Az „amatőr” profizmusa - Thomaz Farkas életműve Budapesten

Publikálás dátuma
2020.03.03. 11:30

Fotó: THOMAZ FARKAS ESTATE/INSTITUTO MOREIRA
Megmutatni Brazíliát a braziloknak – szerepelt Thomaz Farkas tervei között, ám munkái túlmutatnak a dél-amerikai ország határain. A magyar származású fényképész és dokumentumfilm-rendező életművét most Budapesten is meg lehet ismerni.
Magyar gyökerei voltak, élete nagy részét azonban Brazíliában töltötte. Főként fotográfusként és dokumentumfilm-rendezőként ismert, de volt producer, tudós, vállalkozó, kulturális nagykövet is. Művei a New York-i MoMA, és a londoni Tate Modern gyűjteményeinek is részei, most először hazánkban is láthatóak. Thomaz Farkas megörökítve a brazil kultúrát és alakítva annak vizuális szemléletét jelentős művészeti örökséget hagyott hátra, ám képein sokoldalú, lendületes személyisége szintén nyomott hagyott. A fény ritmusa című kiállítás válogatást mutat be a negyvenes-ötvenes években készült fényképeiből és dokumentumfilmjeiből, a korabeli brazíliai hangulat mellett a fotográfus őszinte lelkesedését is prezentálva. Thomaz Farkas első éveit a budapesti Pannónia utcában töltötte, mígnem hatéves korábban szüleivel – akik már korábban is szerencsét próbáltak Brazíliában –, visszaköltöztek São Paolóba. Édesapja Fotoptica néven alapított és működtetett üzlethálózatot Brazília-szerte. Fia fiatalon kezdett nála dolgozni; nyolcévesen kapta meg első fényképezőgépét, s rövidesen olyan tehetségesnek bizonyult, hogy a Foto Cine Clube Bandeirante legfiatalabb tagjaként választották be a társaságba (az amatőr fotográfusokból álló klub tagjai forradalmasították az országban a modern fotográfiát). Ahogy arról az alkotó fia, Kiko Farkas, a Thomaz Farkas Estate képviselője lapunknak beszámolt, apja gyorsan alkalmazkodott Brazíliához, ám részben magyar is maradt: fegyelmezettebb volt a sokkal improvizatívabb braziloknál. Rengeteget gyakorolt. Eleinte az absztrakció, az árnyék, a kompozíció felé, majd más irányok felé fordult: meg akarta érteni az ország helyzetét, az ott élőket. Idővel a képeken szereplő emberek váltak a legfontosabbá. Nem kizárólag fekete-fehérben fotózott, holott úgy hitte, a színek elvonják a figyelmet a lényegről, mesélte Kiko Farkas. Mindig nála volt Leica fényképezőgépe, és nem telt el úgy nap, hogy ne fotózott volna, ezért sem meglepő, hogy a Moreira Salles Institute (Moreira Salles Intézet) harminchatezer negatívot őriz tőle.
Ő volt az első, aki 1949-ben fotókiállítást rendezhetett a Museu de Arte Moderna de São Paulo (São Pauló-i Modern Művészetek Múzeuma) intézményében. Azt követően a képeket dobozba zárta, s csak ötven év múlva kerültek elő újra, ismertette Kiko Farkas. Néhány évig még készített képeket, de a hatvanas évektől a dokumentumfilmezés felé fordult. Akkoriban nagy változások zajlottak Brazíliában, és úgy érezte, fontos mindezt dokumentálni. A futball, a szamba, valamint az ország észak-keleti részének kiveszőben lévő tradíciói éppúgy foglalkoztatták, ahogy a politikai események, és építészeti attrakciók. Kis csapattal utazták be az országot, és harmincnál is több filmmel tértek haza. Céljuk az volt, hogy megmutassák Brazíliát a braziloknak, s bár rövidfilmjei az iskolákba és tévékbe nem jutottak el, jelenleg a Vimeo videómegosztón elérhetők, néhányat a kiállításban is láthatunk. Aktív részese volt a fotográfusok, filmrendezők, művészek és dizájnerek nemzetközi hálózatának, amelyben üzlethálózata, a Fotoptica fontos szerepet játszott. Igazi szervező alkat volt: a fénykép népszerűsítése érdekében kezdeményezte számos fotólabor kialakítását, s azonos néven futott az a fotográfiai magazin és galéria is, amely új és ismert tehetségek alkotásait tette közzé. Fia elmondása alapján mindig azt vallotta, hogy amatőr, sosem akarta eladni képeit, inkább ajándékozott. Jellemző történet – mesélte Kiko Farkas –, hogy egy költözés alkalmával apja számos vintage printet halmozott fel kidobásra szánva. Egy közeli ismerős azonban azt kérte, hogy adja inkább neki, amire ő rábólintott. Ezek a képek jelenleg tizenöt-húszezer dollárért (négy-hatmillió forintért) kelnek el. Nyitott volt környezete felé, szerette a forróságot, szeretett enni, inni, úszni a tengerben, együtt lenni másokkal. Ám sosem vesztette el európai gyökereit: visszahúzódó volt, nem engedte, hogy más tudomást szerezzen az érzéseiről. Gyakran beszélt parabolákban, ki kellett találni, mire is gondol, idézte fel Kiko Farkas. A kiállításon néhány album, személyes fénykép és a szakmabeliekhez írott levelei mellett egy jegyzetfüzetet is találunk, amelyben aprólékosan vezette kedvelt zenéit és a beszerzendő lemezeket. A feljegyzések között Bartók neve is szerepel. Komoly könyvtárral és zenei gyűjteménnyel rendelkező otthonában gyakran hallgatott magyar zenét, bár a harmonikát és a hegedűt nem kedvelte. Jól tudta, egy fotográfus számára nélkülözhetetlen a kíváncsiság, hogy minél inkább ismerje az őt körülvevő valóságot. Thomaz Farkas karakteres lénye, hajthatatlan munkakedve fia szerint abból is származott, hogy ő nem csupán nézett, látott is. Infó: Thomaz Farkas: A fény ritmusa Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Nyitva: április 5-ig. Kurátor: Claudia Küssel A kiállítás a Budapest FotóFesztivál része. 
Kiko Farkas, apja budapesti tárlatán mesélt Thomaz Farkasról
Fotó: Erdős Dénes / Népszava

A város avatásának napja

A fotográfus 1960. április 21-én kamerájával kísérte azt az emblematikus napot is, amikor Brazíliavárost a fővárossá avatták. A brazil állam első két korábbi fővárosa, Salvador és Rio de Janeiro a partvidéken épült fel, ám már a tizenkilencedik században kezdeményezték, hogy helyezzék át belső területekre. 1891-ben, az első brazil alkotmány kijelentette, a város meg fog épülni, majd kijelölték a helyet, és a tervezés elkezdődött. 1956-ban Juscelino Kubitschek de Oliveirát választották államelnöknek, aki megalapított egy az új várossal foglalkozó vállalatot, és megbízta Oscar Niemeyert a város építtetésének vezetésével. Az építés jogát Lúcio Costa nyerte el, aki terveit Le Corbusier eszméi alapján készítette. Noha 1960. április 21-én a főváros még nem készült el, Kubitschek arra vágyott, hogy ő legyen a város alapítója, ezért még annak elkészülte előtt felavatta.

Ismét Budapesti FotóFesztivál

Csaknem ötven tárlat szerepel az április 20-ig tartó fesztivál programjában, amely a fotográfia különféle irányzatait vonultatja fel. Több elismert nemzetközi alkotó munkáival is találkozhatunk: az olasz fotóművész, Paolo Ventura Velencei történet / Automaton című kiállítása a Műcsarnokban látható, míg a Deák17 Galériában három fiatal művész, Weronika Gesicka lengyel, Bara Prasilova cseh és Maria Svarbova cseh fotográfus mutatkozik be. A magyar alkotókra is kiemelt figyelem irányul: a Kiscelli Múzeum harmadszorra megvalósuló nagy, csoportos, Testképek című kiállítása az akt műfaját járja körbe, és lesz számos egyéni kiállítás is. Kudász Gábor Arion munkáit a Faur Zsófi Galériában mutatják be, az Artphoto Galériában Benkő Imre kubai utazásáról készült fotóit állítják ki, és a Petőfi Irodalmi Múzeumban Szilágyi Lenke képreflexióiból nyílik tárlat Töredék Tandori címmel.

Szerző
Frissítve: 2020.03.03. 12:02

Meghalt Zana József

Publikálás dátuma
2020.03.02. 13:41

Fotó: Shutterstock
A színművész 81 éves volt.
Március 2-án hajnalban, hosszan tartó betegség után elhunyt Zana József – írja az AC News, a portálnak a színművész lánya erősítette meg a hírt. Hozzátette: édesapja egy ideje nagyon rosszul volt, többször volt kórházban az utóbbi időben. Zana József, Ganxsta Zolee édesapja a Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában végezte színészi tanulmányait 1956–1959 között. 1959-1962 között a Vígszínház tagja volt. 1962–1964 között a Music Comedy Színházban lépett fel. 1964–1965-ben egy évadot játszott a Faluszínházban, majd a Békés Megyei Jókai Színház tagja lett 1965-től 1966-ig. 1967–2002 között a Vidám Színpad és a későbbi Centrál Színház tagja volt. 1990-től rendezett is. A színház profiljának megváltozását követően önálló show-műsorokkal lépett színpadra. 2005-ben Vidám Kabaré néven a régi kabaréhangulat feltámasztását tervezte, mint művészeti vezető, rendező, Kemény Györggyel közösen a Guttenberg Művelődési Házban, ami nem valósult meg. 15 évig nem állt színpadra, amikor 2016-ban Kriszt László, a Kazán István Kamaraszínház vezetője hívta meg egy musical-estre. A színész mindvégig újabb, és újabb önálló esteket tervezett, hiszen a színpad volt a második otthona. 
Szerző
Témák
Zana József

Egykori kávéházi muzsikusok

Publikálás dátuma
2020.03.02. 10:17

Fotó: MÜPA
Bach világi műveit adta elő a Müpában szombat este a Felvilágosodás Korának Zenekara.
A Felvilágosodás Korának Zenekara műsorában egy kakukktojás volt: a nyitó szám az egyik egyházi kantáta éléről került ide, de joggal feltételezhető, hogy egykor az is profánabb célokat szolgált, tán egy concerto tétele lehetett korábban, ilyesfajta átalakításra több példát ismerünk Bachtól. A Felvilágosodás Korának Zenekara alapvetően karmester nélkül működik, természetesen művészeti vezetőjük azért van, jelenleg ezt a posztot az elsőhegedűsként és így szólistaként is működő Margaret Faultless tölti, be hangszere mellől irányítva az együttest, úgy ahogyan azt valamikor maga Bach is tehette. Egy kamarazenekar érkezett vele együtt, amelyben most nem voltak sem üstdobok, sem trombiták; két oboás és egy fagottos állt a vonósok mellett, így természetes választás volt a műsorban való szerepeltetésre a C-dúr szvit, illetve a kantátarészlet, amelyek ezeket a hangszereket kívánják. A szvit előadása a műsor legerősebb momentuma volt, a nyitány és a többi tétel szép hangzással, könnyedén lélegző tempókkal, táncos hangsúlyozással, kidolgozott dinamikai váltásokkal szólalt meg. A versenyművek mind Bach-slágerek, itt most a különösen szép és népszerű oboa-hegedű és a két hegedűs concerto mellett a három csembalóra írottként ismert darab, hegedűre átírva szerepelt. Kissé hiányzott így belőle az a megkapó pillanat, amikor a három csembaló ciripelni kezd, de a zenei tartalom így sem szenvedett csorbát. Szép előadásban hallottuk az oboa-hegedűversenyt, de a kéthegedűs d-moll volt az amely még igazán emlékezetesen szólalt meg a C-dúr szvit mellett.

Infó:

Az előadott mű: Bach Sinfonia a 42. kantátából, d-moll versenymű három hegedűre, c-moll versenymű oboára és hegedűre, C-dúr zenekari szvit, d-moll versenymű két hegedűre Fellépők: Margaret Faultless, Huw Daniel, Rodolfo Richter hegedű, Katharina Spreckelsen oboa Helyszín: Müpa, február 28. 

A nyilvános koncertek szülőhelye

Ma már csak tábla jelzi Lipcsében a lebombázott egykori Zimmermann-féle kávéház egykori helyét. Amikor Bach 1723-ban a városba érkezett már két olyan kávéház is létezett, amelyekben a nyilvános hangversenyélet előfutárának tekinthető előadások zajlottak; a posztós cég székházában, a Gewandhausban a hangversenyek csak 1781-ben kezdődtek. Bach a Telemann alapította, akkoriban Schott orgonista által vezetett, egyetemistákból álló együttes vezetését vette át a Zimmermann kávéházban 1729-ben és tíz évig maradt az élén. Ekkoriból datálhatjuk sok művét – köztük világi kantátákat is -, illetve régebbi darabjainak az ottani lehetőségekre, igényekre szabott átírását is. 

Szerző
Témák
zene