repülőgépen. A kínai hatóságok először cáfolták, de hát a kínai hatóságok mindent cáfolnak, ami nekik nem tetszik.

Februárban Hongkongban egy nyolcéves kislány hal meg állítólag madárinfluenzában, miután visszatért Fujian tartományból. Édesapja tíz nappal később ugyancsak meghal. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, és megfertőzi a Metropole szálloda vendégeit, majd elrepül Torontóba, ahol megfertőzi a családját. Hongkongban senki sem rendel el utazási tilalmat. Csak pánik, legyintenek a kínai vezetők, aztán a pártelnök személyesen megy el Kantonba, ebből tudjuk, hogy nagy a baj. Több a beteg, mint hittük. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Két méteren belül „átugrik”. Mindenki lázat mér. Mi a teendő? Kézmosás. Arcmosás. Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot.

Ha az érték 38,2, már hívják a járványügyiseket, érkezik a különlegesen felszerelt mentőautó különleges védőruhát viselő mentősökkel, irány a különlegesen felszerelt kórház. Ha egy lakóházban, iskolában vagy középületben gyanús esetet találnak, azonnal vesztegzárat rendelnek el, rendőrség veszi körül az épületet, szökni lehetetlen. De senki sem akar szökni, most már mindenki tudatában van a kockázatnak. Nincs utazás, nincs mozi, nincs színház, nincs iskola, nincs egyetem. A fodrásznő hajvágás közben percenként kezet mos, munkatársa megállás nélkül permetez. A széles sugárúton, az autók helyén most fiatal lányok görkorcsolyáznak.

Az élelmiszerboltból kiszédülök a klórszagtól. Rémhírek. Kínát elszigetelik a világtól. Mindnyájan meghalunk. A Finnair már lemondta a járatokat. Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá helyezik. Peking külvárosában hétezer ember nyolc nap alatt épített fel egy kórházat, gyakorlatilag a semmiből, felszerelése a legkorszerűbb. Most nincs idő. Minden gyanús beteget kikérdeznek, kivel beszélt, kivel találkozott a megelőző napokban, azokat is megkeresik, sőt azokat is megkeresik, akikkel azok találkoztak. Brigádok keresik fel a lakásokat, tanácsokat adnak, a gyakorlatban mutatják meg, hogyan kell fertőtleníteni. Röpcédulákat osztogatnak, gyűjtik az adatokat. Kérik, rövid időt töltsünk együtt, a kutyák is viseljenek maszkot.

Vége? Nincs vége. Hamarosan kezdődik elölről.

Két nappal később kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének fedélzetén. Kinézek az ablakon, egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot, betakarom magam, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli egy óra van, Budapesten reggel hét.

Estére otthon leszek.