Magyar gyökerei voltak, élete nagy részét azonban Brazíliában töltötte. Főként fotográfusként és dokumentumfilm-rendezőként ismert, de volt producer, tudós, vállalkozó, kulturális nagykövet is. Művei a New York-i MoMA, és a londoni Tate Modern gyűjteményeinek is részei, most először hazánkban is láthatóak. Thomaz Farkas megörökítve a brazil kultúrát és alakítva annak vizuális szemléletét jelentős művészeti örökséget hagyott hátra, ám képein sokoldalú, lendületes személyisége szintén nyomott hagyott. A fény ritmusa című kiállítás válogatást mutat be a negyvenes-ötvenes években készült fényképeiből és dokumentumfilmjeiből, a korabeli brazíliai hangulat mellett a fotográfus őszinte lelkesedését is prezentálva.
Thomaz Farkas első éveit a budapesti Pannónia utcában töltötte, mígnem hatéves korábban szüleivel – akik már korábban is szerencsét próbáltak Brazíliában –, visszaköltöztek São Paolóba. Édesapja Fotoptica néven alapított és működtetett üzlethálózatot Brazília-szerte. Fia fiatalon kezdett nála dolgozni; nyolcévesen kapta meg első fényképezőgépét, s rövidesen olyan tehetségesnek bizonyult, hogy a Foto Cine Clube Bandeirante legfiatalabb tagjaként választották be a társaságba (az amatőr fotográfusokból álló klub tagjai forradalmasították az országban a modern fotográfiát).
Ahogy arról az alkotó fia, Kiko Farkas, a Thomaz Farkas Estate képviselője lapunknak beszámolt, apja gyorsan alkalmazkodott Brazíliához, ám részben magyar is maradt: fegyelmezettebb volt a sokkal improvizatívabb braziloknál. Rengeteget gyakorolt. Eleinte az absztrakció, az árnyék, a kompozíció felé, majd más irányok felé fordult: meg akarta érteni az ország helyzetét, az ott élőket. Idővel a képeken szereplő emberek váltak a legfontosabbá. Nem kizárólag fekete-fehérben fotózott, holott úgy hitte, a színek elvonják a figyelmet a lényegről, mesélte Kiko Farkas. Mindig nála volt Leica fényképezőgépe, és nem telt el úgy nap, hogy ne fotózott volna, ezért sem meglepő, hogy a Moreira Salles Institute (Moreira Salles Intézet) harminchatezer negatívot őriz tőle.
Ő volt az első, aki 1949-ben fotókiállítást rendezhetett a Museu de Arte Moderna de São Paulo (São Pauló-i Modern Művészetek Múzeuma) intézményében. Azt követően a képeket dobozba zárta, s csak ötven év múlva kerültek elő újra, ismertette Kiko Farkas. Néhány évig még készített képeket, de a hatvanas évektől a dokumentumfilmezés felé fordult. Akkoriban nagy változások zajlottak Brazíliában, és úgy érezte, fontos mindezt dokumentálni. A futball, a szamba, valamint az ország észak-keleti részének kiveszőben lévő tradíciói éppúgy foglalkoztatták, ahogy a politikai események, és építészeti attrakciók. Kis csapattal utazták be az országot, és harmincnál is több filmmel tértek haza. Céljuk az volt, hogy megmutassák Brazíliát a braziloknak, s bár rövidfilmjei az iskolákba és tévékbe nem jutottak el, jelenleg a Vimeo videómegosztón elérhetők, néhányat a kiállításban is láthatunk.
Aktív részese volt a fotográfusok, filmrendezők, művészek és dizájnerek nemzetközi hálózatának, amelyben üzlethálózata, a Fotoptica fontos szerepet játszott. Igazi szervező alkat volt: a fénykép népszerűsítése érdekében kezdeményezte számos fotólabor kialakítását, s azonos néven futott az a fotográfiai magazin és galéria is, amely új és ismert tehetségek alkotásait tette közzé. Fia elmondása alapján mindig azt vallotta, hogy amatőr, sosem akarta eladni képeit, inkább ajándékozott. Jellemző történet – mesélte Kiko Farkas –, hogy egy költözés alkalmával apja számos vintage printet halmozott fel kidobásra szánva. Egy közeli ismerős azonban azt kérte, hogy adja inkább neki, amire ő rábólintott. Ezek a képek jelenleg tizenöt-húszezer dollárért (négy-hatmillió forintért) kelnek el.
Nyitott volt környezete felé, szerette a forróságot, szeretett enni, inni, úszni a tengerben, együtt lenni másokkal. Ám sosem vesztette el európai gyökereit: visszahúzódó volt, nem engedte, hogy más tudomást szerezzen az érzéseiről. Gyakran beszélt parabolákban, ki kellett találni, mire is gondol, idézte fel Kiko Farkas. A kiállításon néhány album, személyes fénykép és a szakmabeliekhez írott levelei mellett egy jegyzetfüzetet is találunk, amelyben aprólékosan vezette kedvelt zenéit és a beszerzendő lemezeket. A feljegyzések között Bartók neve is szerepel. Komoly könyvtárral és zenei gyűjteménnyel rendelkező otthonában gyakran hallgatott magyar zenét, bár a harmonikát és a hegedűt nem kedvelte. Jól tudta, egy fotográfus számára nélkülözhetetlen a kíváncsiság, hogy minél inkább ismerje az őt körülvevő valóságot. Thomaz Farkas karakteres lénye, hajthatatlan munkakedve fia szerint abból is származott, hogy ő nem csupán nézett, látott is.
Infó:
Thomaz Farkas: A fény ritmusa
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
Nyitva: április 5-ig.
Kurátor: Claudia Küssel
A kiállítás a Budapest FotóFesztivál része.
