Eszköztelenül

Az MNB monetáris politikája megbukott! Nem 2020 márciusában, amikor a világjárvány pusztításának mértékétől megriadt kormányok és jegybankok ismét a 2008-2009-es gazdasági válságkor alkalmazott stratégiájukhoz visszanyúlva igyekeznek tompítani a veszteségeket. Matolcsy György és csapata már akkor elvesztette a hitelességét, amikor botor módon hátat fordított az euró bevezetésének, sőt még a lehetőségnek is. 
Ehelyett – a világban lejátszódó folyamatoknak fittyet hányva – a feladatai közé nem tartozó gazdaságélénkítési hitelprogramokat konstruált, amiért a szűk látókörű elemzők és a vállalkozók egy részének a dicséretét is begyűjtötte. Az elnök pillanatnyi ötleteitől vezéreltetve, büntetlenül százmilliárdokat áldozott arra, hogy a költségvetést megillető árfolyamnyereség ingatlanokká, festményekké, éremgyűjteményekké lényegüljön át. 
De megbukott az MNB monetáris politikája azért is, mert egy a magyar gazdaságnak kedvező, az uniós pénzek által megtámogatott időszakban a forint folyamatos gyengítésére játszott. Amit már csak azért is megtehetett, mert a Brüsszelből érkező eurómilliárdok átváltása is a feladatai közé tartozik. Bevett gyakorlattá tette a jegybank, hogy az egyre aggasztóbb inflációs adatainkat, melyekkel az Európai Unióban sereghajtó pozícióba zuhantunk, különféle trükkös átnevezésekkel elleplezze. 
Miután 2016 májusa óta 0,9 százalékon befagyasztották az alapkamatot, a mostani válságos időkben már nem maradt tér annak szükségszerű csökkentésre. A lengyelek és a csehek ezt megtették. Nálunk az eredmény: egy euró a tavalyi 312 forint helyett már több mint 350-et ér, és sejthető, hogy nem ez a végállomás. Az MNB eszköztelenné vált. Az „elszabadult hajóágyút”  képtelen megállítani. Nem kérdéses, hogy ennek az árát ki fizeti meg – az összes elképzelhető üzletben.
Szerző
Bonta Miklós

Közérdek

Csirke, kézfertőtlenítő, szájmaszk – ezeknél most „testközelből” látszik, mi is a fő gond a központi tájékoztatással a koronavírus idején. A valóságban nem az történik, vagy épp a szöges ellentéte zajlik annak, mint amit kommunikálnak.
Többször hallhattuk az operatív törzstől, hogy veszélyhelyzetben nem engedik a „nyerészkedést”, és a védekezésnek nincs anyagi korlátja. Ehhez képest maszkot rég nem kapni a gyógyszertárban, se olcsót, se drágát, és hosszú időre a tudatunkba ég a 2800 forintos csirkemellről kirakott árcédula, ami az év elején még 1400 forintot mutatott. Kézfertőtlenítőt – jó drágán – csak limitált mennyiségben kap, aki végigállja a patikák előtti sort. Egy olvasónk jelezte, hogy nem kap a gyerekének éjszakai inzulint, ami kezd hiánycikk lenni. Ez önmagában baj, de az még inkább, hogy ezekről nem beszélnek.
A hárítás és az információk bezárása az egyik legrosszabb, amit járvány idején tehet egy kormány. Ha valamire most nincs szükség, az az őszintétlenség. Egyszerűen azért, mert gyanút ébreszt, rombolja a bizalmat, ami egy ponton olyan gyorsan omlik össze, mint legutóbb a miniszterelnök Facebook-oldala. A kommunikáció ehhez képest még mindig egyirányú, habonyi, propaganda-szerű. A lélegeztetőgépekről például megtudhattuk – a múlt hét elején személyesen Kásler Miklóstól –, hogy „ezek kellő számban rendelkezésre állnak”. Aztán a miniszter a héten már levélben érdeklődött sürgősen a fogorvosoknál, hány lélegeztetőgép van náluk, akár működik a masina, akár nem. 
Ez legalábbis gyanút ébreszt, kérdéseket szül. Ahogy az arra adott válasz is, hogy nálunk miért nem végeznek sokkal több vírustesztet, és miért nem közölnek részletes adatokat a megbetegedésekről. Utóbbira az a válasz, hogy ennek „nincs relevanciája” (máshol az unióban van). A mennyi tesztet vásárolunk felvetésre pedig az az operatív törzs válasza, hogy: „sokat”. A példák sora hosszan folytatható.
Ilyenkor nem lehet a kommunikáció sötét oldalán állni. Csak a teljes őszinteség elfogadható, egyszerűen azért, mert ez a közérdek.
Ha valamire most nincs szükség, az az őszintétlenség. Egyszerűen azért, mert gyanút ébreszt, rombolja a bizalmat

Szerző
Markotay Csaba

Más világ lesz

Tévednek, akik azt gondolják, hogy ha levonul a vírus, akkor minden onnan folytatódik, ahol előtte abbamaradt. Ma még azt sem tudjuk, hogy levonul-e, vagy örökre velünk marad egy szezonális, az influenzához hasonlóan folyton mutálódó kórokozó formájában. Meg hát 2008-2009 után sem folytatódott minden ugyanúgy, és ez most egy sokkal súlyosabb, sokkal többeket sokkal közvetlenebbül érintő sokk, aminek a tapasztalatai be fognak épülni a mindennapokba. Nem csak a kézmosási szokásaink változnak meg: az a világ, amely a megrendülő gazdasági, politikai, társadalmi felépítmény romjain fölépül, más lesz, mint amihez hozzászoktunk.
A többségnek fájni fog. Nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy a világot körbehálózó hosszú ellátási láncok fenntarthatatlanok – mert túlságosan sérülékenyek –, hanem az is, hogy a struktúra leggyengébb pontja az ember. Ahogy 2008-2009-ben a nyomtatott sajtóból az online-ra és a közösségi médiába vándorló hirdetések zöme sosem tért vissza a printbe, hasonlóképpen lesz most is az a következmény, hogy a válságban megszűnő hagyományos állások helyén távmunkás-státuszok, internetes megoldások, mesterségesintelligencia-alkalmazások és robotok lesznek, mert nekik nem árt a járvány. A kényszerszünet alatt arra is rájövünk, hogy rengeteg intézmény, munkafolyamat, áru és szolgáltatás, amely eddig nélkülözhetetlennek tételeződött, fölösleges, vagy legalábbis könnyen elengedhető. Először ennek is a negatív oldalát fogjuk érezni: nem a migránsok veszik el a munkánkat, hanem a betegség, és annak (félre)kezelése.
Más lesz a politika is – sajnos tényleg lehet más. Szinte minden a bezárkózás, az elszigetelődés, az önzés és az autoriter tendenciák fölerősödése felé mutat, amit csak az írhat felül, ha a demokráciájukat sértetlenül megtartó országokban látványosan sikeresebb lesz a járvány- és válságkezelés. Meg az, ha az első görcs után kialakul valamiféle szolidaritás és együttműködés – mondjuk Európában –, ami képes lesz demonstrálni, hogy nem a feudalizmus korához való visszatérés menti meg az embereket.
Magyar szemszögből a kilátások különösen riasztóak. A mi demokráciánkat eleve nagyon legyengített állapotban érte a vírus, a kormányból pedig a legrosszabb reflexeket hívta elő: miközben nincs elég védőfelszerelés, alig tesztelnek, akadozik a tájékoztatás, ők máris a jogrend felfüggesztéséhez, a gazdasági csúcsposztok és a közmédia katonai irányítás alá vonásához nyúltak, meg a cenzúra különböző formáin ötletelnek, messzire előreszaladva más EU-tagállamokhoz képest. (Ezt a hivatalosan bevallott fertőzésszámok egyáltalán nem indokolják – miért nem mondjuk a védekezés színvonalában járunk mindenki más előtt?) 
Tapasztalatból tudjuk, hogy ez egy olyan utca, amelybe könnyű besétálni, de nehéz kikeveredni belőle. A 2016-ban bevezetett migrációs válsághelyzetet azóta sem sikerült feloldani, pedig a törvényi feltételei egyszer sem álltak fönn. Veszélyes kór terjed: amit elveszítünk (vagy hagyunk elveszni), azt nehezen fogjuk valaha visszakapni.
Szerző
Hargitai Miklós