Legyen siker

Szabad-e ennyit írni a koronavírusról? Szabad-e a feltételezésekről írni, a lehetséges következményeket latolgatni? Vajon nem kell-e attól tartanunk, hogy miden egyes sor, minden egyes meg nem erősített hír fokozza a félelmet, pánikot okozhat? De közben szabad-e nem foglalkozni a koronavírussal? Segítünk vagy rontunk a helyzeten, ha megfogalmazzuk aggályainkat, ha kérdőjeleket teszünk a kormány intézkedései, vagy éppen elmaradt intézkedései mögé? Megint másként: megtehetjük-e, hogy szolgaian elfogadjuk a kormány közléseit, és hitelt adunk minden szavának? Bródy János legújabb klipjének – Legyen siker – szövegét átemelve: tarthatunk-e tükröt a valóságnak, ha nincs rá engedély? 
Lehetetlen ezekre a kérdésekre jól válaszolni. Lehetetlen megmondani, hogy hol kezdődik a hazugság, hol a dezinformálás, és hol végződik a korrekt, kötelező információ-átadás. Hallgatom az egyik ellenzéki vezető nyilatkozatát: ömlik belőle a szó, a kormány bírálata az elmulasztott vagy érthetetlen, vagy éppen elhamarkodott döntései miatt. Arról beszél, hogy baj van, az ország egyáltalán nincs felkészülve a vírus terjedésére, a miniszterelnök saját pozícióját erősítgeti a bajban is, és saját céljaira használja fel a válságot. Hogy senki nem tudja pontosan, hogy mit is jelent a rendkívüli jogi helyzet, netán azt, amit Orbán Viktor mindig is szeretett volna: korlátlan, és kontrollálhatatlan döntési jogkört. 
Amikor ezt hallom, megerősítve érzem a hivatalos kommunikáció állításait - azt ugyanis, hogy a kormány az operatív törzs javaslatai alapján cselekszik. Hamis a hang, hiszen tudhatjuk: itt minden döntés Orbán Viktorhoz fut fel, az operatív törzs sem más, mint ő maga.
Aztán arra leszek figyelmes, hogy a kormányzat embere arra figyelmeztet, az ellenzék ne akarja kihasználni politikai céljaira a járványt. És tényleg, nagyon nem lenne helyes, ha ilyet tenne. Orbán esetében viszont az, hogy vállalja a döntéseit, pontosan azt jelenti, hogy nem bújik el az operatív törzs mögé, és ez igazán erős vezetői kvalitásait mutatja. Hiszen hallani olyan panaszt is – valahonnan az amúgy illetékes minisztériumból, méghozzá egészen maga pozícióból -, hogy a szakmai döntések is a miniszterelnök kezében vannak. Amin persze nincs min csodálkoznunk, hiszen megmondta: bízzunk benne. 
De most akkor kiben bízzunk? Higgyünk el mindent a kormánynak, vagy fogadjuk el az ellenzék aggályait? Egy ilyen helyzetben is a politikai alapállásunk szerint kell gondolkodnunk? Koronavírus járvány van, az ENSZ (WHO) szerint világjárvány. Egyelőre fogalmunk sincs, hogy mikor és hogyan lesz vége, miként érint bennünket, a családunkat. Megússzuk a fertőzést, vagy sem? Elveszítjük majd a munkánkat, vagy megvédenek bennünket? Szörnyű, hogy idáig jutottunk: nem tudjuk, hogy hazudnak-e nekünk, manipulálják-e a számokat, vagy most végre nem a politikai haszonszerzés a legfontosabb szempont. Hogy létezhet olyan pillanata ennek az országnak, amikor mindenki számára az a legfontosabb, hogy – újra Bródyt idézve -: legyen siker.
Szerző
Németh Péter

Gesztusok

Nem tudni, mennyi időre kell felfüggesztenünk eddigi életünket. Nem tudni, mikor utazhatunk újra szabadon, mikor rendezhetjük meg a születésnapi bulit a kedvenc helyünkön, mi lesz az iskolaévvel, nyelvvizsgával és érettségivel, mennyi ideig lesz üres a liszt és tészta polca a boltban, és mennyi ideig nem látogathatjuk idős rokonainkat. Mindehhez képest nem fontos, de ezekben a napokban sokunkban tudatosodik, hogy mindennapjaink nélkülözhetetlen részei a színházi előadások, koncertek vagy kiállítások. Naptárunkban lefoglalva a könyvfesztivál és a színházi találkozó napjai, előszobánk parafatábláján sorjáznak a jegyek. 
Számíthattunk rá, hogy így lesz, tudjuk, mennyire fontos az elővigyázatosság, mégis sokkoló volt érzékelni, mi minden marad el. A művészek azonban a kétségbeesés helyett rögvest felocsúdtak, aki csak teheti, online közvetíti az üres nézőtér előtt játszott koncertet, a színházi előadást vagy a tárlatot Berlintől Firenzéig, Marosvásárhelytől Budapestig, Rómától Miskolcig. Nem ugyanolyan a varázslat, de enyhíti a kultúraínséget. És szép gesztus a művészektől, akik így adnak élményt, amiért cserébe nem kérnek semmit. 
Az előadók mozgalmával párhuzamosan jött létre a felocsúdó közönségé is. Azoké, akik már megvették a jegyet a programokra, de nem kérik vissza a belépők árát. Azoké, akik tudják, hogy a művészek és az intézmények egyebek mellett a jegyekből származó pénzből élnek, és az elmaradó bevételek mellett további nagy veszteséget jelent számukra a már megvásároltak visszafizetése. A #nemváltomvissza kezdeményezéssel megoldani nem lehet az eddiginél is nehezebbé váló helyzetet, de segíteni igen. A közösségi oldalon ezúttal valódi közösség jött létre. Ez a két nap pedig bizonyítja, hogy valójában hiába a csatára mindig kész katonák, a kultúrharcot legyőzik a kultúrgesztusok.
Szerző
Hompola Krisztina

Színjáték

Csak a „szokásos” dolog történt a minap a momentumos Donáth Anna magánvádas feljelentése ügyében. Mintha valami rossz kabaréban lennénk, ahol páran jól szórakoznak, a többiek meg nem értik az egészet. 
Donáth Annáról az Origo egy szerző nélküli cikkben egy állítólagos levelére hivatkozva azt állította, hogy egy fiatal lányt zaklatott. A sajtóper már lezajlott, a bíróság helyreigazításra kötelezte a portált, amely azzal védekezett, hogy a Ripost cikkét szemlézte. Akkor jött a csavar a történetben, amikor Donáth magánvádas feljelentést tett becsületsértésért, ami ugye bűncselekménynek számít. A rendőrség tanúként hallgatta meg a két főszerkesztőt, ami „nem vezetett eredményre”. Gábor László (Origo) ugyanis azt vallotta, hogy nem tudja, ki írta a lapjába a cikket, ki szerkesztette, és ki döntött a közlésről. Ja, és persze azt sem, ki a névtelen levélíró. A bíróság erre megszüntette az eljárást, mert „az elkövető kilétét nem sikerült megállapítani”.
Tehát a helyzet az: nagyon erős a gyanú, hogy bűncselekmény (becsületsértés) történt, de felelős nincs, és senki nem tud semmiről. És ez így is marad. Mindez a jogállam, a polgári értékek és a tisztesség jegyében. Remek. 
Az rögtön kiderült, hogy az Origo még magát sem tartja valódi sajtóterméknek, hiszen a főszerkesztő sem tudja, hogy mi történik, és ki ír cikket a lapjába. Ha egy pillanatra, a kisujjunkat eltartva mégis feltételezzük, hogy Gábor Lászlónak valóban fogalma sincs a szerzőről, akkor egyetlen eset lehetséges: a „központból”, valamilyen fideszes propagandaosztályról, esetleg egyenesen Rogánék minisztériumából küldték nekik a levelet és az cikket is. Olyat, amit elolvasni is tilos, pláne piszkálni, beleírni, tájékozódni, utána járni. Neki ebben az esetben tényleg nem volt más dolga, mint teljesen hitelesen eljátszani a rá osztott szerepet.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2020.03.13. 10:35