Déja vu

Olaszországban lassan mérséklődik a koronavírussal való új fertőződések száma, de messze még az alagút vége. Az ország egészségügyi rendszere az összeomlás szélén áll, mivel az egészségügyi dolgozók jelentős hányada megfertőződött. Az egyik kisváros, Oglio Po kórházában például a 90 orvosból 25. 
Elengedhetetlen a külföldi segítség Itália számára. Oroszország 120 katonaorvost és ápolót, valamint segélyszállítmányokat küldött, Milánóban múlt szombaton landolt egy gép Havannából, 53 kubai orvossal a fedélzetén. Olyan szert is hoztak magukkal, amit már kínai „vendéggyógyításaik” során is kipróbáltak. Lehet, hogy Moszkva és Havanna is arra használja fel a válságot, hogy javítsa országa megítélését, de ez most teljesen mindegy. A lényeg, hogy segítenek Olaszországnak. Az Európai Unió országai azonban tétlenül szemlélik, mi történik Észak-Itáliában. Az uniós partnerek szolidaritásának nem sok jelét fedezhetjük fel. Az Ázsiából importált, a koronavírussal szembeni küzdelmet segítő felszereléseket az egyes uniós országok magától értetődően foglalják le, s nem engedik tovább a megrendelő államok számára. Brüsszel mintha nem létezne, csak hallgat ezekben az esetekben ugyanúgy, mint a magyar felhatalmazási törvény kapcsán.
Ugyanazt a hibát követik el az EU országai, illetve az Európai Bizottság, mint a menekültválság idején. Magára hagyják Olaszországot, látszatintézkedéseket hoznak, valós támogatást nem adnak. Kevés az olyan gesztus manapság, mint amit Frank-Walter Steinmeier német államfő tanúsított, aki orvosi szállítmányokat ígért a déli államnak.
Európára nézve is messzemenő következményei lettek annak, hogy sok uniós ország, köztük Magyarország nem volt hajlandó menekülteket átvenni Olaszországból. Megerősödött Matteo Salvini és az általa irányított jobboldali radikális Liga, amely egy ideig kormányzati tényezővé vált, és már az EU létezését fenyegette. Most is az euroszkepticizmus erősödése figyelhető meg Itáliában, ami nem is csoda. Nem lenne szabad engedni, hogy ismételje magát a történelem.
Szerző
Rónay Tamás

Szindróma

Abszurd, de igaz történten alapul – figyelmeztetnek a Stockholm című krimi-vígjáték készítői a film legelején. Persze tudjuk ezt anélkül is, hiszen a csaknem fél évszázaddal ezelőtti svéd túszdráma elhíresült eset. Furcsa lélektani jelenség névadója: a Stockholm-szindrómáé.
1973 nyarán egy Jan-Erik Olsson nevű bűnöző bankrablás közben foglyul ejtett négy embert. Megölésükkel fenyegetőzve elérte, hogy volt rabtársát odaengedjék hozzá a börtönből, majd a páros újabb követelésekkel állt elő. A 130 órán át tartó válsághelyzet előrehaladtával megdöbbentő dolog történt: az áldozatok, három nő és egy férfi, rokonszenvezni kezdtek fogvatartóikkal.
Egyikük, Kristin Ehnmark a miniszterelnöknél próbált közbenjárni, hogy adják meg a rablóknak, amit akarnak, és hagyják őket szabadon távozni. Azt mondta, tökéletesen megbízik bennük, nem bántanak senkit, „nagyon kedvesek”. Végül, amikor könnygázzal megadásra kényszerítették Olssonékat, a túszok a testükkel védték a két gazfickót, nehogy a biztonságiak rájuk lőjenek.
A Stockholm-szindróma fogalma egy még elképesztőbb ügyben vált ismertté, amikor az elrabolt kaliforniai milliárdoscsemete, Patty Hearst segített bankot rabolni fogvatartóinak (1974). Ügyvédje a bíróságon azzal mentegette a 19 éves lány irracionális viselkedését, hogy a fogságban agymosáson esett át. Ekkor dobta be a Nils Bejerot svéd kriminológus-pszichiátertől származó, ma már közkeletű kifejezést.
Szélsőséges szituációkban az ember néha egészen másképp reagál, mint ahogy ésszerű lenne. Bezárva, kiszolgáltatottan retteg a haláltól. Elveszíti az irányítást. Nem ehet, nem beszélhet, vécére sem mehet engedély nélkül. Kezdi úgy érezni, mintha kisgyerek volna („infantilizálódik”). Primitív hálával tölti el minden apróság, ami túléléssel kecsegteti. Apránként azonosul az agresszorral.
Mint valami istenekre, úgy néztek a tettesekre, akiknek korlátlan hatalmuk volt fölöttük, számolt be egy másik stockholmi túsz, Sven Säfström. Jóságuk, emberségük bizonyítékát látták abban, ha nagy kegyesen megengedték nekik, hogy telefonáljanak a családjuknak, amikor klausztrofóbiás társuk sétálhatott egy picit kötéllel a nyakán, vagy a hideg padlón fekve betakarózhattak.
A bizarr jelenséget azóta sokszor megfigyelték, leírták. Natascha Kampuscht nyolc éven át pincébe zárva tartotta elrablója, az osztrák lány mégis megsiratta a férfi öngyilkosságát. Szerinte természetes, hogy az ember alkalmazkodik, kommunikál, empatizál, normalitásra törekszik egy abnormális helyzetben, ez „túlélési stratégia”.
A Stockholm-szindróma előfordul más helyzetekben is, például családon belüli erőszak, extrém vallási szekták áldozatainál. Olyat is láttunk már, hogy valaki egy zsák krumpliért cserébe azoknak hálás, akik bajt hoznak rá.
Nem is kacarászunk önfeledten a krimi-vígjáték tragikomikus humorán, kivált karantén idején. A négy fal közé kényszerülve nem hagy a nyomasztó kérdés: van-e remény, hogy a bezártság és kiszolgáltatottság sokkjában az emberiség értelmesen reagál a válsághelyzetre? Hogy ne ejtsék túszul gonosztevők.
Szerző
Bártfai Gergely

Boomer-blues

Sokat olvastam eddig is az egymást váltó, s mostanában az együtt élő nemzedékek sajátosságairól. Gyermekeim engem jó okkal boomernak hívnak, ami teljesen indokolt, mivel az első teljes békeévben születtem. Vagyunk még elegen, akik a háborúból, ostromból, lágerekből kiszabadultak egymásra találásából, régi és új szerelmekből, esetleg akkori erőszakból születtek. Ezt a demográfiai Mount Everestet Amerikában baby boomnak nevezték, s a kifejezés nálunk is megtelepedett. 
Az egy időben születettség adottság, nemzedékké a közös élmények szerveznek. Ez már eléggé differenciált, kinek ez, kinek az a generációformáló élmény. Keresgélhetnék az általam átéltek között olyan élményeket, amelyek az egész generációra érvényesek, de előfordulhat: magán- vagy csoportélményeket minősítenék nemzedékivé. Differenciált társaság vagyunk, a nekünk jutó, ránk kényszerített élményeket különböző módon fogadtuk, nem vettük észre az elmúlt évtizedekben. Tapasztalom, hogy vannak élmények, amelyeket hatóságilag minősítenek kötelezően átéltté óriásposztereken. 
Van egy olyan békés epizód, amelyre szívesen emlékezem, amikor azt éreztem, hogy jól együtt vagyunk mi, magyarok. 1987 január elején óriási hóesés volt, s meglehetős hideg. Megbénult a közlekedés, térdig ért a hó a városban. A Blaha Lujza téren dolgoztam, és Újpalotán laktam. Az utat akkor először gyalog tettem meg éjjel, térdig gázolva a hóban. Orosz regényekbe, háborús visszaemlékezésekbe illő élmény. De igazán felemelő az volt, ami a havazás befejeződése után történt. A szomszédok a hóeltakarítás, a parkoló autók kiásása közben lakókból közösséggé váltak. Jó hangulat alakult ki, volt, aki teát, süteményt hozott, az emberek együttműködtek. A helyzet megváltoztatta a legkomorabb vagy legzárkózottabb szomszédot is. Hótakarítás közben eltűntek a kibékíthetetlen ellentétek. Jó volt szomszédnak lenni.
Most így, boomerként bezárva hasonlóan érzem magam. Lehet, hogy tévedek, de mégis az a benyomásom, hogy vigyáznak rám, törődnek velem ismeretlenek is. Gyanakvó természettel születtem, de mégis elhiszem, hogy komolyan teszik, nem mímelik a törődést. Az is lehet, hogy ez a járvány „nemzedékké” formálja az együtt élő fiatalokat és öregeket. Ráadásul globálisan teszi, hiszen a koronavírus nem ismer határokat. Később, ha egy ma élő argentin és maláj találkozik valahol egy harmadik ország kocsmájában, vagy a strandon, rögtön lesz témájuk az időjáráson és sör minőségén túl is. A koronavírus-járvány. Lesznek viccek is, amit elmesélnek egymásnak. 
Sőt! Amióta ez a kormány van, most történik először, hogy a propagandája nemcsak tilt,  kioktat, gyűlöl, megbélyegez, riaszt, hanem figyelemre és törődésre is biztat. Fene tudja, hátha megmarad ez náluk. Jónak lenni jó. Nézzünk bizakodva a jövőbe!
Szerző
Miklós Gábor